A tanulmányíró

Nagyobb dolgozatai közül, melyeket Gyulai méltán tartott a magyar esszé mintapéldáinak, a legjobb három külön figyelmünket érdemli meg. Az első: A magyar politikai költészetről című (1873); ebben esztétikájának és történelemszemléletének legfőbb vonásaival találkozunk. Tehát: polgárias, liberális esztétikai, és polgárias, liberális történetszemléletével. Mindkettőben tanítványa Gyulainak: mindkettőben többet mond, mint Gyulai, és mindkettőben vissza is lép, bizonyos pontokon, Gyulaihoz képest. Tanulmányaiban mindenesetre {466.} fejlettebb, iskolázottabb érvekkel rendelkezett a történetiség és a történetiség dialektikája iránt, mint mestere, Gyulai Pál. Különösen a műfajok kialakulásának kérdésében mutatkozik meg ez, továbbá: a stíluselemek és az írói stílusok származtatásában. Gyulai nemzedékének irodalomszemléletét tehát ebben a vonatkozásban is polgári irányba fejlesztette tovább.

Gyulaiénál erősebb, reálisabb történetisége segítette hozzá, hogy fölismerje: a politikai költészetben a nemzeti témák helyébe most már nálunk is társadalmiak, osztály-jellegűek kerülnek. Persze, a magyarság nemzeti érdekei szempontjából, tehát szemléletének megfelelőleg, ezt az újtípusú költészetet egyelőre károsnak ítélte. Károsnak, mintegy bűnösnek, bár a jogtörténeti iskola külön "nemzeti lényegről", különtörvényű "nemzeti fejlődésről" vallott, s ez idő szerint már egyértelműen reakciós-feudális tanítását visszautasította. Sőt, e tanulmányának is, mint A hunok harcának is egyik progresszív eleme éppen az, hogy – nacionalizmusa ellenére is – az egyetemes gazdasági alapú fejlődéstörvény nevében, hevesen szembe száll "a holmi külön isten"-féle "mesebeszéddel". Gyulai esztétikájához képest viszont engedmények tapasztalhatók nála a csupán forma alapján, főképp pedig a lélektani ismérvek alapján ítélkező, polgári pozitivista felfogások javára.

Másik híres tanulmánya, A magyar emigráció mozgalmai (1880) tulajdonképpen szatíra, értekező mezbe öltöztetve, jóllehet "tárgyias" kritikának készült. Ennél kegyetlenebb, kiszámítottabb, biztosabb kézzel írt polémia kevés akad irodalmunkban. Csaknem száz lap terjedelmű: száz lapon egyre sorolja, halmozza vádjait a "magyar ábrándnak" mondott Kossuth Lajos-i politika ellen. Azt állítja, hogy Kossuth Lajos Világos utáni politikáját a megalázó balsikerek sorozata kíséri. Ez részben igaz is; mi azonban, történelmi távlatból visszanézve már tudjuk: e tanulmány logikája mégis Arany Lászlóra mér kemény csapást, nem pedig Kossuthra. Méghozzá épp azon a ponton, ahol a tanulmány a legbiztosabbnak vélte a maga igazát: a kossuthi konföderációs terv kapcsán. Hiszen nyilvánvaló: Kossuth Lajos konföderációs terveinél százszorta inkább illúziós – károsan és szenvedést hozóan illúziós volt a magyar hegemónia tétele.

Nagyobb tanulmányai közül a harmadik ismét irodalmi, közelebbről verstani: a Hangsúly és ritmus (1898). Ez verstani szakirodalmunk legjobb darabjai közé tartozik, ma sem nélkülözhető. Különben egyetlen írásában sem volt oly hű tanítványa atyjának is, meg egyben a pozitivizmusnak is, mint ebben. A Hangsúly és ritmus – Péterfy Jenő Dante-tanulmányának társaságában – a pozitivizmusnak egykorú, az irodalomtudomány körébe tartozó magyar teljesítményei közül a legjobbak közé számít.

Ez említettek mellett külön ki kell emelnünk atyját illető dolgozatait. A vívódó, a befelé forduló, a "fájvirág", a lírikus Aranyt a Nyugat nemzedéke vélte fölfedezni. Valójában azonban nagyarányú bevezetőjében (Arany János hátrahagyott iratai és levelezése) már Arany László megjelölte e költészet pszichológiájának ama főbb kulcspontjait, melyek mellett – Péterfyt leszámítva – Gyulaival s Riedllel együtt szinte valamennyi kortárs süketen ment el. Ő azonban elsősorban nem "dekadenciája" diagnózisát tartotta szükségesnek megírni az öreg Aranyról, mint később a Nyugat táborából többen, nem azt, vívódása miképp őrölte föl, "belső vérzése" miképp szivárogtatta el erejét, hanem azt az erőfeszítést, miképp igyekezett a mindig {467.} demoralizáló magány, céltalanság és szerencsétlenség közepett is megőrizni erkölcsi-szellemi integritását, emberi méltóságát folytonos munka, "szellemi gimnasztika", a "nulla dies sine linea" elvének valóra váltása révén.