Az osztódás jellege

A múlt századi irodalmi ellenzéken nem szabad a mai értelemben vett ellenzéket érteni. Egy fokozatosan mélyülő ellentét kezdeti, csíraszerű fázisáról volt még ekkor szó, s bár szinte az egykori hitviták szenvedélyei és komiszságai éledtek újjá a polémiákban, a frontok nem határolódtak el véglegesen. Mindenekelőtt azért, mert az évtized első éveinek nemzeti ellenállásában a Deák-csoport sem helyeselte a szeparatív törekvéseket. Gyulai irodalmi pártalakítást sürgető cikkeit (Néhány szó a kritikáról, Megint a kritikáról, 1861) elvbarátai támadták leghevesebben, mert nem tartották időszerűnek őket. Arany és Tompa levelezése teszi valószínűvé, hogy a költő-szerkesztő is csak kézirat hiányában közölte Gyulai említett írásait, hiszen ellenkeztek azzal a programmal, amelyet a Szépirodalmi Figyelő első számának Előrajz című cikke hirdetett meg: "És itt szabad legyen írótársaimat ... csatlakozásra szólítanom fel. Az ő becses közreműködésük tehet engem képessé, hogy szándékom valósítsam. Óhajtásom az, hogy e lap irányadóvá s mintegy irodalmi központtá nője ki magát. S e szellemi versenyből ifjabb pályatársaim, a jövő reményei sincsenek kizárva. Nem a régit az új ellenében, hanem az örök szépet az idő gyarlóságai ellenében akarjuk képviselni."

E koncentráló szándék jele, hogy szinte mindenkit megszólaltatott lapjában. A prózaírók között ott volt Jókai, Zilahy Károly és Abonyi Lajos, verseket közölt Bajza Jenőtől, Balogh Zoltántól, Tolnai Lajostól, Wohl Jankától és P. Thewrewk Emiltől. Hírül adta Sárosi Gyula hazatérését s azonnal verset kért tőle. A Figyelőben jelent meg a talán legmélyebb értelmű Jókai-kritika éppen Arany János tollából (A szegény gazdagok, 1861) s Zilahy Károly komoly Vajda-bírálata (Vészhangok, 1860). Leghamarabb Vajdával romlott meg Arany kapcsolata. Közvetlen oka az a cím nélküli, sértő glossza volt, amellyel – bizonyára Zilahy róla írt bírálata miatt – őrülteknek minősítette Vajda a Figyelő kritikusait a Csatár 1861. április 11-i számában. Arany röviden válaszolt, s utolsó mondata szerint "ez a Csatárhoz első és utolsó szavunk." Hű is maradt fogadalmához, ám részvétét fejezte ki a Koszorúban, amikor tragikus körülmények között meghaltak költő-társának szülei, s 1864-ben közölte Vajda Ártor és Ida című versét.

Van némi nyoma az egységesítő szándéknak az intézmények személyi összetételében is. 1858 végén Arany, Tompa, Gyulai, Greguss vagy Szász Károly mellett még csak Jókait választották be az Akadémia tagjai közé, de 1859 és 1867 között Lévay József, Pákh Albert és Szemere Miklós mellett az ellen-{382.}zékkel rokonszenvező Bérczy Károlyt, az egykor petőfieskedő Tóth Kálmánt, az újonan felbukkant Madách Imrét és Thaly Kálmánt is. A Kisfaludy Társaság 1860-ban Csengery, Greguss, Kemény vagy Salamon mellett Jókait és Tóth Kálmánt iktatta tagjai sorába. 1862 és 1867 között aztán már tag lett Egressy Gábor, Dobsa Lajos, Szigeti József, Tolnai Lajos, Vadnai Károly, Abonyi Lajos, Dalmady Győző és a Csengerytől oly sokat támadott Ipolyi Arnold. Valamivel később választották be Vajdát – Kemény Zsigmond és Szász Károly ajánlatára. Ebben az évtizedben még gátolta az alantas klikkszellem eluralkodását az, hogy nagy íróegyéniségek alkották az irodalmi Deák-párt magvát, s megvolt bennük a képesség, hogy a művészet egyetemes sugallatában olykor túlemelkedjenek sértéseken és önös érdekeken. Amikor már valóban puszta hatalmi tényezővé vált a csoport, akkorra csak másodrangú szépírók sorakoztak Gyulai mögé.

A kettészakadás kezdetekor egyik frontnak sem voltak még igazi hatalmi pozíciói. A Kisfaludy Társaság például oly kevés tőkével rendelkezett, hogy Arany titkári fizetése sem tellett ki a kamatokból. Az évtized valamennyi orgánuma ki volt szolgáltatva a közönség kénye-kedvének. Örökös anyagi gondokkal küszködött a Budapesti Szemle, állandóan a bukás szélén állt, de szakadatlan harc volt Arany lapszerkesztő munkája is. Panaszok özöne olvasható Tompához írt leveleiben: nem támogatják az írók, cserbenhagyta a közönség. Bosszúsan fakadt ki Tompa egyik válaszában: "Nagy bosszúságom van lapod állapotja miatt; hát sem a tudományért, sem a Kisfaludy Társaságért, sem éretted nem akarja e nyomorult publicum fenntartani a Figyelőt? Dicsérnek, arczképeznek, de éhen veszni hagynak; ez a magyar tempó!" (1861. szeptember 25.).

Nem jellemzi végleges szakítás az ellenzék magatartását sem. Láttuk már, hogy sokan dolgoztak Arany lapjába, s gyakran belső ellentétek szabdalták szét táborozásaikat. A hozzáértés nélküli bírálatok példájaként emlegették a Magyar Sajtó kritikáit és kifogásolták a Vajda szerkesztette Nővilág szépirodalmi anyagát is. A Kritikai Lapok egyik glosszája Vajda Ábrándok (Csapongás) című versét kritikai kötelességének tartotta "minden commentár nélkül" idézni, bizonyára azért, mert az egzaltált lobogás nem nyújthat "hazánk hölgyeinek ész- és szívképző, hasznos olvasmányt" (1862. július 1.), Az elhivatottak rokonszenves öntudatával utasította vissza Riedl Szende Gyulai támadásait is, de hangja merőben különbözik Reviczky Szevér vagy Zilahy Károly vitamodorától. Inkább arra ösztönözte ellenfelét, hogy "terjessze figyelmét irodalmunk, nemzeti életünk főbb mozzanataira", tehát lényeges kérdésekről írjon, s tegye feleslegessé a Kritikai Lapokat. Elismerte Gyulai tehetségét, elismerte, hogy tekintélye van a két hazában, s "barátai elsőrangú írók"; nem személyi harcot vívott Riedl, a magyar szellemi élet aggasztotta, s cikkeiből kiderül, hogy még Gyulaival is együtt dolgozott volna "a szellem fattyúhajtásainak nyesegetésében" (A Kritikai Lapok szerkesztőjének nyílt levele Gyulai Pálhoz, KrL 1862. október 1.).

Vajda elkülönülése a legvéglegesebb évtizedünkben. Támogatott mindenfajta ellenzéki nyilatkozást, s igen sokszor vállalta a harcot maga is. Benne volt legerősebb a meggyőződés, hogy új irodalmat igényelnek a változott idők, s hogy a hatvanas évek új költészet csíráját hordják magukban. A fiatalok közül elsősorban Zilahy Károly támogatta; dolgozott a Magyar Sajtóba {383.} 1863 első felében, s ő írta Vajda távozásakor a lap értékelő, bezáró cikkét. Vannak azonban jelek, amelyek arra mutatnak, hogy a fiatalok nem egyértelműen vélekedtek Vajdáról. Ilyen mindenekelőtt az a homályos, szinte érthetetlen polémia, mely arra a hírre robbant ki, mely szerint Jókai lemondott a Magyar Sajtó szerkesztéséről, s az utódja Vajda lesz. Kövér Lajos Jövője a Vegyes-rovatban közölte a hírt: Vajda "morális, democratico-liberalis" irányban, a pár nappal későbbi közlemény szerint "radicális, democratico-liberális" szellemben vezeti majd a lapot. Kövér nem "magántetszése" szerint szerkesztette a Jövőt, s éppen azok szólaltak fel e glossza ellen, akik irányító tényezői voltak a lapnak. Szelestey László és Reviczky Szevér – távollevő elvbarátaik nevében is – cáfolták a hírt, amely szerintük "csakis szerkesztői elnézés folytán jelenhetett meg", s bár nem akarták "a leendő szerkesztő független állását gyanúsítani", Kövér glosszája "se saját, se elvbarátaik nézetét egyáltalán nem fejezi ki". A többszöri szóváltásból annyi derül ki, hogy Reviczkyék gyanakodva nézték Vajda "független" állását, s kételkedve fogadták az előlegezett "radicális, democratico-liberális" irányt. (E vitaírásokat – Különös polémia címen – egybegyűjtve közli a Kritikai Lapok 1862. december 1-én.). Mintha valamiféle gyanú szeplőzné Vajda személyét, s mintha a Jövő olvasói is megütődtek volna Kövér "könnyelműségén". Bizonyára Vajda Önbírálatának (1862) kedvezőtlen visszhangja lappangott Reviczkyék ellenérzésében. Ismeretes, hogy a nemesi liberalizmust támadta a röpirat, a demokratikus, polgári fejlődést szorgalmazta, a nemzeti függetlenség kérdésében azonban engedékenyebb" volt az oppozíciós közvélemény 1862-es álláspontjánál. Megbotránkoztak azon is, amikor Zilahy Károly Szabad Sajtó című vezércikke elviselhetetlenebbnek nevezte a közvélemény nyomását az elnyomó hatalom pressziójánál, s ez a cikk is már a Vajda szerkesztette Magyar Sajtóban jelent meg (1863. január 1-én). Nyilvánvaló tehát, hogy a hatvanas években felfedezhetők a közéleti elkülönülés csírái, de a frontok nem egységesek, s voltak érintkezési pontok is az ellenfelek között.