| A regény irányzatai | TARTALOM | A dráma irányzatai |
A hetvenes évek társadalmi és irodalmi testvér-problémája, a liberalizmus eszmevilágának bomlása, s a "népnemzeti" irány válsága a lírában előbb és hevesebben jelentkezett, mint az epikában. Ez a líra természetéből is következett, aztán abból is, hogy a líra területén nem volt, mint az epikában, Arany Jánoshoz hasonló, kánonná emelt, megkötő tekintély. Sem pedig oly népszerű, s kiváltképp a fiatalokat elbűvölő, s hozzá az irodalmi ellenzékiség látszatával is övezett egyéniség, mint Jókai. Sőt, a "népnemzetivel", a népiessel való reális szembeszegülésnek valódi hagyománya is volt már ez időre, és volt hőse, jelképe is. A "népnemzeti" líra uralmáért harcoló Gyulaival szemben Zilahy Károly és Riedl Szende már Vajda János nevét írta a zászlóra. Megtette ezt a szóban forgó nemzedék is: költő és kritikus egyaránt, kezdve Benedek Aladártól Asbóth Jánosig s György Aladárig.
Vajda neve azonban inkább csak jelkép volt, jóllehet ebben az ellenzéki nemzedékben is akadtak olyanok, akik sokat s lényegeset értettek meg Vajda költészetéből, annak társadalmi fogantatásából és szerepéből. Asbóth János pl. a városiasságban, a gondolatiságban, a fölszabadító hatású társadalmi-közösségi, erkölcsi funkciójú individualizmusban jelölte meg e költészet hozadékát Vajda elődeivel s ellenfél-kortársaival szemben. S úgy állt ki Vajda elismertetéséért, hogy egyszersmind Arany László verses regényét is a korszak egyik legjelesebb, legjobb művének ismerte el. Meglátta, hogy mindkettő ugyanegy irányba, a polgárosodás, a "civilizáció" irányába mutat, az "elöregedett" népiességgel szemben. Mégis, Vajda neve inkább csak eszköz volt Gyulai nevének eltakarására – érdemeinek, küzdelmeinek méltánylása pedig alkalom Gyulai érdemeinek tagadására, kisebbítésére. Vajda neve tehát jelszó volt, anélkül azonban hogy költészete irányt teremtő, kisugárzó eszménnyé vált volna, anélkül hogy az erők koncentrációját szimbolizálta volna. Mindenesetre Vajda erős hatását a kifejezésben, a versépítésben, a hangulatteremtésben ki lehet mutatni akár Darmay Viktor, akár Endrődi Sándor – akár Dömötör János költeményeiben. Mégis, az a líra, amelyben ez évek, e nemzedék törekvései és jellegzetességei, erényei és hibái mintegy összegeződtek, korántsem Vajdáé, hanem Ábrányi Emilé.
Vajda lírája, még kevésbé sikerült darabjaival, strófáival is jobban, határozottabban mutatott a jövő felé, mint az Ábrányi-féle. Az olthatatlan és kölcsönös gyűlölködés ellenére is, Vajda költészete volt Arany 1860-61-től érlelődő, kései lírájának legközelibb rokona. Az örök zsidót Vajda is megírhatta volna – sőt, ő írhatta volna meg leginkább, ha lett volna valaha is az Aranyéhoz hasonló nyelvi energiája és stílusfegyelme –, nem pedig Ábrányi és társai. A vaáli erdőben is jobban illenék a Kies ősz, az Ősz felé, a Nem kell dér, A tölgyek alatt, az Ez az élet s testvéreik sorába, mint Ábrányi költeményei közé. Végső fokon, sors-, jellem- és műveltségkülönbségeik ellenére, egyazon polgárosító népies, nemzeti eszmevilágnak neveltjei, küzdői s csalódottjai voltak Vajda is meg Arany is; egyazon rétegnek is a gyermekei mindketten, s egyazon lelkivilágnak is: ugyanazon réteg-, miliő- és korváltásnak átélői, megsinylői, kifejezői. Parasztoktól származott értelmiségi polgár mind a kettő: egyik a szalontai ház, másik a váli erdő képét, emlékét siratta, dédelgette – emelte a vesztett illúziók jelképévé. Petőfi tevékenysé-{419.}gének, egyéniségének, magatartásának sugallatát, varázsát, nosztalgiáját, emlékét hordták szívükben mindketten, ha mindketten másként értelmezték is. Természet felé forduló, nosztalgikus-elégikus, töprengő-vívódó öregkori költészetük is közelebb állt egymáshoz, mint azt elismerni szokás. Önironikus, lélek-fájdító humorával az egyik – magát mardosó fájdalmas szarkazmusával a másik; íme: európaiak, korszerűek és nemzetileg polgáriak ők, sokkal inkább, mint Ábrányiék.
A legnagyobb különbség mármost Vajda költészete s Ábrányiék retorikus lírája között az volt, hogy emezeké magán viselte a korszak középnemesi politikájának és szellemi életének legfőbb ismertető jegyét: a verbalizmust. Ennek egyik forrása pedig az, hogy olyan eszméket hirdettek Ábrányiék, olyan magatartást mutattak eszményként melyet sem a megéltség, sem az elszánás, sem a megvalósítás vágyából születő, érzelmiség, lírai hevület nem hitelesített.
Még a gyenge Vajda-versek eszméinek is könnyebben adunk hitelt, mint az ő gyakran virtuóz verseikének. Vajdának helyzetéből fakadtak kínzó kérdései, problémái; hazaibbak, helyhez kötöttebbek azok, mint Ábrányiék témái. Vajda költészetében az ellenzéki indulat, a különbözés szándéka valóság-szülte élményben realizálódott – Ábrányiéké pedig nagyrészt irodalmi eredetű élményben. S ez az irodalmi élmény sokkal inkább külföldi költők műveihez kapcsolódott, semmint Vajda költészetéhez.
A fiatal költőnemzedék a tudatos külföld felé fordulás jegyében kezdett munkához. Az összefogásukra alakult első lapban, Benedek Aladár Új Világjában (1869-70) Vajda nevével bontottak zászlót, külföldi költőket ismertettek, magasztaltak, recepciójukat sürgették. A második orgánum pedig, mely védelmüket vállalta, ügyüket felkarolta: Szana Tamás és Abafi Lajos Figyelője volt (1871-76). Ez utóbbi már az ízlés, az inspirációk, a példák körének kozmopolita kitágítására serkentett ("kozmopolitaságon", mai szóhasználat szerint, inkább "nemzetköziséget" értve). Az angol, a francia, a német költészet volt az ihletőjük, kivált három költő: Byron, Victor Hugo és Heine. Amíg a nemzedék hangadója nem az ifjú Ábrányi Emil, hanem az Ábrányinál jóval idősebb Benedek Aladár volt, addig Heine és a német líra állt mindannyiuk érdeklődésének előterében. Eredeti és fordított cikkeik magasztalták Heinét, s véle a kései német romantikát, a kétségbeesetten küszködőt éppúgy, mint a szentimentálisan-gúnyosan politikait. Később, Ábrányi népszerűségének rohamos növekedésekor Byron, főképp azonban Hugo vonzása vált erőssé, valamint – ez utóbbihoz társulva – Béranger-é is. Ábrányinak persze, tulajdonképpen kezdettől fogva, irányító szerepe volt. Ikertestvérével, Kornéllal még szinte gyermekfejjel, de kitűnő érzékkel szerkesztett egy fordítás-antológiát (Európa költőiből, 1868); az idegen hatásoknak ez volt egyik fő közvetítője ekkoriban, midőn különben még Ábrányira is Heine volt nagyobb hatással.
Ez a Nyugathoz-fordulás, ez az ízlés-váltás önmagában még nem volt ellenzéki tett, s ugyanígy az eszményképek megválasztása sem. Byront például nagyra tartotta Arany János is; Heinét meg Gyulai is kedvelte; Hugóhoz ugyan nem vonzotta őket, Aranyt és Gyulait különösebb rokonszenv, de tisztelték. Az Ábrányi-testvérek antológiáját meg is dicsérte Gyulai. S hogy kezdetben az ellenzéki szándék jobbára csakugyan hiányzott belőlük, {420.} mutatja, hogy Ábrányi Emil első kötetét Arany Jánosnak ajánlotta, mély tisztelettel; s mutatja az is, hogy Ábrányi Emil korai versei közt szép számmal akadnak petőfies népdalok és életképek, illetve Aranyt utánzó magyar balladák és rövid elbeszélő költemények is.
Hogy azonban ez a külföldhöz-fordulás nemcsak a hangnem, a témavilág, a verstechnika Gyulaiék által is méltányolható felfrissítését szolgálta –, hogy több volt ez egyszerű téma bővítésnél, ízlés-újításnál –, hogy e változásokban már egy modernebb életérzés kereste kifejezését és megnyugvását: arról maguk az eszményképek is világosan vallanak, azok a vonások és jellegzetességek, amelyek eszményképeik költészetében különösen megragadták őket.
A fiatalok elsősorban a világfájdalmas Byront, a komor, patetikus Hugót, a fanyar, illetve a nosztalgikus Heinét utánozták, mintegy kárpótolva magukat a "népnemzeti" líra "harmonikusságának" egyhangúságáért, sivárságáért. Mégsem keletkezett egy újabb romantikus iskola első köteteik nyomán, mint ezt várni lehetett volna. A romantikus költői magatartás legjellemzőbb jegye, a személyiség mindent magába olvasztó, magához hasonító ereje és individuális küzdelme a megbomlott lelki egyensúlynak legalább szubjektív hitelű megteremtésére: mindannyiukból hiányzott. Maguk hasonultak inkább, maguk olvadtak bele a mestereiknél talált helyzetekbe; a kivételek nem nagy számúak. Ábrányi első kötetében (Költeményei, 1876) például a magyaros balladák és dalok mögött egy teljesen "magyaros", a franciások mögött viszont egy teljesen "franciás" szemlélet húzódik meg. Együtt olvasva őket, mindegyik hitelét veszti – a szerepjátszás benyomását kelti. Ez a szemléleti kettősség azonban, a franciás utánérzés diadalmaskodásával, együtt, második kötetében (Újabb költeményei, 1881) megszűnik. E versgyűjteményből már sajnálkozva hiányoljuk a finom, impresszionisztikus rajzokat és hangulatképeket a gyermekkorról, a nyírségi tájról, a vidéki életről; mindazt tehát, ami első kötetében megvolt még. Művészetében a forma időközben elnyelte a lényeget, a minta az egyéniséget, a szó, a sablon pedig az élményt, a gondolatot. Természetesen, ez a jelenség nemcsak Ábrányira jellemző, hanem a nemzedék más tagjaira is.
E költők, szóban, látszólag, messzebb hatoltak politikailag, mint Vajda. Nemcsak radikálisok voltak verseikben, hanem republikánusok is; nemcsak 1848-49-et zengték szakadatlanul, a párizsi kommünt is megénekelték. Köteteikből a francia radikális újságírás gazdag szólamtárát lehetne összegyűjteni. De a franciáét, nempedig a magyarét. Feltűnő munkásságukkal kapcsolatban az is, hogy midőn Vajdát folyamatosan támadják, őket – eszméik miatt
–nem éri különösebb támadás. A konzervatív s a liberális nemesi világ eltűrte, sőt, olykor ünnepelte őket; feltűnő az is, hogy költői hagyományuk mennyire nem vált példaképpé: a századforduló radikálisai eleiket nem bennük tisztelték. S ez elsősorban nem művészi fogyatékosságaikon múlt. Ábrányi például úgy értett a nyelvhez és a vershez, mint e félévszázadban kevesen. Ő és némely nemzedéktársa radikálisabbak is voltak, mint Vajda – csakhogy Vajda magyar "radikális" volt. Az elvek és a hazai valóság szembesítését Ábrányinak és társainak verseiben hiába keressük. Csak a tartalom és a forma egységét valósították meg, az eszme és a valóság, a költészet és a társadalom egységével adósak maradtak.
{421.} Ezek a költők is éppúgy a polgárosító nemesi liberalizmus és a népiesség válságának jegyében indultak útjukra, mint nagypolgári-nemesi epikus társaik. Ők azonban – Ábrányi (látszólagos) kivételével – szinte valamennyien, a szerény vagyonú vidéki kis- és középnemességhez tartoztak. Többségüknek iskolázottsága és műveltsége szűk körre terjedő, elavult és verbális jellegű volt. Bár a válsághelyzetnek megfelelőleg, közülük többen mutattak érdeklődést filozófiai kérdések iránt (pl. Darmay Viktor, Benedek Aladár, Szabó Endre), mégis: műveltségükből – Ábrányit sem véve ki – éppúgy hiányzott a bölcseleti, a gondolati elem, mint az a korszerű szociológiai és közgazdasági ismeretanyag is, amellyel epikus társaik – láttuk – rendelkeztek. Eszmerendszerük tárcákban, versekben lecsapódott s össze nem hangolt konklúzióknál meg aforisztikus megállapításoknál alig terjedt tovább. A valóságot sem társadalmi, sem intellektuális oldaláról nem tudták átélni; annak életérzésbeli következményeivel nemhogy Vajda vagy Arany László, esetleg Asbóth János, de még Beöthy Zsolt módján sem tudtak szembenézni. Dikciós, poentírozós, antiklerikális verseikben ugyan naponta eltemették a babonát vagy a vallásos hitet (Ábrányi, Darmay, Szabó stb.) – Asbóth a régi hit visszahozhatatlan eltűntéről mégis hitelesebben szólt, mint ők, mert egyetlen szólamot sem ejtett. S aztán a "fölséges nép" nevét is unos-untalan hangoztatták, szemben például Arany Lászlóval, akinek verses regényében ez elő sem fordul, noha művében "a nép" ügye közvetve bár, mégis igazabban van jelen. Az intellektuálison kívül az erkölcsi erőfeszítés készsége is hiányzott belőlük, a válsággal való szembenézésre. Azt mondhatnánk: a válsággal való szembenézés elől valamely elvont, verbális radikalizmus ígéretföldjére és üdvtanába szöktek, menekültek, annak igéit prédikálták. A francia Harmadik Köztársaság radikalizmusát tették magukévá, holott abban már a talmi elem volt a túlnyomó; mégpedig oly módon, hogy a mitizált részjelenségek az egész, a lényeg fölébe kerültek: eltakarták a dolgok eredeti rendjét és összefüggéseit, a bajok valódi forrását, vagyis a diagnózis lehetőségét. Nem csoda, hogy ebben a radikalizmusban és ebben a költészetben a morális fogalmak mintegy önálló életre keltek. A zsarnokság, a bűn, az önzés, a gőg, a babona, illetve az egyház, a vallás, a jezsuiták ellen úgy lehetett dörögni – a szenvedő árva, a magára maradt, a jogaiból kifosztott özvegy, az uzsorásnak áldozatul eső kisember baját oly jól és megindítóan lehetett szcenírozni, hogy maga a fennálló rend semmi sérelmet nem szenvedett. Nyilvánvaló, hogy holmi radikálissá hangolt filantrópiánál nem sokkal többet nyújtott ez az irány, álellenzékisége pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy e szóban forgó és nagyrészt tiszta szándékú költők ne vegyék észre: zsákutcába jutottak.
Ez az irányzat Tisza Kálmán győzelme, a Tisza-éra stabilizálódása után nem hallgatott el, s hangot sem változtatott. S bár az összekoccanások nem hiányoztak: megfért a "hivatalos" irodalommal is. Mert igazában nem is állt tőle oly távol. Az Arany-iskola az idill, a béke, a rend illúzióját adta meg a nemesi-polgári olvasónak, Ábrányiék költészete pedig azt az illúziót, hogy az ország, a világ halad előre, s mi tulajdonképpen részesei, harcosai vagyunk a haladásnak. Mindkét irányzat "megnyugtatott", illúziókba ringatott – számvetésre egyik sem késztetett. Még műfaji tekintetben is feltűnő kettejük párhuzama; a dalt, a balladát, a balladás-románcos elbeszélő {422.} verset, meg a jól szcenírozott helyzetekből "eszmét", tanulságot csattantó, "gondolati" verset egyaránt kedvelték. (Különbözésük egymástól legfeljebb csak annyi, hogy míg például Dalmady Győző és Szász Károly a mondott műfajok jámbor-morális változatát kedvelte, Ábrányi Emil és Benedek Aladár a "harcias"-politikai változatokat részesítette előnyben.) Sajátos, hogy a belső monológ, a vallomásszerűség, mely Asbóth, Beöthy, Arany László, sőt még Toldy művészetében is oly feltűnő teret kapott: e költőnemzedék lírájában háttérbe szorult. A líra epikus-dramatikus vonásokat vett föl, s a regény líraiakat, s ez utóbbi fejlemény, kétségtelenül, jól megfelelt e változékony, még ki nem forrott korszak lelkiállapotának. Igaz, ezek a költők példaképektől vélték eltanulhatni ezt a drámatikus-retorikus modort. Csakhogy: nem volt-e már példaképeik megválasztása is jellemző tévedés? Hugo s a Coppée-féle Hugo-epigonok voltak-e valóban e korszakban az időszerű költők? S ha az volt is Hugo, nem maradt-e el magyar követőinél a hatás termékeny recepciójának az az elengedhetetlen mozzanata, az az áthasonítás, amelyre Arany László Puskin és Byron ösztönzéseinek, sőt még Beöthy is Dickenséinek befogadásánál oly jó példát mutatott?
Mindazonáltal, a valódi nagy költészet kibontakozásának a gátjai és hiányai ellenére, volt ennek az új nemzedéknek bizonyos előremozdító szerepe is. Ábrányi pl. a magyar vers és versmondattan hajlékonyabbá, könnyedebbé, mozgékonyabbá, "nyugat-európaibbá" alakításában nagy érdemeket szerzett; aztán néhány addig ismeretlen költői attitűd, hangnem megismertetésében, meghonosításában volt szerepe e nemzedéknek: a heineit, a hugóit, s részben a byronit is ők ismertették meg valójában a közönséggel. Persze, ha Vajdáéhoz, Aranyéhoz hasonlítjuk költészetüket: jelentőségük összezsugorodik. Csakhogy elsősorban nem velük, hanem a "népnemzeti" iskolával kell őket összehasonlítanunk. Mert Arany elhallgatott, érezve a "népnemzeti" irány válságát – az iskola azonban virágzott, burjánzott tovább. Ezt portálták a lapok, s ezt maga Gyulai is. Nemcsak Dalmady Győző, Fejes István, Győry Vilmos, Sántha Károly, Komócsy József, Tóth Endre és mások lírája – nemcsak az Abonyi Lajos-féle A fonó krónikájának (1872) "népdalbetétei", hanem Lévay József, Szász Károly s az ifjú Vargha Gyula ekkori költészete is a valódi népiesség kiürülését, illetőleg hamis, idilli "romantikába", patriarkális moralizálásba, provinciális igénytelenségbe süllyesztését segítette elő. Abonyi említett műve a legnagyobb könyvsikerek egyike volt a hetvenes években; a népszínmű talmivá válása s egyszersmind – diadala ugyanez időre esik. A "népnemzetiség" ettől fogva vállalta végképp azt a nemesi-reakciós, soviniszta funkciót, amelyet a jogtörténeti iskola történelem- és népszemléletére építő, konzervatív-feudális ideológia juttatott neki – vagyis annak hirdetését, hogy a nemzet valódi erkölcsiségét, gondolkodásmódját, értékeit és erőtartalékait kizárólag az idegen hatástól s a városi gondolkodástól mentes, organikusan fejlődött falu képviseli.
Mindezzel szemben a mondott nemzedék költészete az Európa, a világirodalom felé való nyitottság igényét biztosította – s a városi és gondolati tematika jogainak igényét is. Valamint azt, ami ez igények mögött állt: az érzület, a szemlélet, az életérzés válsága kifejezésének és legyőzésének vágyát. A magyar helyzetnek s a maguk helyzetének, műveltségének buktatói miatt e költészet képviselői félresiklottak, kivált, ha megoldó "prog-{423.}ramot" próbáltak adni – ha programos irányt hirdettek. De ha a válság kifejezésénél s a megoldásnak csupán a vágyánál maradtak meg, ha az iskolán kívül maradtak: sorok, strófák, sőt, egész versek erejéig is találtak oly valódi, sőt, megrendítő hangokat, mint pl. Darmay Viktor Oh, hogy ha tudnám című versében. Szinte valamennyiükre jellemző, hogy első kötetük válságlírája többet ígért, mint amennyit később, az említett hatásokhoz való asszimilálódásuk idején, "az iskolában" adtak: azaz mint epikus társaik, saját kezdeményeik értékes mozzanatait nem bírták folytatni ők sem. Ábrányi első kötetének említett, Kiss Józseféivel rokon impresszionisztikus, elégikus hangjai mellett Darmay űzött, menekülő, panteisztikus természet-és jövővágya már-már Komjáthyt sejteti – Benedek Aladár gomolygó, szentimentális, majd "humoros", majd szatirikus "pesszimizmusa" és szeretetvágya meg erotikája pedig Reviczkyt. A "népnemzeti" iskola egyetlen tehetséges tanítványa, Dömötör János pedig ezen a ponton, a válság átélésében egészen rokonuknak mutatkozik, epikus kísérleteiben viszont egészen népies. Jellemző, hogy Gyulai ezekre a motívumokra reagált a leginkább elutasítón; a liberális szemléletnek, a maga szemléletének biztonságát ezek kezdték ki leginkább, nem pedig a puffogó programok. Gyulai ez időben is kitűnően jelölte meg egy-egy mű esztétikai gyöngéit, de a gyönge művekben mozduló új csírákat már nem tudta méltányolni, mert védelemre rendezkedett be egészen. Pedig nemcsak tematikailag, de formailag is e verseikben mutatkoztak meg leginkább az ízlésváltozásról tanúskodó mozzanatok. A kisigényű népiesek "klasszicista" és "realista" módszerével, un. "összerakó technikájával" szemben ez a csoport a romantikus látomás, a belülről kivetülő kép jogáért szállt síkra, jóllehet többnyire csak afféle francia romantikus látványban részesítették olvasóikat. (Az említetteken kívül Bartók Lajos néhány verse szolgáltat jó példákat erre az igényre, persze, csak az igényre az övéi is s nem a megvalósulásra.) A józan, népies szóhasználattal, a szabatos, köznapi grammatikával szemben a romantikus szóvarázs, a sejtetés vágya és igénye, a költői nyelvalkotás óhaja élt mindannyiukban. Nem véletlenül lett pl. a "preszimbolizmusnak" Komjáthy Jenő mellett legjellemzőbb képviselője a közülük indult Endrődi Sándor. Igaz, ő jól érzékelhető eltéréseket, különbségeket mutat törekvéseiben a nemzedék, mondhatnánk: "franciás" többségéhez képest. Benedek Aladár nyomán indult, róla kritikát is írt, hevesen bírálva műgond nélküli lomposságát – és dicsérve irányát. Endrődi Figyelő-beli eszmélkedő, kritikai cikkeiben lázadozva küszködött a büchneri materializmus s a buckle-i pozitivizmus determinizmusa ellen az egyéniség, az ember művészi s erkölcsi egyénisége nevében. Elhárította magától Ábrányiék közéleti s patetizáló ellenzéki-nemzeti költészetét, a "kozmopolitizmus" mellett tört lándzsát, s a német romantika nosztalgikus-fájdalmas természetrajongásához, érzéskultuszához fordult biztatásért. S jellemző a korszak eszmei kuszáltságára, gondolati tisztázatlanságára, hogy a személyiség, az egyéniség, a saját élmény és látásmód jogát védve, Schopenhauer igazságának s a saját kiábrándult életérzésének jogosultsága mellett kardoskodott, hirdetve az ember, a költő jogát a pesszimizmusra is. Úgy vélte, hogy a korszak "materialista" tudományának és civilizációjának magabiztos, sivár optimizmusa – a "világfájdalom" jogával együtt – az érzelem, a vágyak, az álmok, a világgal való elégedetlenség jogát is elveszi. Egyszóval: indi-{424.}vidualista-szubjektivista romantikus lázadozás volt az övé – s így övé tulajdonképpen verseiben is, de még inkább cikkeiben – Reviczkyének és Komjáthyénak előhangja.
S végül – visszatérve a "közéleti" líra mérlegéhez – ha verbalizmusukkal sok eszmét semlegesítettek is (mégpedig sok polgárit, radikálist – olykor szocialisztikusat is), a társadalmi eszmeiség jogát a pusztán nemzeties-morálissal szemben mégiscsak őrizték, sőt bővítették is, s így ők is kapcsolódtak a Zilahy Károly-, a Riedl Szende-féle kezdeményezésekhez.
Persze, hangsúlyozni kell, Reviczkyék, Komjáthyék voltak az igazi előkészítők: a válság első igazi átélői és kifejezői; ez a nagyon is kétarcú nemzedék csak előzője az életérzésbeli, szemléletbeli és ízlésválságnak és változásnak. Ezért van az, hogy Reviczkyék felnövekedésével említett szerepüket mind elvesztik.
| A regény irányzatai | TARTALOM | A dráma irányzatai |