Utolsó drámái

Utolsó drámáinak fejlődéstörténeti jelentősége ugyanaz, mint regényéé – mint ahogy hibáik is azonosak. Drámái közül kettőt tart számon az irodalom-{491.}történet, de valójában csak egyik jelentékeny: a Kornélia. A másik, a Livia (1874) arra példa, hogy miképp válik a korszak polgári antiklerikalizmusa – mondhatni, progresszív látszata ellenére – a társadalmi és közéleti s egyben az irodalmi realizmus, a valódi haladás egyik akadályává. Azáltal ugyanis, hogy az egyházat a bajok egyedüli forrásává misztifikálja s ezzel a társadalom beteg szerkezetét mintegy elfödi. A Liviában például úgy, hogy a gróf házasságának válsága nem a feudális-vallásos erkölcsnek, hanem egyedül a jezsuiták sátáni intrikáinak és hatalomvágyának következménye, s így a mű alig emelkedik a színpadi rémtörténet szintje fölé.

Másik tragédiájában, a Kornéliában (1874) egy meggondolatlan házasság történetét mutatja be, polgári miliőben. Meséjének lényege: a léha agglegényből lett férj nem tud szabadulni attól a magatartástól és mentalitástól, melyet korábbi, züllött környezete diktál neki. Ezért hovatovább szerencsétlenné teszi fiatal feleségét. A férjnek, természetesen, magához hasonló, romlott barátai vannak. Közülük egy, látva az asszony szenvedését, szakít a züllött életformával, jó útra tér: a férje iránti megkopott szerelmű asszonyt érzései végül is ehhez a férfihez kalauzolják. A megoldás pedig: a "jó hírében" megsértett, züllött férj ezt nem tűri el; az asszony pedig tiltott szerelmét csak férjének megölése s a maga öngyilkossága árán tudja megmenteni.

A problémakör tehát rokon az Anatole-éval: a környezet-determináció kérdése szerepel itt is. Toldy szemléleti kétarcúsága azonban itt még erősebben van jelen: írói állásfoglalása is bizonytalanabb a regényben tanúsítotthoz képest. Ezért nem világos, hogy a darab tragikus kifejlete a polgári erkölcs egyetemes bírálatát jelenti-e, vagy éppen fordítva, annak igazolását. S így nem világos az sem: bűnös-e az asszony, s ha bűnös, miben és miért? Olyannyira állandó ez a bizonytalanság a darabban, hogy a két férfi figurája a darab első felében olykor majdnem átcsúszik a tragikai helyzetből a humoros-komikusba. S mint az Anatole-ban, az atmoszféra hiánya feltűnő a Kornéliában is, pl. az egykorú pesti életnek vajmi kevés reális jegyét és színét mutatja föl. Mégis, a Kornéliának nagy sikere volt, főképp azért, mert benne Toldy szerkesztői készsége, illetve erős érzéke a városias effektusú színpadi nyelv iránt jól megmutatkozott.

Az Anatole irányának folytatására csak Bródyék, Ambrus Zoltánék nemzedéke vállalkozott, noha Toldyt ők egyáltalán nem tekintették elődjüknek. A drámaíró Toldynak azonban volt folytatója: Csiky Gergely személyében. Csiky realitás-érzéke és életismerete sokkal nagyobb volt Toldyénál; mégis: bátorságban, a polgári eszmevilág úttörésének plebejusi vágyában és indulatában nem tudta felülmúlni őt, sőt, többnyire mögötte is maradt. Pedig Csiky a maga nagyobb tehetségével s Toldy bátorságának, indulatainak birtokában – illetve a Toldyéhoz képest kialakultabb s kedvezőbb polgári viszonyok közt – tán eltéríthette volna a magyar drámát arról a vakvágányról, amelyre az tulajdonképpen Toldynak köszönhetően futott rá: a francia polgári-társadalmi dráma vakvágányáról.

Az összefüggések rendjében tehát utoljára is Toldy szemléletének és művészetének sarkalatos pontjával: polgári helyzetének és programjának belső ellentmondásával találjuk magunkat szemközt. Toldy nem véletlenből, s nem is csak a francia dráma divatja következtében keveredett ellentmondásokba. Ez a drámai iskola a francia nagypolgárság igényeit szolgálta ki; – {492.} Toldy programja is lényegében e rétegnek, illetve e réteg még csak embrionálisan, virtuálisan létező, magyar megfelelőjének szolgálatára vállalkozott. Hogy csakugyan erről van szó, Toldy tevékenysége 1875-től kitűnően igazolja. A fúzió idején kivált a Deák-pártból, melynek közlönyeinél volt újságíró, s lapot alapított: Nemzeti Hirlapjával a fúziós párt "valódi", polgári célú liberálisainak kívánt ideológusa lenni. Céljait ekkor a következőkben jelölte meg: önálló vámterület, bank és hadsereg; iparfejlesztés – megszabadulás az osztrák gyarmati függőségtől; az oktatás laicizálása; a közigazgatás modernizálása, erős kezű központosítása; s végül, fájdalom, a nemzetiségi törvény eltörlése, a nemzetiségi nyelvek iskolai használatának végleges megvonása, s adminisztrációs használatának is lehető gyors kiiktatása.

Tisza Kálmánnal Toldy ennek utána sem békült meg egészen. Ám a válságnak "sikeres", "polgári" és "liberális" megoldása erősen befolyásolta őt is: Tiszával kapcsolatos véleményalkotásában megzavarta és megrontotta. Érthető: a Tisza-érában a meggazdagodni vágyók rétege is megtalálta a maga számítását. S miként e megalkuvó réteg: az uralmat s a meggazdagodást egyaránt ígérő "magyar hegemónia" jegyében, mindinkább közeledett ő is a vezető középnemesi réteg felfogásához. Bár nem egészen békült meg a "junker" Tiszával, mégis, korábbi heves ellenzékisége vele szemben megszűnt: a közélet alakulását illető szelíd korrekciókba, s mint említettük, polgári-nacionalista bujtogatásokba váltott át. Művek ihletésére egyik sem alkalmas magatartás. Nem is került ki többé semmi fontosabb munka tolla alól.

Toldy István pályaútja az egykorú hazai liberalizmus polgári válfajának egyre retrográdabbá és meddőbbé válását mintegy közvetve tanúsítja. Ha a magyar kispolgárság lojálissá válása a hatvanas, hetvenes években nem lett volna oly gyors ütemű és teljes, úgy tán az ő magatartásában sem ez az elem vált volna uralkodóvá, s ily módon, 1879-ben bekövetkezett haláláig, talán többet hagyott volna ránk folytatás nélküli kezdeményeknél.