Szépprózájának kibontakozása

A kiegyezés évében egyszerre két novelláskötettel (Életképek, Tolnai Lajos beszélyei) és egy, a Kisfaludy Társaságtól kiadott regénnyel lépett a közönség elé (A nyomorék). Nagy művészi forradalmat egyik sem ígért, de tehetségét és korszerű tájékozódását – kivált az elbeszélések nyomán – mindenkinek el kellett ismernie. A sok "beszély" közül említsük meg első prózáját, az Arany tetszését is megnyerő A lutris mestert, (1862), amely – Gyulainál s a fiatal Tolnainál nem egyedülálló téma – egy elhatalmasodó rögeszme rajzát adja, s Az ötforintost. Ez utóbbi hőse egy jószándékú, jelentéktelen kishivatalnok, aki bankóhamisítással akar kilábolni a családi nyomorúságból, de rajtaveszt s végül öngyilkosságba menekül. A főhős plasztikus lélekábrázolása mellett feltűnik a családi környezet – titkon aggódó feleség, nagyralátó, uraskodó anyós – biztos festése, s néhány gazdaságosan megválasztott jelenetben bepillanthatunk a falusi úriemberek élősdiségébe, apró kártyabotrányaiba. Az az író, aki később az elesetteket fojtogató maffiákat és kíméletlen strébereket írja le, most még elsősorban magukra az elesettekre tekint. Ők pár évvel későbbi elbeszélésének A mostohaanyának (1872) főszereplői is. Nem a szegénység szorongatja itt az embereket, inkább a betegség, az apró megbántásokból a szívre kérgesedő sértődöttség és fásultság. A kortársak szerint Tolnai édesanyja érzésvilágából, rejtett családi harcaiból merítette a témát, de bárhogy volt is, sokatmondó az együttérzés, mellyel egy gazdag és tiszta, ám simulékonyság híján megkeseredő női lélekről beszél. E beleélő készség is bizonyítja, hogy kezdetben többet tudott az asszonyok lelki életéről, mint sablonos szerelmeseket mintázó későbbi éveiben.

Első, kevéssé sikerült regényében is azzal a témával foglalkozik, mely egész életén végigkíséri: a birtokos nemesség hanyatlásával. Ábrázolásából kitetszik, hogy maga az osztály a pusztulás legfőbb oka, mert nem akar szakítani pazarló életmódjával, dologtalan élősdiségével. A nyomorék tönkre-{475.}jutott földbirtokosának testvére azonban okszerűen gazdálkodik, szorgalmassága s józansága nyomán egyre gyarapszik vagyona. Arra mutat ez, hogy Tolnai még hisz az úri rend fölemelkedésének lehetőségében, orvosságul a munkát ajánlja. Ez a szemlélet több-kevesebb változással egész pályájára jellemző, s bármily gúnnyal és megvetéssel szól is későbbi regényeiben a földesurakról, soraikból többnyire kiemel egy-egy követésre méltó, kivételes jellemet. A nemesség hullásának inkább csak a külsőségeit ismeri fel, az élesszemű megfigyelő nem tart lépést munkásságában az általánosítani tudó, nagyobb távlatokban vizsgálódó szellemmel.

Igazolja e tényt az is, hogy nem figyel fel az egykori vezető osztály pszichológiájának egy olyan vonására, melyet a nála valamivel fiatalabb írónemzedék tagjai egyre határozottabban műveik középpontjába állítanak. A kiegyezést követő két évtized alatt egymás után jelennek meg az epikus munkák, melyeknek főalakjai energiátlan, ernyedt nemesifjak. Arany László Hübele Balázsából még inkább a kitartás hiányzik, ám Beöthy Zsolt Kálozdy Bélája meg Bíró Mártona már éppúgy nem tud akarni, mint Asbóth János Darvady Zoltánja. A legvégletesebben, egyszersmind a legszuggesztívebben Reviczky Gyula Apai örökségében áll előttünk a típus: Fejérházy Tibor életének kis és nagy ügyeiben egyaránt akaratgyenge, közösségi célok szolgálata föl sem merül benne. A felsorolt alkotók általában nagyobb, egyén feletti okokkal kísérlik meg főszereplőik erőtlenségének magyarázatát: okfejtésük során hol a nevelésre, környezetre, hol a nemzetség csökkenő életképességére, a hazai viszonyok sivárságára vetik a hangsúlyt. Gondolkodásuk alfája és omegája a determinizmus, mindegyikükön (a csak nagyobb távlatból ide sorolható Toldy Istvánon is) megérzik az új természetbölcselet ismerete, a materializmus érintése. Arany László, Asbóth, Beöthy, Toldy jólképzett publicisták is, a hazai liberalizmus mély válságáról sokoldalú tapasztalati anyagot gyűjtenek.

Tolnaiból aligha hiányzott az elvont gondolkodásra való képesség, hisz a teológiát, egyháztörténetet modern módszerekkel, racionalista bibliakritikára, Renanra támaszkodva tette magáévá, azonban műveltsége nem bizonyult eléggé korszerűnek. A természetfilozófia eredményei, s a velük együttjáró biológiai-lélektani és analitikus szemlélet nem termékenyítette meg írói tehetségét. Politikai tájékozottsága, érzéke mindvégig csekély, a nemesi liberalizmus halódását különben is hosszú ideig olyan körülmények között élte át, amelyek nem kedveztek az átfogóbb felismeréseknek. Marosvásárhely messze esett a fő politikai mozgalmaktól, a város közélete különleges színezetű: a kispolgárságnak aránylag nagy szava volt, ám elmaradottsága miatt kicsinyes célok szolgálatába szegődött.

Még a marosvásárhelyi években keletkezett A szentistváni Kéry-család (1884); ebben ismét a birtokos nemesség hanyatlásának krónikásaként mutatkozik be. Ily témával való korábbi küszködése túlméretezett, rosszul szerkesztett alkotásokhoz (A nemes vér, 1882; Az oszlopbáró, 1884) vezetett, ez a nagy elbeszélése azonban máig sem vesztett frisseségéből. Tartós hatásában oroszlánrésze van a mély művészi átélésnek, amellyel a híres família legifjabb férfisarjának, Kéry Vilmosnak pályája megelevenül előttünk, Vilmos lélekrajzában számos önarcképszerű vonásra – önérzet, érzékenység, éber erkölcsi érzék – bukkanhatunk, anélkül hogy a nyugodt, objektív színezet megtörésé-{476.}től kellene tartani. Mert ez a nemzetség nem kap felmentést a büntetés alól, noha bűnei nem rikítanak, s egyik másik tagja valóban nem ellenszenves, miként az új életet kezdeni hasztalanul próbáló, boltosinasnak szegődött Vilmos sem.

Az ő munkaadói nyújtanak alkalmat a másik oldal, a pesti kereskedőréteg bemutatására. Mohó, szívtelen, nemességet majmoló világ ez, noha Omlottváry Kazay Jóska személyében még juhász-sarjadék is akad soraikban. Tolnai éppoly keveset vár tőlük, mint a földesuraktól. Társadalmi nézeteinek egyik problematikus oldalát éppen a polgárságról festett túlontúl sötét kép jelenti, amely marosvásárhelyi sérelmeiből fakad. De azért mégsem nevezhetjük a kapitalista fejlődés ellenzőjének! Moralista ő, szigorú erkölcsi követelményekkel közeledik az egyes osztályokhoz – a legszegényebbekhez is – s mindegyikben bőven talál hibát. A legértékesebbnek a kisebbrendű vidéki intelligenciát tartja, amelynek soraiból maga is vétetett, de eszményíteni őket sem nagyon szokta.

Ez illúziótlan szemléletének maradandó példája a református papi és tanítói körökben lejátszódó Dániel pap lesz (1884-1885). Zsánerképnek indul, de tragikussá sötétül, szerény méreteiben is változatos alkotás. Főhőse az asszonyi nagyravágyás. Máthé Dánielnénak kevés a falusi rektorság, a pesti református teológiai főiskolára erőszakolja férjét, hadd legyen pap belőle. Magoltatja a nagy darab, nehézfejű embert, aki majd elzüllik a nagyvárosban, de az utolsó vizsgák előtt minden összeomlik: Dánielt megöli a kolera, Zsuzsi asszony hibbantan ül a papné templomi székében, ahová egész életén át vágyott. E mindennapi tragédia jobban megragadna, ha a véletlennek kisebb szerep jutna benne, ám hatását így se lehet tagadni. Tolnai megfigyelő ereje és humorérzéke szokatlanul élénk a két főalak megformálásában, s köréjük odakanyarítja a kálvinista egyházi élet csöndes fölénnyel látott mozzanatait a tanítógyűléstől a papi tudományok jegyzeteivel való üzletelésig.

"Két roppant ütéstől szenvedett. Egyik a magyarságnak ellenállásra képtelen volta a politikai elnyomatás alatt, – a másik a feudális társadalmi átalakulásnak tisztán életmentő s mindent kiuzsorázó átélése azok részéről, akiknek cselekedniök kellett volna" – állapította meg róla kései fölfedezője, Móricz Zsigmond (Zászlóhajtás az elsikkasztott s mégis legnagyobb magyar regényíró elme, Tolnai Lajos előtt, KelN 1941. január 1. 3.). Mindkét sebet a fiatalkor fogékony esztendeiben kapta, s ha a másodikat komor, a népben sem igen bízó moralistaként viszonozta, az első a nacionalista tiltakozást lobbantotta fel benne egy életre. Nacionalizmusa természetesen nem azonos a Tiszákéval vagy Rákosi Jenőével, amazokénál polgáribb, demokratikusabb, mértéktartóbb – a magyar nemzeti érzés eltorzulását azonban mégiscsak mutatja. E torzulást abban láthatjuk, hogy az idegenből bevándorolt polgárok nemcsak az önkényuralom hatására írt regényeiben játsszák a lehető legvisszataszítóbb szerepet, hanem a későbbiekben is. A Widlicsekek, Schwindlerek, Clemensek földet, tekintélyt szereznek, egy város vagy megye vezetőposztjait harácsolják össze, onnan uralkodnak képmutató gőggel a megfélemlített vagy cinkossá tett "őslakosságon". Hogy tanulni is lehetne tőlük valamit, az alig merül fel Tolnainál, igazában távlatot sem nyújt a bevándoroltak nyilván higgadtabb és asszimiláltabb második generációja felé.

{477.} Őt csak az első generáció ijesztő fantoma kísérti, akárcsak Jókait a Bach-korszak alatt (A régi jó táblabírák Krénfy Adolfja) vagy Szabó Dezsőt egész pályáján.

Ifjúsága nyomasztó élményének először Az urakban (1872) ad hangot, amely egy dunamenti faluba vezet az önkényuralom idején. Mezőmihályfalva polgárosodik: sörgyárat kap és hivatalokat, gazdag parasztjai idegen főtisztviselők családjába házasítják be gyermekeiket. A parasztság e torz fölemelkedése csak tragédiához vezethet: Bokrosnét meg a könnyelműbbik fiát, Sándort, nemcsak vagyonukból, de erkölcsükből és magyarságukból is kiforgatják Widlicsek Vencelék. A helyes utat a másik Bokros fiú járja, aki kereskedéssel, vállalkozással tör ki a megmerevedett faluközösségből, a szegény értelmiséggel fog kezet, papleányt vesz feleségül.

Gyulai óta többen szemére vetették Tolnainak, hogy erősen túloz, amikor majd az egész falut a Bach-huszárok hívének, talpnyalójának festi. Mindez nagyon is igaz, e tendenciát csak az menti, hogy az író ily fojtogatóan keserű orvossággal akarta kigyógyítani nemzetét a közelmúlt önáltató és veszélyes megszépítéséből. Bokrosné a legmonumentálisabb Tolnai-hős, abban egyedülálló, hogy méreteit nem a szatíra látásmódja növeli meg; ezért nem is maradéktalanul gonosz, hanem vívódva lép rá a rossz útra, s a befejezés során van benne valami Kemény Zsigmond özvegy Tarnóczynéjából is. Sorsa szánalmat és félelmet kelt egyszerre, amint azt a tragikus hőstől már Arisztotelész megkívánta. Gyulai bírálata nemcsak hibáztatott, hanem azt is kiemelte, hogy mennyi "élet és szív lüktet" a Bokros András szerelmét elbeszélő részletekben, s ezt az ítéletét ma is magunkévá tehetjük. Ám a megkapó idill kedvéért nem borul fátyol a faluközösség rideg társadalmi szabályaira, amelyekbe a fiatal pár lépten-nyomon beleütközik.

A "másik" írói arc először a marosvásárhelyi életszakasz végén tűnik elénk A báróné ténsasszony lapjain (1882): a gúny, a gyilkos irónia benne sokkal nagyobb teret kap, mint az eddig ismertetett munkákban, ám a pesti alkotásainak pamfletszerű, kulcsregényes vonásai nélkül, úgyhogy a Báróné ténsasszonyt joggal nevezhetnénk két stílusa sikerült szintézisének is: párja, kiteljesedése Az uraknak. Háttere itt is az önkényuralom s a magyar társadalom meggyávulása, de ítélete árnyaltabb, igazságosabb a korábbinál. Nemcsak Bachék cinkosait mutatja be, hanem az alföldi városka zsarolt és botoztatott mesterembereit, a naivul Kossuth-váró öregeket is. És ami a legfőbb: felismeri, hogy a hazafias középrétegek voltaképpen nem az elnyomás alatt vesztettek talajt, hanem az 1859 utáni rövid látszat-alkotmányosság idején, – ekkor tévesztett meg sokakat az egykori Bach-kreatúrák hízelgése, demagóg pálfordulása.

E fajta díszpéldánya dr. Schwindler Gusztáv, Tolnai egyik legsikerültebb karrierista típusa. Nem ellenkező előjelű Jókai-hérosz, mint legtöbb testvére, nem is csak pénz- és hatalomvágy mozgatja; szinte Móriczra emlékeztetők az első jelenetek, amikor a "szép Gusztit" az elhagyott alföldi város elhanyagolt hivatalnok-asszonyai fülledt vágyakkal rajzzák körül. Sikerei sem rögtönösek: a renegát kerületi főnök kezdetben hiába erőszakolja leánya házasságát vele, Vilma ellenkezésén szándéka hajótörést szenved. Egy pillanatra azt remélheti az olvasó, hogy a szerző még szemléletének alapvető drámaiatlanságán is győzedelmeskedik, és konfliktust teremt Vilma meg Schwindler {478.} között. Ebből azonban semmi sem lesz, s a történet a közepétől kezdve erősen esik: magán- és közélet összefüggései elhalványulnak, a Vilma-Bella-Márton Sándor szerelmi háromszög érzelmességbe, jókaias romantikába ful, s a regény színpadán csupa óriásra növesztett szélhámos ágál. Az elámított kunok egykori nyúzóikat választják meg koronázási követnek, a rajz lázítóan brutális karikatúrába fordul: "Szeretnék egy kunnak a nyakán menni föl Pestre" – nyilatkozik meg Schwindlernek kenyeres pajtása. "Kaphatsz jó pénzért eleget" – így a válasz. "De hogy Pestig korbácsolhatnám is. Te Guszti, vérig korbácsolhatnám."

A nagy harácsolók arcképcsarnoka ezzel korántsem ér véget, sőt az író újszerű viszonyok közé állítja e lassan már megmerevedő típusát: a háttér ezentúl a kiegyezéses társadalom, a törtetők az ország korábbi uraival, a fogyó birtokú nemességgel is szövetségre lépnek, habár a kapcsolatot kezdetben mindkét fél gyanakvóan szemléli. A nagyra méretezett keretek közé azonban a korábbiaknál jóval kuszább kompozíció, kétesebb értékű motívumanyag kerül.

Az orgazdából és uzsorásból lett kutyabőrös Clemens János nyersebb, kevésbé intellektuális egyéniség Schwindlernél. Feltámadnak benne a dinasztikus vágyak, családját a jövőben is Téglavár élén szeretné tudni: terve az, hogy fia, a diplomás ügyvéd Szendeffy, régi úricsaládjába nősüljön. Szándéka meghiúsultával ő maga vesz dzsentri-leányt feleségül, azonban gyors emelkedése egy lélektanilag elképzelhetetlen fordulat miatt váratlanul megszakad (Eladó birtokok, 1886).

Így hiába barangoltuk be Clemensékkel a nagyrészt igen jól megfestett Tolna megyei kúriákat – az írói eredmények ily elsietett befejezéssel szétforgácsolódnak. Korábban is zavaró jelenségekre bukkanunk: Pestre visszatérve nyugtalan hajszában dolgozott az író, s ez személyeskedő indulatával együtt gyakorta kárára vált alkotásainak. A Clemens-leány sorsának sokat ígérő bemutatása helyett Tolnai hirtelen ponyva-elemekhez nyúl: a dúsgazdag Clemens Jánost kisszerű marhalopásokba keveri, a New Yorkba szökött Szendeffyt meg feleségével együtt Sue-re emlékeztető helyzetekbe hozza (őrültekháza, elvetemült kéjenc támadása stb.). Ezúttal is kitűnik, hogy Tolnai tehetsége aránylag szűk körben mozog, s közvetlen élmény híján írása szárnyaszegett marad: bűnügyi vonatkozásai többnyire kívül maradnak az irodalmiság határán, romantikus mozzanatai – amint ezt már Vilma "fehér házassága" (A báróné ténsasszony) felvillantotta – nélkülözik a valódi átélést.

Említett műveiben rajzolt egy-egy rokonszenves hőst, például az ifjú Clemenst, azaz Szendeffyt, ám nem ruházta fel őket saját vonásaival, s inkább csak epizódszerepeket bízott rájuk. A nyolcvanas évek derekán két regényt bocsátott ki, középpontjukban a közélet megtisztítására törő férfiakkal, A polgármester urat (1885) meg Az új főispánt (1885). Tarczali Tamás, a kisvárosi elöljáró és Fekete Ézsau egyaránt szegénysorból jöttek, de nem akartak lekötelezettjei lenni sem a polgárnak, sem a mágnásnak, legkevésbé a dzsentrinek. Az eddigiek alapján nem csodálkozhatunk azon, hogy megfogható politikai programjuk igen sovány, átfogóbb reformjavaslataik nincsenek. Annál puritánabb erkölcsbírák; saját életük lesz tükre a szorgalomnak, közéleti tisztaságnak, áldozatkészségnek.

{479.} Tolnai eszményi jellemeinek írói megformálásában szokványos keretek közt mozog. A kettő közül Tarczali az élőbb, kidolgozottabb; a zárójelenetben, midőn megkeseredett élete végén Lear királyt alakítva megőrül, egyenesen megrendítő. "Rögeszméje, hogy becsületes legyen" – jegyzi meg a szerző, s a polgármester-főszerkesztő tragédiája éppen abban van, hogy másokról sem tételez föl becstelenséget, még hiú sértődékenységet, klikk-összetartást sem. Mindez kissé romantikussá is színezi, egyébként is lappang benne egy adag Jókai nagytehetségű héroszaiból: bölcsen kormányoz egy erdélyi kisvárost, kezdetben igen ügyes lapszerkesztő, írónak sem utolsó, de vállalkozik a képviselőségre s a színészpályára is. A túleszményítettségtől mégis megóvják kisebb gyarlóságai: hiúsága, következetlenségei, (ezek talán az író figyelmetlenségéből eredtek), házastársi hűségben való ingadozása. (A szerző ugyanis nem ismeri a tréfát ebben a kérdésben: a félrelépést az ő szemében semmiféle romantikus szenvedély sem indokolhatja.)

E kulcsregényben nemcsak Marosvásárhely vezetőrétegével számol le, hanem a hivatalos irodalom és a sajtó hatalmasságaival is. Az alig elváltoztatott nevek szinte ujjal mutatnak valódi viselőjükre, s kiválasztásukban Tolnai sajnos oly ritkán megnyilatkozó játékösztöne is feltör (Gara Pál=Gyulai Pál, ezek után Szász Károly már csak Czilley lehet, míg Beöthy Zsolt=Alázatos Taksony, Rákosi Jenő=Csigadomby; a vidékiek ellenben "beszélő nevek"-et viselnek, így Közli József a mozgékony féltudós és Szorítsd László a silány akarnok).

Hanem amit elmond róluk, az már korántsem játékos csúfolódás, de vérre menő támadás, sokhelyt igazságtalan vádak felsorolása. Tolnai – akárcsak akkori polemikus cikkeiben – joggal elégedetlen a fordításokat az eredeti magyar széppróza rovására előnyben részesítő Gyulaival meg Szász Károllyal.

Fő bűnüket azonban nem a maradiságban látja – ezt nem is említi – hanem a nepotizmusban, a szüntelen mohó pénzéhségben. Az utolsó ponthoz már sok kétség férhet, amellett az ilyen vitamodor nem is gazdagította az irodalmi ellenzék elvi fegyvertárát, hiszen pusztán a jellem elferdülését konstatálta ott, ahol az ízlés és világnézet kóros megmerevedéséről kellett volna beszélni.

Az új főispán határozottan alatta marad a testvér-regénynek. Itt a szerző érdekes, csakhogy velejében sikertelen kísérletet tesz arra, hogy egy igaz ember győztes társadalmi és magánemberi harca körül Eötvösre emlékeztető nagyszabású megyei krónikát nyújtson. Meseszövő készsége hamarosan kifullad, a korrupció, talpnyalás, álellenzékiség undorító tombolása, melyből már az első fejezetek hatásos kóstolót adnak, annyiszor ismétlődik, hogy végül is hidegen hagyja az olvasót. Címszereplője, Fekete Ézsau, színtelen és passzívan mintaszerű, semmivel sem viszi előre az eseményeket, amelyeket teljesen a fürge gonoszok irányítanak. Joggal várhatnánk mármost a nála gépiesen ismétlődő cselekménysor lepergését, a hitványság diadalát, de más történik. Hamisítatlan deus ex machinával közbelép az igazságos miniszter – megerősíti tisztségében a parasztfiúból lett, s még hozzá román leányt eljegyző új főispánt! Álomkép ez, Tolnai ritkán kimondott, rokonszenvesen naiv vágyakozása: "a szellem ... megújhodásának forradalma ... vérfürdő nélkül, tűz nélkül", a vezetőréteg felfrissítése népi sarjakkal.