Az osztályerők csoportosulása, pártpolitikai mozgalmak

A dualista állam első magyar miniszterelnökéül az uralkodó gróf Andrássy Gyulát, az emigráció "szép, akasztott emberét" nevezte ki; a rendszer megszilárdítására tett első intézkedéseket (1868: nemzetiségi törvény; horvát-magyar kiegyezés stb.) az Andrássy-kormányzat iktatta törvénybe.

{402.} Bár a politikailag gondolkozó emberek többsége nem állt szemben a kiegyezéssel, Andrássynak és kabinetjének szinte kezdettől fogva látnia kellett, hogy a 67-es kompromisszum adott formájával a lakosság jelentékeny hányada – osztályonként és rétegenként más és más megfontolásból – nincs megelégedve. A közvélemény radikális része például az egykori határozat-párti politikusokhoz fordult, tőlük várta a szélsőbaloldali erők összefogását. Alig néhány hónappal a kiegyezés megkötése után, 1868-ban így alakult meg a 48-as párt, vezérkarában Madarász Józseffel, az 1848-as rendőrfőnök öccsével, s Böszörményi Lászlóval, a szélsőbal lapjának, a Magyar Újságnak szerkesztőjével. Ez a párt nyíltan szembefordult a Deák Ferenc-i kompromisszummal; bár a közös uralkodó személyét elismerte, minden olyan megoldással szakítani kívánt, amely az országot szorosan Ausztria érdekkörébe vonta; ellenezte a közös minisztériumokat, helytelenítette az úgynevezett "delegációk" rendszerét, támadta a különféle vámegyezményeket stb. A 48-as párt programja azonban még így, korlátozott voltában is nagy népszerűségre tett szert. Főleg vidéken: a nagy népi erőket mozgósító alföldi parasztmozgalmak (Hódmezővásárhely, Kecskemét, Kiskunfélegyháza stb.) ideig-óráig várakozással tekintettek e párt politikája elé. Csakhogy a népmozgalmak s a 48-as párt akcióegysége nem jöhetett létre. A pártvezetés a legradikálisabb népi követelésektől – nagybirtok-rendszer megszüntetése, földosztás stb. megrettent, s ezért nem a legnagyobb erőt képviselő legszegényebbekre támaszkodott, hanem városon a kispolgárság, az értelmiség rétegeire, vidéken pedig a kisnemesekre s a módosabb parasztokra.

A Tisza Kálmán vezette balközép párt a fenyegető népmozgalmak időszakában, 1868 tavaszán lépett fel; ellenzéki programmal, egyszersmind a 48-as párt ellenpólusaként is; Tiszáék a maguk tömegbázisának, a középbirtokos nemességnek, a dzsentrinek érdekeit tartották szem előtt. E párt tagjai, külpolitikai tekintetben, több szabadságot óhajtottak a meglévőnél, belpolitikai vonatkozásokban meg a nagybirtok rovására kívánták megszerezni a hegemóniát; olyasféle vezetőszerepre vágytak, aminővel 1848-ban rendelkeztek. Persze, már annyira sem a népre támaszkodva, mint egykor: törekvéseik a népmozgalmak s a nemzetiségek ellen irányultak.

Az uralomban már részt vevő s az uralomban még osztozni vágyó nemesi osztályok megosztottsága nem volt tartós; az "ellenfelek" külön-külön gyengének érezték magukat, hovatovább felismerték, belátták, hogy a hatalom megtartása, erősítése érdekében szövetkezniük kell. Mindenesetre, a Deák-párt válsága leplezetlenebbül mutatkozott, mint az a gyengülési folyamat, amelyik a Tisza-pártot a helyzet újraértékelésére késztette. A Deák-párt elerőtlenedésének majd felbomlásának jelei már a hetvenes évek elején előtűntek, midőn Deákékat az országgyűlésben – a szélsőbaloldal húsz és a középbaloldal száz képviselőjével szemben – még kétszázan képviselték. Andrássy lemondása, illetve külügyminiszterré történő kinevezése, az új Lónyay-kormány hivatalbalépése (1871 novembere), továbbá a "régi liberális" Deák elszigetelődése saját pártjában csak tetézte a kormányzat válságát. Még Deák szürke eminenciása, Csengery Antal is felismerni kényszerült: "mennyire csalódnak, akik Deák-pártról beszélnek. Egy reactionárus csőcselék ez ... mellyel se valódi alkotmányos politikát, se reformokat – valódi reformokat – vinni keresztül nem lehet." A Deák-párt arra törekedett, hogy hadállásait {403.} a balközép uralta megyékben is megerősítse, főképp a Tiszaháton; a bal-közép dzsentri tömegeinek szüksége volt a hitelre, a gazdasági- és államhatalomban való részesedésre, miként Tiszának – a párton belüli nehézségek leküzdése érdekében – az erők koncentrációjára: így kezdtek érlelődni a nemesi politika "felfrissítésének", a kormánypárt s az ellenzék fúziójának előfeltételei. Egyengették az egyesülés útját más, nem várt események is: az 1872-es túltermelési válság, illetve az 1873-as tőzsdei krach kirobbanása, az államcsőd réme s végül a "keleti kérdésben" támadt bonyodalmak, melyekről épp Andrássy külügyminiszter tájékoztatta így az akkor még ellenzéki Tisza Kálmánt: "A keleti kérdés máról holnapra olyan fordulatot vehet, mely a monarchiának azonnali nyomatékos közbelépését kívánatossá tehetné: de egy erős magyar minisztérium nélkül ez lehetetlen."

A kormánypárt és a balközép-ellenzék egyesülése hamarosan bekövetkezett. Tisza Kálmán árulással felérő országgyűlési beszédében (költségvetési vita; 1875. február 3.) lemondott az ellenzéki programról, az úgynevezett "bihari pontokról", majd bizalmas tárgyalások kezdődtek; végül, az év októberében, a pártok fúziója, a szabadelvű párt megalakulása után, Ferenc József Tiszát nevezte ki az új kormány elnökéül.

Belpolitikai téren így kezdett megszilárdulni a dualizmus rendszere Magyarországon; a középbirtokos osztály, a dzsentri ekképp fordult el a maga 48-as hagyományaitól, s kezdte meg dicstelen pályafutását a hatalom részeseként.