A népköltészet jelentősége

Ugyancsak Erdélyi az, aki a második lépcsőfokot is megépíti, a népköltészet szerepének, jelentőségének elméleti kidolgozásával, tudatosításával. Koncepciójában a népköltészet a magyar irodalom "polgárosodásának" lesz egyik biztosítéka. Ez a paradoxon – mint később látni fogjuk – az egész irodalmi népiességre is jellemző: a népiesség a magyar polgárosodás nemzeti igényének, nemzeti jellegének kifejezőjeként és előmozdítójaként tölti be hivatását.

{50.} Erdélyi a maga korát – pontosabban: a Vörösmarty pályájának kibontakoztával kezdődő korszakot – a "klasszicizmussal szembeforduló népi" korszakának látja. A "világirodalmilag" utánzó fejlődési szakaszból a magyar irodalom átlép az önálló, nemzeti szakaszba, hogy ennek útján az "emberiségi" költészethez juthasson majd el: íme, így alkalmazza a maga korára Erdélyi a hegeli "művészeti formák" tanát.

A népköltészet felfedezése együtt jár a népköltészet gyűjtésével. Kriza 1840-ben kezdi el a székely népdalok és mesék gyűjtését, 1843-ban jelenik meg aláírási íve, a Vadrózsák kiadására (egyelőre eredmény nélkül), s 1846-ban, a Kisfaludy Társaság népdalgyűjtési felhívása nyomán, újból kezdi a gyűjtést. Erdélyi 1841-ben ír Szemere Miklósnak arról, hogy "erős szándékom a magyar népdalokat valaha egy testben kiadni; azokat, melyek szerző, és idő s hely nélkül, vadvízként buzognak föl a nép költészeti szelleméből, még pedig hangjegyekkel együtt" (levele 1841. február 13.). 1843. december 30-ikán tartja a Kisfaludy Társaságban Töredékek a magyar népdal-költészetről című előadását, ezt követi a Társaság népdalgyűjtési felhívása (1844. január 21.); s végül magának a gyűjteménynek kiadása, 1846-tól 1848-ig, három kötetben. Az Akadémia korábbi, 1833-as terve, gyűjtemény kiadására, melyet Toldynak és Vörösmartynak kellett volna szerkesztenie, nem valósult meg. Néprajztudományunk már rámutatott Erdélyi kötetrendező elvének eredetiségére, valamint arra, hogy az a későbbi gyűjtemények rendezői módszerét is jó ideig megszabta.

A gyűjtési felhívásra adott nagyszámú, lelkes válaszból kiderül, hogy a 18. század végén s a 19. század első éveiben tetemes volt a kéziratos gyűjtemények száma, melyek kedvtelésből feljegyzett dalokat tartalmaztak. Az a lelkes szorgalom, mellyel az ország különböző vidékein a gyűjtők a népdalok felkutatására, lejegyzésére vállalkoznak, sokat elárul a Petőfi-kor lelkületéről s arról a közízlésről, mely Petőfi népdalaira és zsánerképeire oly élénk visszhangot adott. Inkább ez a közízlés, ez a közhangulat segíthette, ösztönözhette Petőfit, semmint maguknak a népdaloknak gyűjteménye, hisz ez akkor jelent meg, amikor az ő népdal- és zsánerkorszaka már lezárult. Az a szép és újszerű elemzés, mellyel Erdélyi a népdalok sajátosságait 1847-es tanulmányában (A magyar népdalok) megvilágítja, Petőfinek már nem adhat ösztönzést és segítséget. A népköltészeti gyűjtés ilymódon inkább a majdani néprajztudományt mozdítja elő, s az irodalmi népiesség elméletét szolgálja, semmint ez irány legnagyobb költőjét. Még mielőtt a gyűjtemény megjelennék, Petőfi már megvalósította mindazt, amire Erdélyi nagy vállalkozása mozgósítani kívánt, a magyar költészetet.

Erdélyinek az Akadémiához intézett levele (1843. december 30.), úgy tekinti "a népköltést, mint egy nevezetes adatot valamely nép szellemi állapotja, de különösen a képzelem és kebel misége ismeretéhez; továbbá mint egyik factorát a nemzeti költészetnek". Ebben a levélben még nem jelöli meg azt a célt, melyet a népköltészet közlésével szolgálni kíván: vagyis a "magasabb" irodalom megújítását, a népköltészeten alapuló továbbfejlesztését, – tehát a magyar irodalomnak a klasszicista, utánzó korszakból való végső kiszakítását. A gyűjtésnek ezen az irodalmi célon túlmenően igen lényeges, demokratikus célzatai is voltak. A nép iránti érdeklődés, a néphez való közeledés nagy korszaka ez: A falu jegyzője (1845) épp eleget mond e korszak érzüle-{51.}téről. Ugyanez az érzület mutatkozik azokban a levelekben is, melyeket 1844 és 1846 között kap Erdélyi a felhívásra jelentkező gyűjtőktől. Az egyik gyűjtőnek, Pesty Frigyesnek levele (1846. július 2.) arról tanúskodik, hogy a közvéleményben is erős igény támadt már az "utánzás" leküzdésére: "eme népkedélynek dús virágjai ismertetésével leszokni fogunk a banalis szójárások sekélységeiről, melyeket az eddig rajtunk gyámnokoskodott külföldtül tanulánk, és helyette nemzetünkhöz oly nyelven szólandunk, melynek hangjára szíve kapúit mindig kitárni fogja".