Az 1860-1861-es korszakhatár

A polgárság arculatának, magatartásának és szellemének változásai elválaszthatatlanok a nemesi osztályok szerkezetében és szellemében végbemenő változásoktól. Ez utóbbi változásokban rendkívül fontos osztópont az 1860-61-es esztendő. A majdan Tisza Kálmán mögé zárkózó nemesi tábor itt találta magát először szemközt a valóban polgárosító szándékú, legalább részben reformkori szellemű s európai látókörű régi liberálisokkal. Tisza Kálmán jövendő tábora a hatvanas évek első felében nemcsak a régi liberálisokkal került először szembe, hanem a saját pártja, a határozati párt, az ellenzék keretében a 48-hoz valóban hű közép- és kisnemességgel, s ami itt fontosabb: a melléjük fölzárkózó magyar és magyarosodó polgársággal s ennek révén a városiassággal is. Mégpedig győzelmesen. Mert – amint már többször hangoztattuk – bármily kártékonyan befolyásolta is a magyar nemesi s értelmiségi közvéleményt, valójában a disszimiláció s a schwarz-gelbség csak retardáló mozzanat, csak mellékes jelenség volt az asszimilációval szemben, s ez időre a magyar államisághoz kezdettől hű városi elemek köré jelentékeny újabb polgári erők sorakoztak föl, s ezek kezdetben jórészt az ellenzéki nemesség, a határozati párt keretében keresték helyüket. A Teleki László tragédiája után megindult fejlődésben azonban gyorsan megmutatkozott, hogy e tábor {375.} súlyát, irány-határozó magját tévő középbirtokos elem a 48-as eszméket éppen úgy mint a polgáriakat, demagóg módon, csupán népszerűsége növelésére használja; valójában pedig nemhogy a Szilágyi Virgil, Böszörményi László, Vidacs János, Révész Imre, Simonyi Lajos s társaik szellemében nem polgári szándékúak, de még a Csengery-típusú régi liberálisokéban sem. A valódi 48-as s a valódi polgárias elemek leválása, melyeknek e tábor szellemére befolyásuk kezdettől alig volt, ennek következtében hamarosan megindult; ám az ellenzékiség és rezisztencia, a liberális progresszió és meg nem alkuvó hazafiság pátoszát és pózát, öntudatát és hírnevét nem vehették már el e tábortól, nem vihették magukkal e táborból. Azt kisajátította magának ez a réteg; azzal őket övezte a nemzeti közvélemény többsége. Az a teljes részvétlenség, az a kicsinylő furcsálkodás, az a fitymáló idegenkedés, amelybe a Riedl Szende-, a Schwarcz Gyula-féle polgári lapvállalkozások, programok és agitációk fulladtak a nemesi és a nemességhez már hasonult hivatalnok-értelmiségi közvélemény részéről, jól tanúsítja ezt.

Hogy a nemesi-nacionalizmus javarészt itt és így keletkező politikai biztonságérzete és "erkölcsi" fölénye milyen eredményekre vezet, azt Jókai regénye, Az új földesúr példásan bizonyítja. Garanvölgyi Aladár még adminisztrátornak is százszorta különb, mint a polgári, tehát a "német" hivatalnok. Ugyane jelenség más oldalait mutatják meg a korabeli élclapok; célpontjuk háromnegyed részben ugyanez: a német hivatalnok, az adminisztrációban dolgozó értelmiségi, a polgár. Arany János – egyéniségéhez illőn – emiatt előbb csak bosszankodott, majd undorodott, végül meg csüggedő, apatikus hangulatba süllyedt. Érezte a végzetes űrt, amit a korszerű szakismeretekkel rendelkező magyar polgárság hiánya jelent, folyóirataiban ezért egyre dicsérte, védte, bíztatta az asszimilálódók tudományban, gazdaságban, iskolázásban kitűnően működő tagjait: Hantken Miksától Weininger Vincén át Budenz Józsefig. Csakhogy a nemesi szellemnek hajlama az ily Arany-féle belátásra éppen nem volt. Az ifjú nemzedék legkitűnőbbjei, például Asbóth János vagy Toldy István hiába látták be, hogy e hivatalnokok s e szakemberek nélkül megállna a most már modern polgári követelmények elé került magyar államgépezet, a Tisza táborában lévő nemesség, mint Toldy Öt év története című röpiratában panaszolja, még az évtized végén is hangulatot szít ellenük. Nacionalista indulatát és fölényét akarta érvényesíteni ez a réteg, mindenáron. Polgárrá-válásának reménytelenségét – e nemesi nacionalizmus szükségszerű következményét így nem véletlenül majd éppen Arany János fia, Arany László mutatja be: a régi, valóban polgárias szándékú liberálisok egyetlen méltó örököse, a népies realizmus egyetlen polgári realista továbbfejlesztője.

A Tisza Kálmán-féle középnemesi réteg túlsúlyra jutása az ellenzékben, s távlatosan: általában a magyar politikában, természetesen a polgárság magatartását is meghatározta. Egy része többé vagy kevésbé opportunusan igyekezett alkalmazkodni az erőviszonyokhoz – Riedl Szende Ungarische Revue című lapja vagy Kautz Gyula működésének második szakasza szolgáltathat példát reá – s egy polgári nemzetállam helyett megbékélni egy nemesi-polgári nemzetállammal s elhelyezkedni benne; más része, egy töredéke – az ifjabb Steinacker lehet példa rá – elkeseredve a nemesi vezetés láttán, a magyar államiság eszméjével való szembekerülésig jut el; az irodalmi {376.} fejlődés tekintetében alapvetően fontos hivatalnok-értelmiségi kispolgárság pedig sietett hasonulni a nemesi nemzet-szemlélethez, annál is inkább, mert a nemesi közvélemény megbélyegzettségnek s a nemzeti, társadalmi, erkölcsi kisebbrendűségnek érzetét sugározta, kényszerítette rá olyannyira, hogy némiképp valóban tudatává lett ez e rétegnek. E tudat jegyében indult meg tehát most rohamos és hatalmas arányú nyelvcseréje, és vele az uralkodó osztályokhoz való teljes idomulása is. Az így alakuló helyzetet híven jellemzi, hogy míg az ötvenes években egyetlen nemesi-polgári ideológiájú magyar szépirodalmi lap sem tudta magát fenntartani, most már több is. Közöttük a legfontosabb: a Tóth Kálmán szerkesztette Fővárosi Lapok (1864-től).