A népies-nemzeti irányzat

Ez irányzat legfőbb szereplőinek: Aranynak, Erdélyinek, Gyulainak, Gregussnak és Salamonnak esete azt mutatja, hogy kompromisszumukat a liberális-{366.} nemesi irány képviselőivel nem annyira bölcseleti, általános esztétikai nézőpontból készítik elő, mint inkább a népiesség elvének bizonyos átértékelése révén.

A népiességet 48 előtti demokratikus-plebejus tartalmaitól éppen ők fosztják meg. A legjellemzőbb tán Erdélyi példája; a népiesség határozottan s egyértelműen demokratikus értelmezésével Népköltészetünk a külföldön című, 1851-i dolgozatában még találkozunk, később más helyzet alakul: a népiesség nagy rokonlelkeit, Petőfit és Aranyt ugyanő választja el egymástól s teszi meg két külön, egymással csaknem ellentétes fejlődési szakasz képviselőjének (l. a 6., 7. és 20. fejezetet). Ez a kritikus pont: az esztétikummá szűkült népiesség-eszme; a népies-nemzeti irányzat képviselőit ez segíti hozzá a liberális-nemesiekkel való végső egyetértéshez. Gyulai Pált Petőfi-tanulmányától (1854), Gregusst körülbelül ugyanettől, Salamont pedig szinte eleitől fogva, mivel szerinte a népiesség csak hóbort, múlékony divat: "népies és nem népies költészet közt nincs sem tárgyra, sem formára nézve különbség" (Arany János és a "népiesség", 1856). Akár Csengeryt olvasnók, Életrajzi adalékaiban (1856) ő is így vélekedik; Kemény hasonlóképpen, ezt Csengerytől tudjuk. Utoljára pedig, valamikor az évtized végén, hogy pontosan mikor, nem ismeretes, Arany is erre hajlik: "A népiesség fogalma közönség s írók nagy része előtt nincs tisztában ... Divat volt az egész: kapcsolatban a népboldogítás eszméjével. Amint az korszerűtlenné lett, úgy a népiesség is" (Népiességünk a költészetben).

Ez már a teljes kompromisszum időszaka. A Széchenyi emlékezete című Arany-óda (1860) ugyanide csupán pecsétül kínálkozik; benne a népies-nemzeti Arany János annak a "legnagyobb magyar"-nak állít ércnél erősebb emléket, akit tulajdonképpen a liberális-nemesieknek kellett volna megénekelniük.