Írói pályaútja

Írói fejlődésének első állomása: a romantika. Világos után búcsút mond orvosi és jogászi ambícióinak; újságíró lesz: a pesti írók és újságírók ellenzéki szellemű, Habsburg-ellenes, alkalmi csoportosulásaival tart kapcsolatot. Megismerkedik Dobsa Lajossal, majd Pálffy Alberttel, Vajda Jánosnak pedig barátja lesz. Kapcsolatba kerül továbbá Szini Károllyal, aztán – ennek révén – Táncsics Mihállyal is. Első irodalmi munkáira a romantikus abszolutizmus-ellenesség nyomja rá bélyegét. Történelmi beszélyeket ír a Hölgyfutárba (1856-os, elsőnek ismert elbeszélése, A mór király is itt jelenik meg), illetve a Koszorúba. Sokat dolgozik, népszerűsége nőttön-nő, hamarosan önálló kötetekkel lép az olvasók elé (Történeti beszélyek, 1859; Tíz beszély, 1868). Hangja nem eredeti, kiváltképp Jókai Mórt és Kemény Zsigmondot visszhangozza. Kitűnik azonban már ekkori írásaiból is erős komponáló készsége, egyszerű, vonzó előadásmódja, s az, hogy fel tudja ismerni: írójától mit vár a közönség. Ez utóbbi tulajdonsága magyarázza, hogy a vele egyívású írók közül jóformán csak egyedül lesz képes a kiegyezés utáni helyzetben hangot váltani.

Pályafutásának második, 1867 és 1890 közé eső szakaszában a Gyulai képviselte realizmus-eszménynek lesz a híve. Ebben a reális és ideális elemek kellő egyensúlyát véli felfedezni. Hangjának frissesége, főképp a hetvenes években, még újdonságszámba megy. Roppant munkabírással dolgozik; romantikus történelmi novellákat és regényeket többé nem ír, figyelme a társadalmi novellák és regények felé fordul. Elhatározza, hogy addig írt kb. ezer elbeszélését kötetbe gyűjti. Vállalkozása azonban torzóban marad, a tervezett ezerből csak százhetvenegy elbeszélése jelenik meg, tizenöt kötetben.

Ugyanez időben nemcsak szépíró, hanem újságíró, és szerkesztő is. A hatvanas évektől fogva a legkülönfélébb szerkesztői munkákat vállalja el, szerkeszt szatirikus, illetve szórakoztató jellegű hetilapokat (Fekete Leves), továbbá napilapot (Pesti Hirlap), végül divatlapokat és vegyes tartalmú folyóiratokat (Hölgyfutár, Divatcsarnok, Harang, Képes Világ, Magyarország és a Nagyvilág, Ország-Világ stb.). Utoljára is a hetvenes évek végén vidéken lép fel szerkesztőként: megvásárolja a Debreceni Ellenőr tulajdonjogát (nyomdáját is), {494.} majd egy évtizednyi erőfeszítés után ugyanitt megy tönkre. Ismét Pestre költözik; itt haláláig szerény viszonyok között él, írói műveinek honoráriumából.

Visszaköltözése Pestre: írói törekvéseinek egy újabb fordulata is. A nagyvárosi irodalom tematikája, naturalista és szecessziós hangvétele, valamint a tárca-novella műfaja ettől kezdve foglalkoztatja. Életének hátralevő két évtizede alatt körülbelül ezer elbeszélést ír; egyike a korszak legtermékenyebb novellistáinak, akinek – eltérőleg az írók többségétől – van még ideje és ambíciója a hosszabb lélegzetű munkák írására is. Művészi termékenységét különben híven mutatja, hogy életművében huszonnégy regényt tartunk számon, tengernyi, egyelőre még össze sem számolt novelláiról, ismeretterjesztő és politikai cikkeiről és másnemű írásairól nem is beszélve.

Látni való: bár Vértesi pályaútja tetszetős fordulatokban nem nagyon bővelkedik, mégis változatos, sokoldalú író. Amikor A Hét fiataljai feltűntek, a maga helyét az irodalomban ekként határozta meg: "Én ezen az úton járok, ezen jártam már akkor is, amikor még tétovázva egyedül mentem rajta." Ez persze, túlzás: fő ereje nem annyira a kezdeményezés, mint inkább az újhoz való csatlakozás s a hasonulás természetes készsége.