Erdélyi és a "művészeti formák"

Erdélyi már 1848 előtt átéli és megérti a maga korának nagy költészeti irányváltását; ezt a váltást ő hegeli módon fogja fel, s a Hegel-féle "művészeti formák" elvének megfelelően, klasszicizmus és romanticizmus, – illetve: általános és nemzeti, – "eszményi és egyéni" váltását látja benne. Erdélyi 1848 előtti korszakának polémiája az "eszményi", illetve a "klasszikus" ellen: az új költészetért vívott harc is (Egyéni és eszményi, 1847), illetve: a magyar irodalom nemzetivé válásának véglegesítéséért vívott harc.

1867-es írásában, a Pályák és pálmákban Erdélyi visszatekint a negyvenes évek harcaira és törekvéseire, s a maga akkor kialakult nézeteit is összefoglalja. Hasonló összefoglalásnak tekinthetjük 1855-től az Egy századnegyed a magyar szépirodalomból című Erdélyi-tanulmányt is. Mindkét írásban negyvenes évekbeli kritikáinak, tanulmányainak alapgondolataival találkozunk, s ezeken túlmenően, a "művészeti formák" dialektikus folyamatainak, egymást-váltásának szilárd, történeti megalapozásával.

Erdélyi az "eszményi", a "klasszikus" elvet képviselő irodalmi korszakot, vagyis Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey, Bajza és Szemere Pál költészetét idegenszerűnek, történelmileg túlhaladottnak tartja. A Századnegyedben azt is kifejti, hogy a "klasszikai iskola legnagyobb tanítványai, Czuczor, Vörösmarty, sőt Kisfaludy Károly is kezdtek kinőni a klasszikai szabatosság öltö-{48.}nyéből". A Pályák és pálmákban, valamint Vörösmarty Mihály című tanulmányában (1845), igen finoman, rendkívüli művészi érzékenységről tanúskodóan mutatja be Vörösmarty eltávolodását a "klasszikai iskolától", s fokozatos haladását a népiesség felé.

Erdélyi tiltakozását a "klasszikai iskola" ellen elsősorban a nemzeti irodalom megteremtésének gondja sugallja: túlságosan utánzottnak, idegenszerűnek találja ahhoz, hogy a nemzetiség igényeinek megfelelhessen. De részük van a klasszika elutasításában a polgárosodás támasztotta igényeknek is: elvontnak és némileg arisztokratikusnak látszhatik ez az iskola, a polgárivá átalakuló irodalom viszonyai közt. Mert: "vannak idők, midőn a klasszicizmus nem kelendő, sőt lelki szükség, hogy megromoljék, különben ma is eklogákat énekelnénk, s nem volna előmenetel" (Századnegyed). A klasszika ellen fellépő Erdélyi önkéntelenül és ösztönösen is a realizmus érvényesüléséért küzd; az "olymp, aetheri, myrthusz" és hasonló "ideális dolgok" ellenében ő ugyanis a nemzeti költészetet tartja a "hússal és vérrel jelzettnek" (Egyéni és eszményi, 1847). A Századnegyed utólag igazolja Petőfit, amikor azokról a költőkről szól, akik fölismerték, hogy "a simaság mellett a darabosság is megjárja, hogy tanácsosabb a nemzet minden érzelmeinek és élményeinek adni magokszerű kifejezést, mint örökké 'szű, kebel, szent, édeni, menny, üdv' s még néhány szócskával vesződni". Bármennyire idejétmúlt volt is a klasszika, Petőfi kortársai közül még sokan akadtak, akik annak rekvizitumaival "vesződni" kívántak. Az ötvenes években viszont már annyira győzött az irodalom vezető köreiben a népiesség elve, hogy Gyulai még Erdélyi tulajdon költői stílusát is a német romantikával hajlandó rokonítani.

Klasszika-ellenességének legfőbb igazolását Petőfiben találja meg Erdélyi; a klasszikus, az "eszményi" iskola gondolatainak és formáinak "behatását" a "szabályosság" fogalma zárja magába. Petőfinél ez a szabályosság semmisül meg, ez a formai és gondolati korlát, melytől szabadulni "nem bűn, sőt valódi tökély".