Bérczy Károly

Míg a kor legtöbb fiatal tehetsége a franciás romantikától egy magyarabb, realista elemekkel felfrissített romantika felé haladt, vagy az irodalmi népiesség hatása alá került, Bérczy Károly (1821–1867) – eredeti nevén: Stand Károly – inkább Kemény, Gyulai, meg az angol realisták követésére határozta el magát. Az új csapásra azonban akkor tért át végleg, amikor már {328.} búcsút készült mondani a szépirodalomnak, így kezdeményezésének csak körvonalait láthatjuk.

A balassagyarmati főorvos fia nemhiába lett az Anyegin mesteri fordítója. Sokat forgott Pest-Buda szalonjaiban a szabadságharc előtt, egy kicsit dandy volt, vagy még inkább: az szeretett volna lenni, s az életunalom könnyen erőt vehetett lelkén a 49 utáni időben, amikor meg kellett tudnia, hogy gyógyíthatatlan szívbeteg. Igen korán – 1857-ben – megvált a szépirodalomtól, s ezután a műfordítás mellett egészen a vadászat és lótenyésztés szakirodalmának szentelte munkásságát, s első sportlapunkat is ő szerkesztette. Amit tett, szükséges és hasznos volt – hiszen többek között olyan szavakat köszönhetünk neki, mint a mezőny vagy a lőtávol –, mégis, lehangoló e fordulat az irodalomtörténet számára.

Jókai úgy emlékezik meg róla, mint aki az egyetlen angol érdeklődésű volt a Tizek Társasága franciáknak hódoló táborából. Ez a jellemzés – különösen 1850 után – meg is állja a helyét: Bérczy akkor már Washington Irvinget fordított, a külföldi regényirodalomról szóló esszéjében angol íróknak nyújtotta a pálmát a franciákkal szemben, és lassanként művein is megérzett Dickens és Thackeray olvasása. Első novellás kötetében (Élet és ábránd, 1852) még félreismerhetetlen a Dumas–Sue divat: egzotikum, csempészek, gonosztevők, bosszú, féltékenység, méreg (pl. Az őrült nő sziklája) De ivott a francia romantika nemesebb forrásaiból is, a szerelem és lemondás, a női lélek összetett rajza gyakran emlékeztet nála George Sand-ra; Gyergyai Albert szerint még legkésőbbi elbeszélésében (A gyógyult seb, 1863) is egy jellegzetesen George Sand-i kérdés gyötri a hősnőt: "Vajon a vágy nélküli, egyhangú nyugalom is lehet-e boldogság?"

Novellái a kor jó átlagába tartoznak, afölé csak kettőben emelkedik, az Élet-útak (1853) és A gyógyult seb címűben. Az előbbiben mintha fellobbanna a Tizek Társasága Öröksége: főhőse nagyratörő, fényes tehetségű parasztfiú, aki végül agyonlövi a főúri csemetét, húga csábítóját, saját szerelmi boldogsága megrontóját. Mindez Az apostolra (1848) emlékeztet kivált az elején! A meseváz nem új, – főként külföldi példákkal összevetve – de eredetivé teszi a szerző mély lélekábrázoló készsége. Megragadóan szimbolikus a bosszúállás végrehajtása: Gábor tragikus megszállottsággal ugyanahhoz a gyümölcsfához hurkolja megölt ellenfelét, amelyhez tizenegy éve őt kötözte a földesúri csősz. Ezt a pszichológiai biztonságot üdvözölhetjük elsősorban magányos, kései remeklésében A gyógyult sebben, amely Kemény és Gyulai módjára az érzelmek túlságával szemben a lelki fegyelem és az egyszerű boldogság föltétlen elsőbbségét hirdeti. A bemutatott szerelmi háromszög legegyénibb alakja a férj, Berg, akit olykor már-már összhangot bontóan eszményítettnek vélünk. Azonban egy gyengesége mindig a földhöz szögezi Berget: félénk, határozatlan feleségével szemben, akit felsőbbrendű lénynek érez. Kemény mellett Bérczy a legelsők közé tartozik, aki jól, plasztikusan rajzol művelt, előkelő társaságot, le tudja írni pl. hogyan hat szereplői lelkivilágára a zene; csak az a kár, hogy ezzel a szókincse is nagyon szalonias lesz, a Honderűre emlékeztető "kimély", "negély" és társaik ugyancsak megsokasodnak.

A nyelv avultsága sokkal kevésbé feltűnő, inkább csak valamely nemes és tiszteletet parancsoló patinának érződik Anyegin-fordításán (1866), mely négy évi munkájának gyümölcse. Tolmácsolása a hazai Puskin-kultusz kútfe-{329.}jévé, a magyar verses regény nagyhatású ihletőjévé lett, olvasója majd száz év után, Áprily Lajos pompás, új átültetésének versenye ellenére is, bőven akad. A "magyar Anyegin" Kosztolányival szólva "igazi csodája az átköltésnek", s helye ott van Arany Hamlet és Vikár Béla Kalevala fordítása mellett. Költői szépségét ma sem vonhatjuk kétségbe, eszmei-művészi hitelességét azonban több tekintetben vitatni lehet. Bérczy olykor gyengíti Puskin társadalombíráló szatíráját, megfeledkezik népiségéről, nemegyszer a kelleténél finomkodóbb hangot üt meg. Azonban következetes, állandó biedermeier átszínezésről nem beszélhetünk Bérczy esetében; a századforduló egyoldalú Anyegin-kultuszáért, amelynek Krúdy Gyula is nagyhatású élesztője volt, nem ő a felelős elsősorban. Érdemes ilyen szempontból műve előszavát is mérlegre tenni: a műfordító világosan felismeri Anyeginben a. "felesleges ember" típusát, s nem tagadja, hogy a verses regény "temérdek gúnyt foglalt magában az orosz viszonyokra és társadalomra". A magyar és az orosz társadalom közti párhuzamok megléte ugyanúgy kétségtelen előtte, mint Arany László és Gyulai előtt.