Összegezés

Szatirikus szemlélete többnyire nem nyugodott a társadalom nagyobb összefüggéseinek felismerésén, hiányzott belőle az epikához szükséges higgadtság, türelem a részletek kidolgozásához, az egész megszerkesztéséhez. Emberről és társadalomról alkotott képe pályája folyamán túlságosan egyoldalúvá lett. A rossz korlátlan eluralkodása az egyénen és közösségen, melyet annyiszor hirdetett, alapjában Jókai romantikájának visszájára fordítása, s e romantikus felfogással ellentétben áll stílusának sok részletező, realista eleme, a közvetlen tapasztaláshoz való naturalista ízű ragaszkodása.

A maga korában az irodalmi ellenzék előtt népszerű volt, amit Bodnár Zsigmond meg Palágyi Menyhért elismerése éppúgy mutat, mint Reviczky vitája A nemes vér metsző arisztokrata-ellenességével. Aztán évtizedekig eltagadta jelentőségét a hivatalos irodalomtörténetírás, s újraértékelése – mely Féja Géza, Móricz Zsigmond és Németh László érdeme – csupán 1930 után kezdődött meg. Csakhogy fölfedezése Féja és Móricz esszéiben a legendateremtésbe csapott át: ők a magyar regény egyik legnagyobb – vagy éppen legelső – géniuszát üdvözölték benne, és elfogult vélekedésük napjainkig is elér. Tolnai azonban nem elsőrendű nagyság, s fejlődéstörténeti szerepét sem szabad túlbecsülni. Nem tekinthető a legkiemelkedőbb közvetítőnek az eötvösi és móriczi realizmus között, mert realizmusa erősen töredékes, s amellett éppen az alapvető epikus erényekben mutat fogyatkozást. Nevét nem is az őrzi meg, hogy korszakos kihatású tettet vitt véghez; érdeme a helytállás egy viszonylag rövid, ám rendkívül kusza időszakban, a dualizmus első két évtizede alatt.

A kiegyezés utáni irodalom egyre jobban terjedő, tartalmatlan optimizmusával, "népnemzeti" vagy romantikus epigonságával, üzletiességével aránylag hamar szembeszegült néhány tiszta hang az elbeszélő műfajokban. Korán homokba fulladó kísérletek (Asbóth, Beöthy) mellett Arany László és Reviczky Gyula nevét kell elsősorban említenünk, s melléjük állíthatjuk Tolnai Lajosét is, hiszen nem kétséges, hogy életműve nemcsak mélységes társadalmi elégedetlenségről, hanem a realizmus módszereinek kitartó kereséséről is tanúskodik.

Tolnai írásai között azonban hiába kutatunk oly hibátlan tökélyű alkotás után, mint A délibábok hőse vagy az Apai örökség. Jóllehet elég néhány mondat, hogy feltétlenül felismerjük jellegzetesen egyéni modorát, mégsem {482.} tudott olyan művet létrehozni, amely ellenállhatatlan kényszerrel vonzana a maga zárt, öntörvényű világába. Munkássága egészében számottevő mint a kiüresedő "népnemzeti" iránytól való elszakadás példája; figyelemre méltó, hogy az anekdotizmustól függetlenül kívánt korszerű és nemzeti alakot adni a magyar regénynek, s ehhez elsősorban Dickensből és Thackeray-ből merített ösztönzést, de kezdetben Gyulaitól és Aranytól is sokat tanult. A tőle kiinduló hatások elbírálása tekintetében nem az egyes alkotók (Ady, Móricz) alkalmi vallomásai a perdöntők, hanem életművük tanúsága. Ez azt mutatja, hogy Móricz számára fontosabb ihlető egyfelől a naturalizmus és Bródy, másfelől Ady, még tán Jókai is, mint Tolnai. Mégis, Tolnai bőséges, sötét színezetű életanyaga a vidék s a református papság köréből Móriczot készítette elő. Adyhoz inkább csak fanatikus ellenzékisége, magánya kapcsolja, ám Szabó Dezsőhöz már erősebb szálak fűzik. Az idegen törtetők elleni indulat Tolnai művészetében is pamfletszerű stílussal párosult, s közös a határozottan érzelmi töltésű, expresszív nyelvre való törekvésük is.