Értekező stílusa

Stílusának, a magatartás, a szemlélet oldaláról nézve, meghatározó jegye: a szolgálat és a racionalizmus. Alig van még egy jelentős értekezőnk, ki hozzá hasonlón tartotta volna magát a szigorúan értelmi közlés követelményeihez. A mai olvasó hallását Szabó Dezső, Szerb Antal, az induló Németh László s a Nyugat néhány értekezőjének tán nagyon is zajos, olykor olcsó effektusokkal ható, kissé exhibicionista, illetve az asszociációk özönével hivalkodó előadásmódja eltompította: Arany László stílusának puritánsága, fegyelme, objektivitása az övékéhez képest színtelenségnek, egyénietlenségnek is tetszhet.

Csakhogy míg a stílromantika s az izmusok korának értekező prózája napjainkban már-már olvashatatlanná vált: az ő tanulmányainak és kritikáinak szinte egyetlen eleme sem avult el akár tágabb, akár szűkebb nyelvi értelemben fogjuk is föl stílusát.

Olvasóját Arany László mindenkor egyenrangúnak tartotta magával, ám anélkül, hogy írásaiban valaha is a bennfentesek, a klikk-beliek zsargonjába tévedt volna. Olvasóiról értelmi és erkölcsi egyenrangúságot, nem pedig ismeretbelit tételezett föl. Értekező prózájában is maradék nélkül érvényesült az autonómia és a nyelvi optimum elve. A tiszta logika, az értelmi közlés kipróbált, egyszerűvé csiszolódott ősi formáit használta föl legszívesebben: kritikáinak fölépítésében például rendszerint a szokrátészi módszert. Vagyis: előbb tárgyiasan összefoglalta az író szándékát. Csak ezután szembesítette ezt az eredménnyel, de még "immanensen": az író felfogásán belül maradva. Csakis ekkor, tehát miután a szerzőt önnön mértékével már megmérte, bírálta objektíven magát a szándékot, s végül fejtette ki a tárgyról a maga nézeteit.

Tulajdonképpen kritikái is esszék – és esszéi is kritikák. Minden műről vagy jelenségről a maga világnézeti – s a tárgynak megfelelően: politikai, esztétikai, néprajzi – álláspontjáról, alapos tárgyismerettel mondta el véleményét. Mintegy annak tudatában volt, hogy az igazi esszé nem a filológiai kutatásokon innen, hanem azokon túl van; más szóval: hogy az igazi esszé a megérlelt s tényekkel igazolt eszmék esszenciáit párolja le. Megérlelt gondolatait ezért találjuk kristálytisztaságúaknak. S mert mindenkor a szolgált ügy állott szeme előtt, s a belátó emberi értelembe vetett bizalom töltötte be: kritikái kemények voltak és szókimondók, de ritkán ingerültek és sohasem személyeskedők. Nincs jogosultságuk a "Kraftausdruckoknak" (túlzó kifejezéseknek) – fejtegette Tolnai Lajoshoz írott levelében (1878. április 4.), s különösen nincsen személyekkel szemben; keményebb szavakat az értekező legfeljebb irányzatokról mondhat. Tudta, hogy csak a szertelenségektől tartózkodó értekezőnek van igazi hitele. Korántsem véletlen, hogy prózájában a felsőfok szinte ismeretlen nyelvi formula volt.

{468.} S miként tanulmányainak szemléletében és módszerében, úgy értekező stílusában és nyelvében is a pozitivista irány tárgyiasító befolyása érezhető. Előadásmódja a tanulmányaiban sem transzponált, nyelve pedig köznyelvi alapú, de kissé szűkebb skálájú, mint verses regényében: ritkábban él a népies, illetve a neológiás meg a régies fordulatokkal. Értekezéseiben és tanulmányaiban sem annyira a pregnanciára, és nem is a hangulati árnyalásra, mint inkább a fogalmak következetes használatára s az értelmi árnyalatok pontos megjelölésére törekedett. A fogalmak határait veszélyeztető szinonimák túlzott használatát éppen úgy kerülte, mint a jelzők halmozását is. Egy-egy szóhoz rendszerint csak egy-egy jelzőt, mégpedig nem díszítő, hanem megkülönböztető jelzőt illesztett, mondataiban a hangsúly így került mindig a jelzett szóra. Szókészletében, jobban, mint a kor értekező nyelvének átlagában: a főnév dominál. Szó-, illetőleg fogalomkészlete széleskörű volt, és csak nagy ritkán élt a "nevén nevezés" (direkt szóhasználat) helyett körülírással. Szókincse homogén, teljesen egybecsiszolt. Az idegen szavakat nem kerülte mindenáron, de gyakran sem alkalmazta őket. Bár kerülte a divatos kifejezéseket (legfeljebb idézőjelben írta le őket), sohasem archaizált. Témáját csaknem mindig távol tartotta magától, írásaiban ezért találkozunk elvétve az úgynevezett átképzeléses, beleképzeléses előadásmóddal. A praesens historicum ezért ritka stíluseszköz prózájában.

Általában elmondhatjuk: stílusában is magas mérce jellemezte. Az olcsó eredetiséggel, egyénieskedéssel, a vásári ötletességgel szemben mindenkor a hagyományos érték példáját választotta. Előkelő sílus volt az övé, és előkelő magatartás; realista, férfias és demokrata is egyben.

Tudományos prózánk nagy vesztesége, hogy aránylag keveset írt, miként az is, hogy említett verstani tanulmányát – betegsége miatt – már nem fejezhette be. Pedig sok jel mutat arra, hogy utolsó hónapjaiban ki akart már törni a hallgatásból, s újra be akart kapcsolódni tanulmányaival az irodalmi életbe. Tán azért is, hogy megszabaduljon kínzó magányosságától.

Atyjának halála (1882), majd unokahúgának, Széll Piroskának halála (1886) után ugyanis nagyon elmagányosodott, annál is inkább, mert házassága gyermektelen s rideg légkörű volt. Hallása, mint egykor atyjáé, végzetesen megromlott, gyakran és sokat betegeskedett, a társasélet világából is visszahúzódott. 1886-ban, környezete rábeszélésére, s nyilván, hogy tépelődő magányosságából szabaduljon, Nagyszalontán képviselői mandátumot vállalt, a kormányzó szabadelvű párt oldalán.

Az első ciklusra különösebb korteskedés nélkül is megválasztatta neve, a másodikra azonban ez már kevésnek bizonyult, és ekkor környezete, főleg felesége, a szokásos machinációkkal vitte keresztül ügyét. Amikor azonban ő tudomást szerzett ezekről, rögtön a választás után kötelességének érezte, hogy önként, sajtótámadás nélkül, lemondjon mandátumáról. Hivatali munkában ugyan nem volt most sem hiánya; most is gondosan, fegyelemmel végezte. Levelei azonban tétova nyugtalanságról, kínzó elbizonytalanodásról tanúskodnak. "Azontúl nem tudom, mi lesz, aztán később és megint később és a télen, a tavaszra és tovább – sohasem tudom, hogy mi lesz" – írta Piroska halála után barátjának, Grünwald Bélának (1886. július 22.; OSzK). Irodalmi munkák helyett hosszú, magányos sétákkal töltötte el az értelmét vesztett időt. Esténként, életrajzírói mondják, csöndesen bejárta a Gellérthegy {469.} akkor még nagyrészt szőlős-ligetes lankáit; rendszerint fölkapaszkodott a tetőre is. Meg-megállt, fának, korlátnak dőlve: nézte a fényeskedő várost, nézte a rohanó Dunát, a néma csillagokat. Nemigen látogatott már senkit, legfeljebb azzal találkozott, aki őt látogatta. Vagyis atyjának elöregedett, hozzá hasonlóan magányos barátaival. Sírnivaló, egymáshoz írt leveleikből látni, mint próbálták ezek körülvenni a náluk három nemzedékkel fiatatalabbat, óvó szeretettel és rejtett aggódással. De hiába volt az aggódás, és hiába a szeretet, 1898. augusztus 3-án, az atyai barátok és jóakarók, élükön Gyulai Pállal, Szilágyi Sándorral és Lévay Józseffel, ott álltak mind ravatala körül.

Arany László életműve, a két háború közti retrográd irodalomtörténeti irányzatok felfogásának megfelelően, irodalmunk történetében sokáig izolált helyet foglalt el. Méltatlanul, hiszen A délibábok hőse egyenesági folytatója a népies-nemzeti irányzatnak, s felújítója, illetve korszerűsítője is az abból egyre inkább kivesző polgárias irányzatosságnak, mentalitásnak. Tehát A délibábok hőse, nem pedig az epigonok költészete a törvényes utódja ennek az irányzatnak: azaz távolabbról a reformkor irodalmának, s közelebbről Arany János költészetének, az ötvenes évek elejéről.

Arany László nem volt forradalmár, mégcsak radikális sem, de ingadozás nélküli, progresszív evolucionista és racionalista. A kor társadalmának és közéletének lényeges problémáit vette észre, a kor magyarságának, illetve uralkodó osztályának egyik jellegzetes típusát mutatta be verses regényében, a népies-nemzeti költészeténél nem kisebb művésziséggel. Rendkívüli művészi tudatossággal és fogékonysággal kora iránt, s kellőképp felfogva a maga társadalmi határhelyzetét is, megtalálta az egyéniségéhez illő és korszerű műfajt, a verses regényt, és megteremtette hozzá a maga városi, művelt köznyelvre alapozott, erősen intellektuális, elégikus-ironikus stílusát is.

Szigorú elviség és tudatosság jellemezte minden tevékenységét. Kritikái és esszéi – utolsó éveinek munkásságát nem számítva – szorosan kapcsolódtak főművéhez, A délibábok hőséhez, szellemükben, irányzatukban egyaránt. Átgondolni, tisztázni és vállalni a reánk háruló feladatokat: ezt erkölcsi kötelességének tudta mindenkor. Mondhatni: őt elsősorban nem is az önkifejezés vágya, hanem az erkölcsi parancs késztette szólásra.

Erkölcsiségének célja és értelme: a nemzet szolgálata volt. Ám ez a szolgálat az uralkodórétegek felfogása szerint – amelyekhez pedig hozzátartozott – évek múltán egyre inkább a magyar hegemónia (s ami ezzel akarva-akaratlan együtt járt: a nemesi rétegek vezetőszerepének) biztosítását jelentette. Azaz konkréten: a magyar uralkodó osztályok gazdasági helyzetét megerősítő munkát és a megosztó szociális tendenciájú bírálat elhallgattatását. Ha lett volna a nemességen kívül valamely más, a közéletben nagy szerepet játszó réteg, amely az együttélő népek elnyomása nélkül kívánta és tudta volna vinni a nemzeti politikát, tán felismerte volna a nemesi nacionalizmus katasztrófát hozó, hazug valóját. S talán el sem hallgatott volna. Nem maradt volna életműve torzó, amelynek folytatására majd csak Ambrus Zoltánék polgári irányzatában lelünk, eszmeileg sem sokkal magasabb szinten az övénél. Hiszen a liberalizmus eszmekörén még Ambrusék is belül maradtak; a liberalizmus állandósult válságát és eszmei meddőségét nem győzhették le ők sem.