A Deák-pártiak főbb elvei

Az "irodalmi Deák-párt" politikai nézetei elég könnyen körülhatárolhatók. Az évtized elején együtthaladtak az egységes ellenállással. Éppen a Pesti Napló volt az, amely először fogalmazta meg, hogy a nemzet ragaszkodik az 1848-as vívmányokhoz. Egyfajta aggály, vívódás, a tragikum sejtelme azonban már ekkor is árnyalta magatartásukat. Ahogy nőtt a demonstrációk hulláma, ahogy egyre merészebb alakzatot öltött az ellenállás hevülete, úgy telepedett meg bennük egy újabb bukás lehetőségének rémképe. Szinte mindannyian átélték a "cselekedni vagy veszteg maradni" dilemmáját. Deák leveleiben írt habozásáról, s a válaszút élményét formálta verssé Arany Magányban (1861) és Tompa Forr a világ (1861) című költeménye. Ott izzik bennük az erkölcsi ember tépelődése, midőn a történelem szakadékai szélén vívódik. Gátoltság, aggály, a bukás riadalma kötözi meg az érzelmeket; csak a korlátok merész áttörésével szárnyal fel a költői emóció, de még a csúcsokon sem tud megfeledkezni a Szózat "nagyszerű haláláról". Az irodalmi párt kia-{384.}lakulása lényegében párhuzamos az eszményítésnek, a csoport alapvető esztétikai követelményrendszerének betetőzésével és végleges megszilárdításával. E követelmény-rendszer esztétikai és világnézeti előzményei már az ötvenes évek második felében felbukkannak. Gondolunk itt elsősorban a morálközéppontú világnézetnek, az erkölcsi világrend képzetének kialakulására; erre a metafizikus konstrukcióra, amely a költészet és az elméleti gondolkodás legfontosabb területein éreztette hatását. Ebben az objektív idealizmusnak ama illúziója jelentkezett, hogy az evilági, anyagi, társadalmi valóság fölött van még egy másik autonóm birodalom is: az erkölcsi, eszményi követelmények világa. Egyén fölötti és társadalmon kívüli övezetnek képzelték, amely képviselője és őrzője a legkülönbözőbb normáknak; aktivitása pedig abban rejlik, hogy nemezisként sújtja az ellene vétőket. Eszerint csak akkor jöhet létre eredményes, bűntelen cselekvés, ha az egyén vagy a nemzet aláveti magát az egyetemes követelményeknek, ha nem kerül szembe velük, ha nem vét ellenük.

E konstrukcióval függött össze a csoport tragikum-elmélete, amelyet Gyulai bírálatai hirdettek és népszerűsítettek. A szenvedélyek által hajtott hős összeütközik az egyetemes normákkal, tragikai vétséget követ el, s a konfliktus nyomán elbukik. A katarzis forrása éppen az, hogy a világrend győzedelmeskedik, hogy a bukás tényében a harmonikus rend nyilatkozik. Politikai, társadalmi síkra átvetítve, óhatatlanul a konzervativizmus pozícióit erősítette az erkölcsi világrend képzete, de formálta a csoport költőeszményét is: a kiegyensúlyozott ember ideálját, aki a személyiség erkölcsi, eszmei erőivel fékezi szenvedélyeit, érzelmi életét szinte a tudat ellenőrzésének rendeli alá, s aki legyőzi magában a kötelességek ellen ingerlő hatásokat. Gyulai költőkről vagy politikusokról írt jellemrajzaiban figyelhető meg, hogy rendszerint belevetítette hőseibe a belátás, a kötelességek és a szenvedély vagy más tényezők konfliktusát s a "fegyelmezetlenségre" ingerlő erők fokozatos elfojtását. (Katona – Gyulai szerint – pl. elnyomta művészi vágyait, Vörösmarty belátásból fojtotta magába Perczel Etelka iránti szerelmét stb.).

Az eszményítés lényegében közbülső helyet foglalt el a romantika és a realizmus között, s jelentkezett benne egyfajta elhatároló törekvés az európai irodalom fejleményeitől. Ismeretes, hogy milyen hevesen támadták a romantikát, s meg voltak győződve, hogy lejárt a "hajmeresztő csodák, néha undorító borzalmak, hihetetlen mesék, rendkívüli iparlovagok költészetének ideje" (Silas Maner, SzépirodF 1861. december 26.). Már az ötvenes évek második felében megkezdődött a francia realizmustól való elkülönülés. Nagy arányokat öltött e szándék az 1858-as Balzac-vitában, de később is közöltek lapjaink "realizmust" támadó, polemikus cikkeket. Elhatárolta magát az eszményítés a francia parnasszista lírától, Baudelaire költészetétől, s attól a naturalizmustól is, amelyet Flaubert Salammbôja képviselt. Inkább az angol irodalomhoz vonzódtak, de Gyulai felfigyelt Turgenyevre is (A nemes fészek, 1862).

Hasonló tendenciát tükröz az elméleti gondolkodás. Mindenekelőtt a realizmus valóságszemléletétől fordult el a magyar eszményítés. Igen gyakran felbukkan az évtized kritikáiban az a megállapítás, hogy a művészi valóság nem azonos az élet tényleges valóságával. Erősen hangsúlyozták ezt az ellentétet, s hibáztatták, ha a műalkotás pusztán az élet tükörképe. Arany a "rész szerint" igazat, a "csip-csup" igazságot utasította el Vojtina ars poetikájá -{385.}ban (1861), és többször fejtegette Gyulai is, hogy a művészetnek el kell mélyítenie a témát, túl kell jutnia a puszta fényképezésen.

Közismert, hogy – a szélsőséges naturalista elveket nem számítva – szinte minden elmélet hangoztat ilyesfajta distinkciót. Marxista esztétikánk szerint például a műalkotás rendezi és sűríti a valóság kusza folyamatait, tehát összefogottabb, céltudatosabb, könnyebben átlátható tükörképét adja a valóság rendezetlen áramának. Az eszményítés azonban más célzattal hangoztatta a művészi és a tényleges valóság ellentétét. Feltűnő, hogy kizártak a költészetből bizonyos témákat és életterületeket. A Bach-korszakban még a nemzeti egység, az egységes nemzeti ellenállás erősítése érdekében támadták az osztályellentétek tükröztetését (Dózsa-vita, 1857), a hatvanas években viszont kirekesztették már a társadalom antagonisztikus ellentéteit, a testi-lelki "szörnyűségek", a kriminalitások, a nagy nyomor, a pauperizmus ábrázolását. Hebbel-bírálatában (Anya és gyermeke, 1860) írta Arany: a költészetnek nem az a feladata, hogy olyan sebeket tárjon fel, amelyekre nincs balzsama. Gyulai a mártír-tragikum lehetőségét tagadta; nem ismerte el, hogy lehet bűntelen bukás is, hogy az egyén néha pusztán a társadalom vagy a környezet áldozata. Nem kapott helyet a költészetben a lelki élet egésze sem. Arany az érzelmek érzékfölötti csapongását kifogásolta, Salamon minden fajta lelki betegségből fakadt lírát, Gyulai pedig azt is, ha az epika klinikai eseteket ábrázolt.

Összefügg a tematikai korlátozással Greguss A rútról című tanulmánya (1858). Nem önálló munka; a szerző csak kivonatolta Rosenkrantz Aesthetik des Haesslichenjét, de szellemisége összhangban van az eszményítés gondolkodásával. Bár nem zárta ki teljesen a rútat a költészetből, funkcióját csökkenteni igyekezett, alkalmazását pedig korlátok közé akarta szorítani. A szépséget egyetemes érvényű értéknek minősítette, s mellette a rútat csak viszonylagosnak, esetlegesnek. Szerepét legfeljebb abban látta, hogy a kontraszthatás következtében kiemelje, hangsúlyozza a szépet, bár – állítja – erre nem szorul rá a szépség, mert abszolút érvényét nem csökkentheti, de nem is fokozhatja a rút. Gyulai is a harmonikus, a felemelő művészet ideálját formálgatta; rút tárgyak, kriminalitások, antagonizmusok, ingerlő disszonanciák helyett összhanggal akarta szolgálni az "emberiség enyhületét". Arany szintén hasonlóan vélekedett Hebbel-bírálatában: a költészet ünnepe legyen a léleknek, ne pedig hétköznapja. Egyre szűkebb térre szorultak tehát a nagy társadalmi, emberi konfliktusok.

A valóságkövetelmény összeszűkülésével párhuzamosan megfigyelhető egy másik folyamat: a lélektani szempont eluralkodása s az ideális normákhoz való igazodás. Az erkölcsi világrend fikciója egyszerre nyitott utat a morális és lelki konfliktusoknak s a költői igazságszolgáltatás oly sokat szorgalmazott elvének. Nyilvánvaló, hogy a világrend állítólagos aktivitása csak úgy képzelhető el, hogy követelményei benne élnek az egyénben, s a bűnös önmagával is összeütközik. Elsősorban társadalmi gyökerekre vezethető vissza az antagonizmus, a kriminalitás, a pauperizmus ábrázolásának ellenzése, de ellenezték azért is, mert ez az életanyag eleven tagadása az egyetemes erkölcsi követelményeknek, mert a téma aligha tükrözheti a világrend feltétlen érvényességét. Ilyen körülmények között egyre gyakrabban bukkannak fel olyan nézetek, amelyek a lélektani motivációt kezdték a művészet hordozó tényezőjének tekinteni: "A költészet mindenben a szívhez és lelki-{386.}ismerethez közelebb álló lélektani rajzokat követel" – olvashatjuk a Koszorúban (Külföldi szemle, 1863. január 11.). "A kritika – írja Salamon – a költészetet némileg alkalmazott lélektannak tekinti" (Az ember és író, SzépirodF 1861: augusztus 22.). Arany egyik szerkesztői megjegyzése is azonosítja a lélektant a költészettel (SzépirodF 1861. augusztus 22.). Hasonló nyilatkozata nincs Gyulainak, de a szemlélet őt sem hagyta érintetlenül. A tárgyias műnemeket bírálva, egyik legfontosabb kritikai szempontja volt mindig, hogy a cselekménynek van-e lélektani alapja, a jellemek lelkileg indokolva vannak-e, lelki szempontból érthetők-e, tetteik, szavaik háttere érzelmileg motiválva van-e. Ennek ellenére tudatában voltak, hogy az élet költői visszatükrözése szélesebb kérdés a puszta lélektani hitelességnél.

Az eszményítés életszemlélete két valóságsíkot tartott számon. Egyik a tényleges társadalmi, történeti, emberi valóság, a másik az eszményi valóság. A tényleges életet tekintette a művészet anyagának, s az jelen szempontunkból mellékes, hogy ezt is csak megszűrve, válogatva. Általában azt is elismerték, hogy a valóságban nem mindig érvényesül (vagy ahogy Gyulai mondta: nem mindig vesszük észre) a morális követelmények kategorikus imperatívusza és az eszményi jogrend. S most már igazi tartalmában láthatjuk az élet és a művészet hangsúlyozott ellentétét: azt követelte az eszményítés, hogy a költői idealizmus minden esetben juttassa érvényre a világrend normáit; a jellemeket, az eseménysort emelje át az eszményi jogrendbe. Gyulai írja: "mire való a költő, ha az életet csak pusztán adja, benső, kényszerű erkölcsi kapcsolat nélkül, s mi sem egyéb a költői idealismus, mint az az égi fény, mely mindent megvilágosít, mi az életben homályos" (A lelenc, 1863). Lelenc-bírálata fejtegette legpontosabban azt az eszményi valóságot, amely az eszményítés követelménye volt. Hibáztatta Gyulai, hogy Szigligeti feloldotta a tragédia felé fejlesztett konfliktust. Beteges szentimentalizmusnak nevezte azt, hogy a hősnő megbocsát csábítójának, s hogy az író kilátásba helyezi a bukott lány sorsának elrendeződését. Éppen a költői igazságszolgáltatás következetes érvényesítését, az eszményi jogrend igazolását tartotta fontosnak, mert ez a bűn bünhődését példázza, mert nem ringat bele a hitbe, hogy véletlenség, szerencse, könyörület vagy megbánás jóra fordíthatja a tévedéseket. Így alakulnak át a kritikai realizmus társadalmi típusai "ideáltípusokká" a magyar eszményítésben. (Barta János: A kritikai realizmus kérdései a 19. század magyar irodalmában. A realizmus kérdései a magyar irodalomban, 1956. 173.).

Nem választható el a koncepciótól az anyagelvűség újra fellángoló támadása, amely a jellemek anyagi meghatározóit igyekezett visszaszorítani – az eszményiek javára. Újabb tényező sorvasztotta tehát a realizmus emberes társadalomszemléletét. Mert ebben az irányzatban a jellem mégis elsősorban fiziológiai, társadalmi, azaz anyagi képződmény. A lelki élet elvesztette benne szubsztancia mivoltát, az érzelmek azonosultak a nekik teljesen megfelelő érzékléssel (pszichofizikai paralelizmus), tehát anyagi, fiziológiai hatásukban jelentkeztek. Az eszményítés emberszemlélete viszont legfeljebb egyetlen formáló erőnek tartotta az anyagi, társadalmi szférát; mellette az egyetemes erkölcsi, eszményi sugallatok hatását kereste a költészetben, s ha nem találta, mint lélektelen, amorális, alacsonyrendű anyagiasságot utasította el. Nyilvánvaló, hogy koncepciójukban csökkent az ember anyagi, {387.} fiziológiai, társadalmi meghatározottsága, s ahogy csökkent, úgy nőtt a szakadék a kritikai realizmus és az eszményítés között. Így váltott át a fejlődés egy apologetikus irodalom irányába. Az egykor népszerű, de másodrangú angol regényíró, Bulwer szavait idézzük (Arany is bizonyára azért közölte a Koszorúban művészi nézeteit, mert a "Nem a való hát, annak égi mása"-szerű gondolatot érezte bennük): "mert hiszen a költemény amaz országában ... éppen azért vonulunk el, hogy megmenekedjünk, bár pillanatokig, attól a szűk és nehéz, tettleges világtól, melyben élünk; hogy rövid szünet alatt felejtsük el a fel- és alegyház, a toryk és radikálok közt fennforgó vitákat – egyszóval hogy veszessük el szemünk elől a különösségeket, midőn az általános igazságokra irányozzuk figyelmünket. Hiszen miegkaphatjuk mi a valódi életet minden ő szegletes és érdes vonalaiban akármikor; olyankor nem kívánjuk a valódi életet, hanem eszményi képét látni a művészet mesés országában" (Művészeti elvekről, 1863. augusztus 9.).