P. Szathmáry Károly

A Degrénél is elfeledettebb P. Szathmáry Károly (1830–1891) szépen bizonyítja Heine igazságát, hogy a tiszta jellem igazi tehetség nélkül semmit sem {327.} ér az irodalomban. P. Szathmáry embernek és polgárnak nagyon is tiszteletre méltó: tizennyolc éves fejjel már hadnagy Bem seregében, a szabadságharc után pedig csaknem két esztendeig kell bujdosnia. Tanulnivágyása és szorgalma szinte emberfeletti: a Bach-korszakban kilenc év alatt ötvennégy novellát és két regényt fejezett be, de közben elvégezte a műszaki főiskolát (polytechnikumot), az akkori tanárképzőt (bölcseleti tanfolyamot), s rendszeresen tanított egy magániskolában is. Tevékenysége nemigen csappant meg a kiegyezés után sem, holott akkor már számos ismeretterjesztő munkán is dolgozott a történetírás köréből, okmánytárt is publikált, szerkesztette a Tisza-párti Hazánk című lapot, s buzgón képviselősködött, elsősorban a kisdedóvói törvény létrejötte érdekében. A jókaias termékenység és sokoldalúság azonban korántsem járt együtt nála Jókait megközelítő tehetséggel.

Kisebb könyvtárra rúgó regény- és novellaírói munkássága nagyrészt történeti tárgyú. Különös kedvvel portyázott a török hódoltság századaiban, Erdély történetében, de utóbb, Jókai hatására foglalkozott a reformkorral és 1848–49-cel is. Kezdetben Jósikára emlékeztet tárgyválasztása, a leírásokban, a történelem külsőségeinek visszaadásában megnyilatkozó, száraz lelkiismeretessége, oktató-nevelő célzata. De már korán igyekezett követni Jókai merészen eszményítő emberábrázolását, zsánerképeit és humorát is. Mestereinek azonban inkább csak a hibáiban osztozik. Főhősei fehérek vagy feketék, jellemük az író parancsszavára, a túlzsúfolt cselekmény kanyargásainak megfelelően alakul. Nagy történelmi alakjait (pl. Mátyást az 1857-es Magyarhon fénykorában) eltörpíti, a múlt gondolatvilága iránt süket, annál pedánsabban hivatkozik időnkint forrásaira. (Egy drámai jelenet kezdetén pl. megjegyzi Vitéz Jánosról "mint ... féldombor szobráról kitűnik az érsek szilárd tekintetű öles férfiú volt".)

Azok a regényei, amelyekben nincsenek ismert történelmi hősök és események, pl. A kosztolányi hölgyek (1862) s a 48–49-ben játszódó Az ország sebei (1871) valamivel jobbak, a krónikás szenvedély kevésbé uralkodik el bennük a művészet rovására. Stílusa azonban egyformán sivár mindenütt: mondatai nehézkesen hosszúak, kicsiny a szókincse, amellett dagályos és romantikus fordulatai, párbeszédeinek nyelvújításkorabeli szavai minduntalan kizökkentik az olvasót a történelmi légkörből. Mindehhez járul apró közbevetésekből is kivilágló tudálékossága, melyet csupán egyetlen idézettel szemléltetünk: "Egyedül a magyar király tekintett ki nyugodt kebellel ablakán, az akkor még nem létező távcső helyét sasszemeivel pótolva." Az effajta fogalmazás már nem vonzotta a hetvenes-nyolcvanas évek igényesebb olvasóit; ezért nem lehetett tartósan az ifjúság írója sem, noha a történelmet népszerűsítő célzata miatt ezt a rangot feltétlenül megérdemelte volna.