Az Anatole

Életismeretének csekély és felszínes volta, egyoldalúsága, társadalom- és történetszemléletének felemássága, tehetségének másodrangúsága, s főképp az eligazító közvélemény, a közízlés hiánya nemcsak vígjátékainak, hanem regényének, az Anatole-nak (1872) is legfőbb hibaforrása.

Az Anatole e félszázad egyik legnagyobb igényű kísérlete. Szemben vígjátékaival, melyekre elsősorban Deák-párti illúziói nyomják rá bélyegüket, ebben már – bár ugyanabban az évben keletkezett – nem elégszik meg azzal, hogy pellengérre állítsa a vagyonos vidéki nemesség magatartását, gondolkodásmódját, egy eszményített, egy ideálisan polgári-liberális Deák-párti szemszögből. Ennél többet akar: a polgári szemlélet, gondolkozás, esztétika és erkölcs fölényét, magasabbrendűségét kívánja igazolni a hagyományos nemesi-polgári, vallásos tudatformák fölött. A vígjátékaiban megvalósuló részleges bírálattól eltérően, az Anatole-ban tehát frontális támadásba lendül. Esztétikai programjában – a regény bevezetőjében – nyíltan kesztyűt dob Gyulai eszméinek, azaz a Deák-párt irodalmi ideológiájának, esztétikájának, mind erkölcsi, mind művészi tekintetben. Tán azért is, mert feltételezett a Deák-pártban egy Gyulaiékhoz és Csengeryékhez képest "polgáribb" réteget, amelyikre a politikai harcokban még számítani lehet. Meglehet; 1875-ös magatartása, midőn, távolmaradva a fúzióból, a párt e polgárias elemeinek kívánt lapot adni, ezt valószínűsíti.

{488.} Toldy irodalmi programja az Anatole-ban nem valami korai naturalista program. A regény mondanivalójának, illetve Toldy eszméinek, több köze van a Cromwell-előszóhoz s az ifj. Dumas 1867-ben kelt nagy programiratához meg a korai francia pozitivizmus esztétikai törekvéseihez, mint Zola és társai már meglevő s jövendő eszmélkedéseihez. Hogy viszont az utóbbiak is rendkívül fontos indításokat kaptak az említett programoktól, közismert. Így Toldy inkább csak általuk, közvetve rokon a naturalistákkal, mint közvetlenül. Az eszményien általános helyett a köznapian egyedit kívánja Toldy rajzolni, még ha kivételes is az; úgymond: "a relativnek hatalmát az abszolút fölött"; az igazzal szemben a valót; az elvont, az elméletileg megállapított egyetemessel s az eszményivel szemben "az élet konkrét viszonyaiból" fejlődő valóságot és sorsot. Ezért fordít hátat a "pedáns", a tudóskodó ars poeticáknak, s készül egy oly "hasznos" könyvet írni, mely "társadalmi rendszerünk egy mélyen gyökerező baját ... fogja föltárni". S mivel Gyulaiék esztétikája a hetvenes években végképp eszményítési elvrendszerré merevedett, jogosult is volt ellene a támadás; ám, hogy Toldy programja sem volt tökéletes, ennyiből is látnivaló.

A "baj", melynek helyes föltárásával, helyes diagnózisával és terápiájával szemléletének és esztétikájának fölényét Toldy igazolni óhajtotta, csakugyan, "mélyen gyökerezett", s nemzedékének legjobbjait erősen foglalkoztatta vagy éppen gyötörte. A fiatal generációnak, Toldy nemzedékének akaratgyengesége, élettől való meghátrálása volt ez. Toldy szerint az új nemzedéket hibás neveltetése, környezetének hatása képtelenné teszi arra, hogy beidegzett hamis eszméitől és eszményeitől megszabadulva, alkalmazkodni tudjon az új viszonyokhoz, melyeknek végső alternatívája ez: "munka után élni, vagy nem élni", – a munkát többé nem esetleges passziónak vagy "nobile officiumnak", hanem polgári kötelességnek és kényszerű szükségnek tekinteni (l. az Öt év történetében).

A regény története francia földön játszódik. Meséje: a könnyelmű környezetben nevelkedett, árva és tehetséges Anatole beleszeret egy hajdan gazdag, de tönkrement rokonának, most lakásadójának leányába, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy csak látszatra jóhírű, különben egy öreg bankár szeretője. Ez a felismerés Anatole-t kétségbe ejti, majd léha cinizmusba taszítja, amiből egy kishivatalnok leányának gyermeteg és tiszta szerelme emeli ki. De szerelmük beteljesülés nélkül marad; Anatole, hogy bukásba ne rántsa, lemond a lányról, hisz igazán nem is szerette. Magát s az életbe vetett hitét azonban ez a szerelem ennek ellenére visszaadja; a továbbiakban már nagy politikai célok szolgálatába szegődik: a republikánusok egyik jeles publicistájává küzdi föl magát. Közben újabb érzelmi bonyodalomba keveredik: beleszeret egy császárpárti tábornok leányába, de sem ereje, sem hite nincs ahhoz, hogy a leányt környezetéből, környezetéhez fűződő előítéleteiből kiszabadítsa. Ám, ha ehhez még volna is, ahhoz már végképp nincs ereje, hogy a jólétben nevelkedett leányt a maga szerény és bizonytalan életviszonyaihoz kösse. Tapasztalatai ugyanis arra figyelmeztetik, hogy a megszokott környezetnek, ez esetben a jólétnek elvesztése, majd visszanyerésének vágya erkölcsi züllésbe kényszeríti az embert, kiváltképp a nőket. Végül, mert a lány nélkül sem tud élni, Anatole öngyilkos lesz.

Az előszóból, a mese fordulataiból logikusan következik, hogy Toldy e {489.} regényében egy azonos lényegű, kettős feladatra vállalkozott: önnön esztétikája fölényének és társadalomszemlélete meg etikája helyességének bizonyítására egyfelől, Anatole meghátrálásának magyarázatára s elítélésére másfelől. Ezért főhősének tudatvilágába helyezkedve, bizonyítania kellett a végső tetthez, az öngyilkossághoz vezető folyamat lélektani kényszerűségét, s ugyanakkor a mese bonyolítása, a folyamat bemutatása során folyvást érzékeltetnie kellett Anatole tudatának hamis voltát. Különben Toldy az Öt év történetében egy, az Anatole-éra hasonlító, de megtörtént öngyilkosság kapcsán így ír: "Halála tévedés volt, melyet lehetetlen el nem ítélnünk, de melynek forrását tisztelnünk kell." Ez művészi hitvallása is, regényírói "tisztelete" pedig a tett iránt: a tett gyökérzetének hiteles föltárása.

Ezt a föltárást a pozitivista lélektan környezet-determinációs felfogásának szellemében végezte el. Az ifjúkori miliő élményvilágától és életszemléletétől Anatole nem tud megszabadulni – annál kevésbé sem, mert későbbi miliői ebben nem segítik. Mármost a kisebb baj az, hogy Toldy nagyon is készpénznek veszi ezt a fajta lélektant, hogy tételeit mintegy matematikailag alkalmazza, s a lelket úgyszólván e tantétel szorzótáblájának tekinti. A nagyobb baj: ezeket az ifj. Dumas-ra emlékeztető, biológiai-morális kategóriákat, úm.: férfibecsület, asszonyi élvezetvágy, jogosult természeti önzés stb. nemcsak Anatole, hanem maga Toldy is abszolutizált végokokként kezeli: ő sem néz mögéjük, nem érzékelteti csupán jelenség voltukat, tartalmaik csupán időleges voltát.

Ezzel a magatartással és szemlélettel viszont csaknem szögesen ellentétes az, ahogyan Anatole tettét elítéli. A romantikának az erkölcsi erőbe vetett hite, az erkölcsi alapozású romantikus személyiség-hit nevében teszi ugyanis ezt. Nem igaz – veti Anatole okoskodásai ellen –, hogy a környezet mindig determinál, hogy nem lehet élni és cselekedni a meghatározottság ellenére. (Láthatjuk tehát: Toldy örököse volt az előtte járó nagy liberális nemzedéknek: úgy igyekezett a nyugatról átvenni eszméket, hogy azokat egyszersmind kijavítani is akarta; a rideg, a lefegyverző, a közömbösségre vezető pozitivizmust például felfrissíteni az állásfoglalásra és ítélkezésre nevelő romantika ösztönzéseivel.)

E kettős művészi feladat két mozzanata között azonban nem sikerült Toldynak összhangot és egyensúlyt teremtenie. A második mozzanat, az "elítélésé", lényegében kívül reked a föltárás folyamatán – azzal csupán néhány szólam segítségével van kapcsolatban. Adott jelenléte, ugyanakkor viszont az írói magatartást érzékeltető és hitelesítő mozzanatok tekintetében, bizonytalanságra és ingadozásokra vezet. Persze, ez a két szemléleti elem: a romantika és a pozitivizmus, nem is hangolható össze; ellentétükből azonban nagy drámaiságú, tanulságos mű születhetett volna. Olyan mű, amelynek Toldy rezignált nemzedéke nagyon is jó hasznát vehette volna. Vagyis éppen olyan, amilyet Toldy – feltehetőleg – írni akart. Csakhogy, mint mondottuk, Toldynak ez a romantikus hite nem válhatott az Anatole-ban sugalló, esztétikai energiává: csak a történethez fűzött moralista széljegyzetekben tudott megnyilatkozni. Érdekesen és sokatmondóan jellemzi ez évek hangulatát, életérzését, kuszált eszmevilágát az, hogy Toldy egy-egy alkalommal szinte "kilép" hőse mögül, s mintegy feladatát, Anatole elítélését feledve, szenvedélyes védőbeszédet mond az öngyilkosok érdekében: az ember ama végső {490.} individuális jogáról, hogy életével és halálával egyaránt rendelkezzék. (Különben ennek a byroniasan sötét, komor tónusú résznek az éle nem az életbe vetett hit, hanem a vallásos erkölcs ellen irányul.)

De a regény gyengéi csak részben szemléleti eredetűek. Az Anatole legfőbb hibája az, hogy nincs atmoszférája, s hogy figurái bábszerűek. Annyi mozdulatuk és szavuk van csak, amennyit az író reájuk ruház és szájukba ad, amennyit nevükben ő mond vagy tesz. Anatole-ban tehát Toldy programjával némiképp ellentétes eredményre jutott. Bár a történet hangsúlyozottan egyedi, a regény alakjai egyedi realitást nélkülöző figurákká válnak, a regényben rajzolt viszonyok pedig az említett társadalmi determinációs "törvények" elvont illusztrációivá. A programnak ily visszájára fordulása a természettudományos pozitivizmustól érintett íróknál nem ritka; kivált akkor, ha elméletükhöz nem társul alapos életismeret.

Toldy esetében, hangoztattuk már, ez hiányzott, annak ellenére, hogy szinte azt mondhatnánk mohón habzsolni igyekezett az életet. Különc ember volt; szép férfi, "életművész" agglegény. Különleges szabású drága ruhákat hordott, étlapját külföldi ételekből válogatta össze, kihívó, frivol tréfákkal lepte meg ismerőseit. Egyik szeretőjének például koporsóban felvett fényképét s a halálát jelentő levelet küldte ajándékul. Jól beosztott idejét az írás, a kávéház és sűrűn változó nőismerősei között osztotta meg. Láthatjuk tehát: életformáját, életismeret-nyújtó környezetét mintegy kigondolta és megszerkesztette. A nemesi életformához nem volt sem köze, sem kedve, a kispolgárit meg lenézte, nem vállalta. Bizonyosan valami "franciás", társadalmi drámákból tanult értelmiségi-nagypolgári életideál lebegett előtte. Így érezhette magát valami olyan réteghez tartozónak, amely – életforma tekintetében – még nem is létezett Magyarországon, s amely éppen ezért: tetteinek és szokásainak mértékéül nem szolgálhatott.

Legobjektívebb műveiben is megvan az önkifejezésnek valaminő lírikus effektusa. Ez azonban korántsem szépírói tehetségének hozadéka, inkább közírói tevékenységének pátoszából, retorikájából és dikciójából következik. S mindenekelőtt: az intellektuális ember öröméből, büszkeségéből életértelmező teljesítménye miatt.

Az Anatole nemcsak a városias-polgári témák világában fontos kísérlet; szerkezetének hozzáidomulása az elemző, erősen gondolati, sőt, elméleti igényhez: szintén úttörő jelentőségű. Továbbá, regényében az epikus előadás, az epikus modor és nyelv gondolatibbá alakításáért is sokat tesz Toldy. Mégpedig, különös érdeme ez is, éppen a "népnemzetiség" eluralkodásának évtizedében.

Toldy István Gyulai ellenében alkotta meg a maga esztétikáját. Kísérlete azonban mégsem ennek tudatában méltányolható igazán, hanem annak ismeretében, ami Gyulai után következett: aminek kifejlődését Gyulai esztétikája már nem tudta meggátolni.