34. A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK KEZDETEI

FEJEZETEK

Az 1860-as évek politikai mozgalmaival párhuzamosan kezdődött meg irodalmunk differenciálódása: az úgynevezett "irodalmi Deák-párt" és az ellenzék egymástól való elhatárolódása.

Csaknem harminc egyéniséget számít az irodalomtörténeti hagyomány a "deákosok" közé. Ide soroltak politikusokat (pl. Teleki Domokos), történetkutatókat (Szabó Károly, Szalay László) és más tudományágak művelőit (Hunfalvy János, Hunfalvy Pál, Brassai Sámuel), tehát, meglehetősen tágan értelmezték az "irodalom" fogalmát. A vidéken élő írók közül ide sorolták Tompát, Lévayt, Erdélyi Jánost s a frissen felbukkant Madách Imrét, holott nyilvánvaló, hogy nem azonos értékűek azok a szálak, amelyek a pesti csoporthoz kapcsolták őket. A hegeliánus Erdélyi például külön színfoltot képviselt már évtizedünkben, s személyi kapcsolatai is lazábbak voltak. Szeretett volna visszakerülni Pestre, de végképp vidékre szorult, amikor nem választották meg a Kisfaludy Társaság titkárának, s többé nem játszott jelentős szerepet az irodalmi életben. Tompa inkább Arannyal való barátsága révén kapcsolódott a csoporthoz; politikai költeményeiben legtovább nyilatkozott meg a fegyveres ellenállás gondolata. Madách politikai és esztétikai nézetei is nehezen azonosíthatók az irodalmi Deák-párt elveivel.

Arany s később Gyulai Pestre költözésével lett teljes a csoportosulás. Egy "törzsgárda" alakult ki, amely magához vonzott vagy magához számí-{379.}tott több írót. A törzsgárdához tartozott Csengery Antal és Salamon Ferenc. Csak mellékesen, szinte a politikai élet apályaiban művelték a kritikát és az irodalomtörténetet; történeti tanulmányokat folytattak, s Keménnyel együtt Deák legközvetlenebb munkatársai voltak. A kritikus-esztétikus egyéniségek közül még két egyéniség a fontos: Gyulai Pál és Greguss Ágost. Greguss 1870-től, Gyulai 1876-tól a pesti egyetem bölcsészeti karának professzora. A költők és prózaírók közül Arany, Kemény, Eötvös, Lévay és Szász Károly nevét kell megemlítenünk.

Leghamarabb Csengeryben alakult ki a pártszerű tömörülés szükségességének gondolata. Már az akadémiai választások idején (1858) arra törekedett, hogy elvbarátai lehetőleg komoly szerephez jussanak az intézmény vezetésében. Amikor mellette taggá választották Aranyt, Gyulait és Mikó Imre grófot, elégedetten írta Gyulainak: "Deák Ferencz intéző szellemét mind a jutalmak kiosztásában, mind a választásokban láthatod. Minden úgy ment, ahogy ő akarta" (Levél: 1858. december 16.); hasonló folyamat ment végbe a Kisfaludy Társaságban. Titkára Arany lett, a népköltési gyűjtés irányítója pedig Gyulai és Arany László. Gyulai ugyanakkor a Magyar Írók Segélyegyletének titkára, de részt vettek a csoport tagjai más intézmények és különböző bíráló bizottságok munkájában is. Orgánumaik közül fontos funkciója volt a Budapesti Szemlének, amely 1857-ben indult Csengery Antal szerkesztésével. Kemény Zsigmond irányította a Pesti Naplót, a nemesi liberalizmus politikai napilapját, de komoly szerep jutott Arany folyóiratainak is.

A társadalmi, politikai osztódás s a viszonylagos ízlésbeli differenciálódás tette lehetővé az ellenzéki írócsoport kialakulását. Hozzájárult az is, hogy két olyan nagy egyéniség szorult ki a Deák-csoportból, mint Jókai és Vajda. A hatvanas években Vajda szerepe volt a jelentősebb; már a Bach-korszak végén Arannyal ellentétes költő-eszmény körvonalazódott esztétikai tárgyú írásaiban. Eltért a "deákosok" irányvonalától az a politikai, társadalmi program is, amelyet a Csatár, az 1863 első felében általa irányított Magyar Sajtó s különösen röpiratai hirdettek. Nem véletlen, hogy éppen Vajda kezdte először támadni Arany János Szépirodalmi Figyelőjét.

Komoly lendületet adott az ellenzéki törekvéseknek az is, hogy a hatvanas években jelentkezett az a fiatal írógeneráció, mely bár nem alkotott jelentős műveket, mégis tisztább utakon indult el, mint az ötvenes évek Petőfi-epigonjai. Sok szál kötötte őket a sajtóhoz, s néhányan a zsurnalisztika felől közeledtek a szépirodalomhoz. Politikai élményviláguk is más; gyermek- és ifjúkoruk a Bach-korszakra esett, s a nemzeti ellenállás utolsó hulláma juttatta szóhoz őket. Ott voltak a klerikális-reakciós Idők Tanúja nyilvános elégetésénél, harcoltak a magyar nyelvű egyetemi oktatás visszaállításáért, résztvettek a márciusi tüntetésekben s a mártírhalált halt Forinyák Géza temetésén kirobbant demonstrációban. Magatartásukat inkább heves optimista lendület jellemezte, az a fajta ifjúi hevület, amelyet később Tompa Ikarus című verse (1862) fejezett ki, s mely Arany László Hűbele Balázsát (A délibábok hőse, 1872) is irányította élete egyes periódusaiban. Mégis hiba lenne, ha lezárt vagy éppen forradalmi eszmekört látnánk bele tevékenységükbe. Sok szál fűzte még őket Aranyhoz. Tolnai Lajos például Arany pártfogoltja volt, s hagyományos balladaköltőként indult. A Szépirodalmi Figyelő adott teret Zilahy Károlynak is, s csak később csatlakozott Vajdához illetve Riedl {380.} Szendéhez. A pályakezdő ellenzékiek közé tartozott Thaly Kálmán, a kuruc költészet későbbi neves kutatója (l. a 14. fejezetet). Bajza Jenő (József fia) ugyan nem vett részt a közéleti harcokban, de Zách Felicián (1862) című drámája heves ütközőpontja volt az ellentéteknek. Reviczky Szevér a színházi petíció csatározásait vezette, Abonyi Lajos viszont egy elakadt folyamat kezdeteit képviselte A betyár kendője (1872) című darabjával: a népszínmű népdrámává való átalakulását. Vértessy Arnold, Dalmady Győző, Beniczky Emil, Szabados János, Szász Béla és Komócsy József nevét kell még megemlítenünk. Inkább fiatalságuk és újszerűségük tudata kapcsolta össze őket. Vallották, hogy új, modern irodalom kezdődik a hatvanas években, messze tekintő, egyetemes nézőpontú, a magánérdekeken felülemelkedő költészet. 1862 közepén merült fel a terv, hogy külön folyóiratot indítanak Új Nemzedék vagy Lobogó címen; a hírek szerint Balogh Zoltán és Szabados János szerkesztette volna, de a szándék nem valósult meg.

Inkább a nemzedéki rokonszenv laza szálai kapcsolták össze a fiatalokat. Nem alkottak mai értelemben vett csoportot, közülük sokan nem is törekedtek ellenzéki szerepre; túlzás Zilahy Károlyt e fiatal generáció vezérének tekinteni. Közismert, hogy éppen Zilahy volt egyik legszigorúbb bírálójuk. Elítélően emlegette a Thaly Kálmán-féle "zöngő" lírikusokat, elemezte Szabados János és Dalmady Győző költészetének gyarlóságait. Ekkor még nem kitagadott író Tolnai Lajos sem, s évtizedek múlva is csak maró gúnnyal emlékezett vissza Zilahy Károlyra. A fiatalok mégis hozzájárultak ahhoz, hogy hovatovább egységes, szervezett fellépésre is képes volt az ellenzék (pl. az 1863-as színházi kérvény), mert alkalmakként tábort alkottak egy-egy ügy érdekében. Közülük csak Zilahy Károly emelkedett ki következetes ellenzéki magatartásával, s Vajda mellett éppen az ő munkássága képviseli a tudatos ellenzékiség jelentkezését.

Külön színezetet képviselt Riedl Szende (1831-1873) az ellenzéki csoportosulásban. Nagy képzettségű, komoly, felelősségteljes egyéniség volt, s már körülményeinél fogva is más szemléletet érvényesített folyóirataiban (Kritikai Lapok, Kalauz, Új korszak). A prágai egyetem magyar nyelvi és irodalmi tanszékén tanított 1860-ig, s munkatársa volt a baloldali hegeliánus Jan Ignatz Hanuš lapjának, a Kritische Blätternek. Ennek ellenére közelállt az eszményítők világképéhez, de kevertebb, eklektikusabb volt a világnézeti eszmeköre. Felbukkan lapjaiban a hegeli dialektika fejlődéskoncepciója: az ellentétek minőségbe átcsapó küzdelme, a fokozatos emelkedést lökésszerűen gyorsító ugrás, ugyanakkor éppúgy támadta a terjedő anyagelvű filozófiákat, mint Greguss vagy Eötvös. Talán egyetlen volt, aki felismerte a század szellemi arculatának megváltozását, s az ebből fakadó szükségleteket. Tudomány-honosítást sürgetett, s lapjai néha az esztétikai értékeknél is fontosabbnak tartották a tudományos szemléletnek, a tudomány vívmányainak hazai meggyökereztetését. Indokai között felbukkan a felvilágosodott racionalizmus álláspontja, miszerint az esztétikai műveltség nem elegendő az új korban, mert a képzelet nem versenyezhet a boncoló elme mélységével. Ráadásul a romantika organikus fejlődés-felfogásával keveredik mindez: a magyar nemzet – olvassuk a Kritikai Lapokban – "férfi korba lépett át, hol a pusztán aesthetikai míveltséggel többé nem érjük be, s hol szükségképpen az ábrándozó érzelgést komoly gondolkodás, az élvezetet fárasztó munka, {381.} a költészetet a tudomány, az idealizmust a realizmus fogja fölváltani" 0Tájékozás az újabbkori philosophiában, 1862. április 1.). "A szellemi mozgalmak árjában" csak az értelem "hatalma védhet meg bennünket, csak ez biztosíthatja számunkra a diadalt" ([Riedl Szende] R.: Komoly szavak komoly időben, 1862. március 1.). A Kritikai Lapok irodalmi jelentősége tehát kettős. Riedlék egyrészt – ellenzéki eszméiknek megfelelően – európai látókört, világirodalmi távlatokat követeltek, s ápolták irodalmunk szláv, különösen cseh kapcsolatait; másrészt fórumot teremtettek az ellenzéki íróknak, elsősorban Zilahy Károlynak.