Élete

1844-ben született, Nagyszalontán, mint apja, a szalontai nótárius, Arany János, huszonhét évvel korábban. Atyjának kiemelkedése a paraszti sorból annak idején esetleges volt még – ő már eleve értelmiségi pályára készült. Gyermekkorának egyéniségformáló polgári légkörét, persze, erősen {453.} módosította, illetve magasan az átlagos értelmiségi nívó fölé emelte atyjának költő és literátor volta, valamint színezte az is, hogy atyja – vitatható nemességük tudata ellenére – bizonyos tekintetben mindvégig kötve érezte magát a parasztsághoz, melyből elszármazott.

Hogy Szalonta emléke s a szabadságharcé, meg már előbb Petőfi látogatásaié minő nyomokat hagytak az ifjú Arany László lelkében, arról nem sok tudomásunk van. Ifjúi eszmélkedésének irányát és jellegét a Világos utáni évek, atyja nagykőrösi tanárságának időszaka határozta meg. A nemzet történetének egyik legnehezebb korszaka ez; ő azonban épp e tragikus éveknek köszönhette azt a kitűnő iskolát, amilyen irodalmunkban valakinek is alig jutott osztályrészül. A protestáns értelmiség java talált ez években Kőrösön menedéket. Atyjával, Arany Jánossal egyazon tantestületben tanított itt a költő Szász Károly és Mentovich Ferenc, a kiváló matematikus, a materializmus egyik hazai előharcosa, aztán Szilágyi Sándor, a későbbi jeles történész, meg Szabó Károly, régi nyomtatványok és történeti források kutatója s többen mások. Pestről meg gyakran utaztak le híres látogatók Aranyékhoz: Gyulai Pál, Csengery Antal, Kemény Zsigmond, Salamon Ferenc, Jókai Mór és Pákh Albert; egyszóval az irodalmi élet meg a passzív ellenállás szervezői, eszmei irányítói. Mind e férfiak, bár sok tekintetben különböztek egymástól, egyek voltak néhány alapelvben: vallották az irodalom nemzeti, közösségi hivatását, hitték a magyarság szükségszerűnek mondott vezetőszerepét a Kárpát-medencén belül, hirdették a nemesség polgárosodásának követelményét – vállalták a liberalizmus eszmevilágát, s ennek megfelelően, meg voltak győződve arról, hogy az országot nem a további forradalmak, hanem a szorgos munka, a szigorú önfegyelem, a fokozatos fejlődés menthetik meg s virágoztathatják föl. Műveltségükben is voltak egyező vonások: a népies-nemzeti irodalom mellett szálltak síkra, nagyra becsülték a népköltészetet; ezt s a java hagyományokat bele óhajtották ötvözni a jelen irodalmába. Aztán általában az angol irodalmat és művelődést állították, eszményként, az írók elé.

E politikai és irodalmi élmények meg ösztönzések mellett, fejlődésében, természetesen, külön számolnunk kell atyjának hatásával is; írói és közéleti pályafutását tekintve ez a legmesszebbre mutató. A családi élet légkörében, mindenekelőtt az anyagiak iránti, a józan, szinte aggályos polgári felelősségérzetet tette magáévá, meg a munkaerkölcs, a kötelességteljesítés szigorú normáit. Mindenesetre, jogász korában a pesti egyetemen már sokféle ismeret és szerteágazó érdeklődési kör, nagy munkabírás meg munkakedv jellemezte – továbbá a munka jó megszervezésének, beosztásának és módszerének jellegzetesen polgárias ösztöne illetve készsége is. Híven tanúsítják ezt apró, névtelen cikkei és glosszái, melyeket atyjának segítve a Koszorúba írt. Ezekben főképp a léha francia társadalmi dráma, vígjáték és operett, meg a szentimentális német színművek ellen hadakozott, a művészet erkölcsi komolyságának, nemzeti feladatainak s realitás-követelményének nevében.