Az "emberiség-költészet" eszménye

Erdélyi anti-klasszikus felfogásának egyik legsajátosabb eleme a "kozmopolitizmus", illetve az "emberiség-költészet" kérdése. A klasszikai iskola az "általános szép" és az "általános emberi" révén az egész emberiséghez szóló költészet igényével lépett föl. Erről az igényről Erdélyi sem kíván lemondani, s a "csoportosan beszállingózott gondolatok és gondolatformák, mint idegen vándormadarak" ellen, vagyis az "idegen klasszicitás" ellen fellépve is meg akarja menteni az egész emberiséghez szóló költészet lehetőségeit.

A Pályák és pálmákban Erdélyi elutasítja a goethei világirodalom-fogalmat, melyet "kozmopolitizmusnak" tekint, s az "eszményi iskolával" azonosít. Már korábban említett Vörösmarty-tanulmányában különbséget tett "emberiségi" és "nemzeti" költők között; az előbbi csoportra Goethét hozza fel példának, az utóbbira Schillert. Az "emberiségi" költészet szintjét, természetesen, csak a legnagyobbak érhetik el: a fennálló európai nemzetek költői közül talán csak Dante, Shakespeare és Goethe az a három eredeti nagy {49.} szellem, "kik által nemzetök befolyt a világköltészet folyásába. Lehetne szó még a spanyolról is, de a franciáról aligha; a többieket nem is említvén".

Erdélyi oly módon oldja fel a klasszika elutasításának és az "emberiségi" költészet igenlésének ellentmondását, hogy a "világirodalmi cosmopolitizmust" és az "emberiségi" költészetet egymástól gondosan elválasztja. "A világirodalom egységet alkuszik, mint politikában a cosmopolitizmus, s megöli a nemzetiségek irodalmát, történelmi voltát és ájtattal helyezkedik az egyetemes emberiségi színvonalra."

Ezzel az "emberiségi" igénnyel Erdélyi a népiesség Világos utáni korszakának egyik legfontosabb elvét hirdeti meg. Ez az elv védekezés az olyan bezárkózás ellen is, mely a nemzeti költészet egyoldalú művelőinél, különösen a petőfieskedőknél aggasztóan mutatkozik meg. A petőfieskedők ellen igen határozottan fellépő Erdélyi az "általános emberi", a "tisztán emberi" elvében az "emberiségi" költészethez kíván eljutni, – s szerinte ehhez a célhoz egyedül a nemzeti-népi, de ugyanakkor a "tisztán emberit", az általánosan emberit kifejező költészeten át vezet az út.

A bezárkózó népiesség ellen védekező Erdélyi a klasszika elvontságát, idegenszerűségét változatlanul elutasítja, de a benne rejlő humánum-igényt nemcsak hogy megmenti a népies-nemzeti költészet számára, hanem azt kizárólag emebben tartja megvalósíthatónak. Épp Erdélyi, aki nemzeti költészetért küzdött a klasszikai ellenében, – amannak egyoldalúságaitól igen erélyesen óv, különösen a petőfieskedőket bíráló írásaiban, pl. A magyar líra (1859) címűben is: "be kell látni, hogy a nemzetiség elzárkózott, merev eszméje, rideg felfogása visszavet, hátralök, éppen azért, mert a végtelent, az egyetemest, minő az eszthetikai szép, bizonyos számú emberiség javára kizárólagosan igyekszik lefoglalni, vagy az eszmét, a lelkiséget az idő és tér korlátai közé sorompózni, holott mint nemzet nincs emberiség nélkül: úgy nincs hazai szép amolyan egyetemes nélkül, mely az általános emberiségből fakad".

A hegeli "művészeti formák" egymást-váltásának elvéből kiindulva fejti meg Erdélyi a korabeli magyar irodalom jelenségeit. Klasszika-ellenessége szembefordulást jelent nemcsak a Kazinczy-korszak, hanem még a romantika (Toldy Ferenc) irodalomelméletének, kritikájának java részével is. Olyan művészeti eszményt támad, melyet majd Petőfivel is szembeszegeznek még kritikusai. Erdélyi tehát az irodalmi népiesség kialakulása felé az első lépést azzal teszi meg, hogy az "eszményi", a klasszikai iskola idejétmúltságát meghirdeti és elméletileg is bizonyítja. Az "eszményivel" szembeállított "egyéni", a világirodalmi utánzással szembeállított nemzeti és népi: íme az irodalmi népiesség elméleti tudatosításának első lépcsőfoka.