A népies-nemzeti irány polgárosodási igénye

A polgári közszellemre való tájékozódás az ötvenes években a legerősebben éppen a népies-nemzeti irányzat két főalakjában, Aranyban és Gyulaiban öltött testet. A 49-es megrázkódtatást követő szemléleti válság Arany költészetében csak 1852–53-ban kezd megmutatkozni. Addig írt nagyszámú verse a népből származó értelmiségi polgár – Petőfi hatását is felmutató – szemléletében fogant. Arany versei, sokkal inkább, mint másokéi, mindig a közönség virtuális jelenlétében születtek. Ennek az ízig-vérig intellektuális költészetnek, ennek a vívódó gondolati lírának virtuális közönsége pedig az a polgárság volt, amely kialakult még 49 előtt – és látszólag vagy valóságosan megsemmisült Világos után. Az Apostol közönségét igénylő Bolond Istók sorsa önmagában is bizonyítja ezt. A Falu bolondja terve, elkezdése és sajnálatos félbehagyása talán még inkább. Különben, hogy Arany csak {374.} 52-ben döbben rá a témánkat illető társadalmi és gazdasági változásokra, azt egyebek közt Szilágyi Sándorhoz írt, aktivitástól forró 50-51-es levelei mintegy közvetve tanúsítják.

Másrészt ötvenes évekbeli kritikáiban, Gyulai erősen polgárias még. Ekkori szépprózája és kritikái között van bizonyos különbség: az előbbiek polgáriasabbak az utóbbiaknál. Különösen A vén színész, de még inkább az Egy régi udvarház utolsó gazdája. A polgári világ virtuális jelenlétének érzetében – elkerülhetetlen és szükségszerű bekövetkezésének tudatában – fogantak ezek is, főképp az utóbbi. Ez ugyanis igazában 1850-52-ből származik, élményvilágát a hasonló tárgyú 52-es verstől (Egy régi udvarház) a regény megírásáig (1857) szinte kondenzálva hordta magában Gyulai.

E félszázad irodalomtörténetének egyik fontosabb problémája annak magyarázata: miként távolodott irodalmunk egyre messzebb a Petőfi képviselte világirodalmi színvonaltól, hogy csak a századfordulón közelítse meg azt, s érjen föl hozzá újra. A távolodás folyamatát azonban (záróakkordjául Beöthy tragikum-koncepciójának kifejtését, esztétikai rendszerének kiterjedését s előtérbe jutását tekintjük) nem Segesvártól, hanem az ötvenes évek Arany-lírájától s az Udvarházat követő korszaktól számítjuk. Mert ezek még európai szintű művek: olyan gondolatokkal vívódnak, mint a forradalom utáni európai (főképp kelet- és közép-európai) polgári eszmélkedés legjava. A népies-nemzeti iránynak társadalombíráló realizmussá-alakulásához természetesen, a Petőfi-típusú forradalmiság lett volna a legjobb ösztönző. De az is bizonyos, hogy ennek híján, elégséges lett volna hozzá az Arany János-i és Gyulai Pál-i kezdeményezés demokrata polgáriassága is – Turgenyev vagy Keller lehet a példa –, ha lett volna reá visszahangzó magyar demokrata polgári köztudat, értő közönség.