{405.} A dualizmus rendszerének megszilárdulása

Az 1873-as krach a magyar gazdasági életet csaknem derékba törte: a külföldi tőke beáramlása erősen csökkent, ennek következtében a vasútépítés évekig szünetelt, vagy kisebb ütemben folyt, ami viszont a vas- és szénbányászatra, illetve az acél- és vasiparra hatott kedvezőtlenül. A gazdasági élet pangása számottevően csak az évtized végén s a nyolcvanas években enyhült. A stabilizáció révén a feudális erők pozícióikat megerősítették; a burzsoázia, kiváltképp a terménykereskedők, a malmosok és a gyárosok belekényszerültek az osztrák nagytőke és a magyar nagybirtok érdekközösségébe: ez utóbbiak terményeit dolgozták fel, illetve értékesítették, adták tovább az előbbieknek, osztrák piacokon. A hazai nagyburzsoázia, sőt a középburzsoázia túlnyomó része így nőtt bele a dualizmus rendszerébe anélkül, hogy gondolt s részben gondolhatott volna a nemzetileg önálló ipari fejlődés hiányával s a várható nehézségekkel.

A dualista államrendszer megszilárdítását az egymással szemben álló társadalmi rétegek látványos, de nem lényegi összecsapásai kísérték. A szabadelvű párt bár elsöprő többséget kapott az 1875. évi választásokon, a képviselői mandátumokon két másik párttal osztozott: a Sennyei Pál vezette arisztokrata-klerikális "jobboldali ellenzékkel" (a Deák-párt konzervatív frakciójának maradékával) s a Mocsáry Lajos irányította függetlenségi párttal; ez még 1874-ben alakult, a 48-as párt jórészéből s a balközép néhány elvhű, fúzió-ellenes tagjából. Egyik sem bizonyult veszélyes ellenzéknek. Sennyeiéket lényegében csak a főúri gőg tartotta vissza a szabadelvű dzsentrikkel való "közösködéstől" (1878-ban pártjukat meg is szüntették), a függetlenségi párt pedig kevesebbet követelt, mint eszmei elődje, a 48-as párt: burkolt formában elfogadta a közös ügyeket, ha formálisan nem is, gyakorlatilag lemondott az általános választójog követelményéről, s a nemzetiségekkel szemben – Mocsáry Lajos kivételével – az erőszakos magyarosítás programját képviselte.

Tisza Kálmán kormánya így csaknem szabad kezet kapott az ország sorsának irányításában. Élt is az alkalommal, mi több: visszaélt. A közigazgatás részleges korszerűsítésével (központosításával) a törvényhatósági – megyei és városi – önkormányzati közigazgatást szorította erős korlátok közé (1876); a munkásmozgalmat szervezkedési és sztrájkjogi tekintetben igyekezett "megrendszabályozni" (1878); a falusi proletáriátus kiszolgáltatottságát az eddigiekhez képest szigorúbban kodifikálta (1876); a nemzetiségi kérdést, visszalépve a Deák és Eötvös szellemét képviselő, viszonylag liberális 1868-as törvény előírásaitól, soviniszta alapon rendezte (1875); a nemzetiségek egyesülési jogát irodalmi és kulturális egyletekre korlátozta, megvonta tőlük a "nemzeti" jelző használatát, s törvénybe iktatta a "nemzetiség elleni izgatásról" szóló artikulust (1878) stb.

Tisza kormányzata mindenképpen az uralkodó osztályok többségének érdekeit képviselte. Ez végül is azzal járt együtt, hogy a hetvenes évek végére az ország függősége Ausztriától megnőtt, és nemcsak gazdasági téren (1878: vám- és kereskedelmi törvény), hanem egyébként is, mindenekelőtt a külfölddel szemben. Bosznia és Hercegovina 1878-i okkupációja után az Andrássy Gyula irányította külpolitika, melyet Tisza Kálmán is helyeselt, már akadálytalanul érvényesült; az "egyesült ellenzék" 1878. évi akciói csak az uralkodó-{406.}osztályokon belüli, nem lényeges nézeteltéréseket tükrözték vissza. A további események, kivált az 1879-es német-osztrák-magyar szövetség – az úgynevezett "kettős szövetség", egy Oroszország elleni háború esetére – már azt előlegezi: miképp kezd hozzájárulni a dualista kormányzat az első világháborút kirobbantó hatalmi csoportok megalakulásához a maga szűkebb érdekszférájában.