A gazdasági élet főbb vonásai

A kiegyezés lehetővé tette, hogy az osztrák nagytőke s a magyar nagybirtok egyaránt megtarthassa és megerősíthesse korábban szerzett vezető szerepét az ország gazdasági életében. A 67-es paktum az osztrák nagytőke számára Magyarország iparcikk- és pénzpiacát, a magyar nagybirtok számára pedig Ausztria és az örökös tartományok terménypiacát, illetve a hazai hitelellátás megjavítását biztosította. A kiegyezésből, magyar viszonylatban, logikusan következett, hogy a tőkés fejlődés üteme elsősorban a hitelforgalom s a mezőgazdaság területén volt számottevő, az iparban viszont kevésbé, hiszen a magyar iparfejlesztés eleve ki volt szolgáltatva az osztrák gyáriparnak, illetve függvénye volt a honi mezőgazdaságnak s a hitelélet fejlődésének. A hitelrendszer számottevő kiépítését is a kiegyezés hozta magával. A külföldi tőke a politikai élet stabilizálódása, az államvezetés konszolidálódása láttán mind szívesebben választotta piacául Magyarországot. Három évvel a a fúzió előtt a bankok és takarékpénztárak tőkeereje már csaknem négyszázmillió forint volt, a kiegyezés előttinek négyszerese. A legnagyobb kölcsönöket – osztrák, francia, angol és más tőkeérdekeltségektől – maga az állam vette igénybe, kivált vasútépítésre. Az évtized fordulójára, a hetvenes évek elejére így nemcsak a gazdasági élet erős fellendülése, hanem az államadósság rohamos növekedése is jellemző; a magyar állam adóssága, beleértve az 1867-ben átvállalt terheket is, kétszázhetvenkét millió forintra emelkedett, majd hamarosan négyszázhetvenkilenc millióra. Az államadósság növekedésével a közjólét szintje korántsem állt kedvező arányban; a külföldi tőke beáramlásának, az állam eladósodásának mindenekelőtt a nagyobb {404.} magánvállalkozók, a "gründolási" láz képviselői látták hasznát. Ahogyan ilyenkor lenni szokott, megnőtt a korrupció is, főképp a "vaspályák" körül; jellemző az egykorú állapotokra, hogy a puritán erkölcsű Deák Ferenc, ha vasúti ügyekről tárgyalt az országgyűlés, tüntetően elhagyta az üléstermet.

A mezőgazdaság fejlődése ugyancsak szokatlan, súlyos ellentmondásokkal volt terhes. A kiegyezés után Magyarországon a "porosz utas" fejlődés vált uralkodóvá; a kölcsönök túlnyomó részt az ezer holdnál nagyobb birtoktestek szanálását és kapitalista fejlesztését szolgálták. Szinte csak a nagybirtok gyarapodott; a dzsentri, főképp a fúzió után, az állami hivatalokban keresett kárpótlást veszendő javaiért; a kis- és törpebirtokosok magukra maradtak, végképp eladósodtak; a parasztság elszegényedésének folyamata meggyorsult: a mezőgazdasági proletáriátus létszáma 1870-ben már meghaladta a hárommilliót. A feudális maradványok mindemellett nem szorultak ki a magyar mezőgazdaság munkaszervezetéből. Mutatja ezt mindenekelőtt, hogy a nagybirtok ekkor tért át a korábbi átmeneti rendszerről – amelyben hovatovább a tőkés viszonyok domináltak, de még a feudális jellegű ledolgozási rendszer volt túlsúlyban – a porosz utas fejlődés ama szakaszába, amelyben már a tőkés viszonyok javára billent a mérleg a ledolgozási rendszer különféle változataival szemben.

Az ipar fejlődése ennél is kedvezőtlenebb képet mutat. A magyar gyáripar szerkezete 1867 után ellentmondásosabb, mint volt annakelőtte. Az élelmezési ipar, elsősorban a malomipar az ipari struktúrában továbbra is túlsúlyban maradt; a szén- és vastermelés viszonylagosan fejlődött, főképp a vasútépítések miatt, a gépgyártás azonban nem, legalábbis nem számottevően; a könnyűipar fejlődése, főképp a textilgyártóé, elenyésző volt. Mindez annak következménye, hogy az osztrák nagytőke Magyarországon nemcsak megtartotta, de meg is erősítette 67 utáni kulcspozícióit a kiegyezés előttiekhez képest. Bár a hazai fejlődés egyik legfőbb gátja, a céhrendszer 1872-ben megszűnt, az ország ipari termelésében még a nyolcvanas évek első felében sem a viszonylagosan gépesített nehézipar, hanem a kisárutermelés (a manufaktúra-jellegű nagyipar) bizonyult a döntő faktornak.

A magyarországi ipari munkásosztály aránylag kései kialakulását ez magyarázza; a nem önálló ipari dolgozók száma 1880-ban is csak négyszáznyolcezerre rúgott, a nagyipari proletáriátusé pedig körülbelül száztízezerre. Tekintve, hogy az iparban dolgozók kizsákmányolása, részint a gazdasági élet függőségének következtében is, igen nagy volt, legelőször is az abszolút értéktöbblet-növelés klasszikus eszköze, a munkanap-meghosszabbítás révén, a sztrájkok és más munkásmegmozdulások elsősorban a munkaidő rögzítését és törvénybe iktatását tűzték ki célul.

Az első nagyobb munkásmegmozdulások már arról tanúskodtak, hogy az ipari proletáriátus az ország életének hamarosan útmutató, programadó tényezője lesz. Annál inkább, mert a gyáripari munkásság zöme, körülbelül harminc százaléka a fővárosban, a politikai élet gócában összpontosult.