A népköltészet-elmélet demokratizmusa

Erdélyi népköltészet-elméletének legszembeszökőbb vonása: a demokratikus tendencia. A kortársak sem látták ezt kevésbé világosan, mint mi: 1855-ös Szépirodalmi szemléjében, Garayval és Vachottal hasonlítván össze Erdélyit, Gyulai meg is jegyzi: "Erdélyi sokban rokon volt társaival és sokban elhajlott tőlük, kivált amint demokrata eszméket pendítve meg a népies felé fordul." Ez az "elhajlás": az "eszményin" való túljutás, magának Erdélyinek költészetében is, – ami azonban Petőfinek csak előkészítését jelenthette, de semmiképp nem azt a fajta költészetet, melyet Petőfi teremtett meg.

Erdélyi népszemléletének politikai programja nem sokban különbözik attól, amit Eötvös A falu jegyzőjében vagy amit Kossuth politikája is meghirdetett: jobbágyfelszabadítás, jogegyenlőség, a nép "beemelése" az "alkotmány sáncaiba". Inkább csak feltételezhetjük, hogy Erdélyi mindezzel hiánytalanul egyetértett, s a reformmal való elégedetlensége, 1845 körül, annak "napról-naprai tyúklépésben" haladásával magyarázható. Erdélyi népköltészet-elméletéhez nem kapcsolódik oly világos és forradalmi politikai program, mint Petőfiéhez. De, hogy Erdélyi a népköltészet felemelését a nép felemelésétől elválasztotta volna, az elképzelhetetlen. Van azonban valami, ami népszemléletét mind Eötvösétől, mind Kossuthétól megkülönbözteti: ő belülről szemléli, eleve ismeri a Violákat, s többet tud róluk, mint bárki, a kor polgári demokratikus politikusai és gondolkodói közül. Erdélyi számára tehát a kor demokratikus törekvései: legszemélyesebb, saját ügyét jelentik. Ebből azonban nem következik, hogy Erdélyi valamiféle forradalmi álláspontig jutna el. Erdélyi és Petőfi álláspontja közt lényeges világnézeti szintkülönbséget kell látnunk. Mégis, a népet, a parasztságot Erdélyi körülbelül ugyanúgy ismeri, látja, szereti, mint Petőfi; a népköltészetben nem esztétikumot lát, hanem egy osztály tudatának, sorsának, erkölcsének legtisztább kifejezését.

1851-es, visszatekintő, s a 48 előtti népiesség törekvéseit sok tekintetben sommázó tanulmányában (Népköltészetünk a külföldön) az irodalmi népiességgel hozza összefüggésbe azt a jelenséget, hogy a negyvenes években "a költők hajlandósága, részvéte a népnek politikai és társadalmi állása iránt követelőleg szólalt föl". Ez a politikai és társadalmi jelenségekre utaló mondat arra is figyelmeztet, hogy Erdélyi világosan felfogta Petőfi és Arany ars poeticáját, s ezt a magáéval azonosnak érezte. A 48 előtti évtizedekre visszatekintő Erdélyi tehát a népköltészet kultuszát politikai, társadalmi, – demokratikus célzatú jelenségnek tekinti. Mi több, Erdélyi világosan látja a népköltészet fölfedezésével, a népiesség uralomrajutásával jelentkező minőségi válto-{52.}zást, a korábbi, hazafias, nemesi-liberális költészethez képest: "S ha addig járta a nemzetiség, haza- és hazafiság eszméje, de azontúl mindinkább kezde fordulni az alsóbb rétegek felé is a honi költészet, s fölvette hitágazatai közé a nép nyomorát, a pórfiú búját; s a szegény nép napi küzdelmeivel összevetvén az évezredes szolgaságot, oly hangok pendültek elő a hazai lírán, melyekben nagy figyelem nélkül ki lehetne már venni a század lehét, alapérzelmét." A század "lehe", "alapérzelme", melyre Erdélyi ily közvetetten utal: a demokratizmus.

Erdélyinek a népköltészet felfedezéséért, a népiességért vívott harcai, a népköltészetről szóló tanulmányai ugyanazt a demokratizmust fejezik ki, mint Petőfi első korszakának népdalai, a János vitéz – és a Toldi. Ez a forradalmi programtól még mentes demokratizmus (ne feledjük: Petőfi tudatos forradalmi programja, világszabadság-igénye csak 1846-tól kezdve alakul ki) 48 forradalmiságának s Petőfi forradalmi korszakának is legfontosabb előzménye. S hogy Erdélyi mennyire tudatosan kapcsolja össze a népköltészet kultuszát és a demokratikus törekvéseket, arra ugyancsak a feljebb említett, 1851-es tanulmány nyújt példát és bizonyítékot: "a politikai nép eszméje szintén hódított, terrenumot foglalt, s mind többet akartunk érteni alatta, mint Verbőczy populusa, vagy épen az újabb idők honoratiorai is voltak". Ez utóbbiak közé bizonyára magát is sorolja.

De ez a demokratikus célzat a negyvenes évek írásaiban olyan lelkességgel, olyan ékesszólással jut hanghoz, hogy Erdélyi hevületét csak Petőfiéhez tudjuk hasonlítani. Az 1842-es Népköltészetről című írás szellemében, de Petőfit is megelőzően – a népiesség költői hitvallását oly sokatmondóan szólaltatja meg: "A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz aki őt hallgassa, seregestől találand megnyílt szívekre mindenkor, ha csak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni, népet, az életet, beállni a tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné, a Jordánba, ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége." Ebben az ars poeticában népiesség, realizmus és demokratizmus olyan szoros egységet alkot, amilyet csak a forradalmat előkészítő korszak hozhatott létre. Erdélyi ennek az egységnek tudatosításával, meghirdetésével készíti elő igazán Petőfi felléptét – azét a Petőfiét, aki még ezen az ars poeticán is lényegesen túlhalad a maga forradalmiságában, világszabadsági eszmeiségében. Erdélyi első és legfontosabb gondja egy olyan költészet, mely a néphez is szól, melyet megért a nép is, melyből tanulhat. Ezért hirdeti: szükség van a népköltészet felfedezésére s a műköltészetnek a népköltészettel való megtermékenyítésére. Erdélyi célja az irodalmi népiességgel: a nép bevonása a nemzeti műveltség körébe. Ez a törekvés a reformkor jogegyenlőségi törekvésének irodalmi megfelelője. A népköltési gyűjtemény a művelt osztályokkal ismerteti meg a népköltészetet, – a népköltészet talaján kifejlesztett műköltészet pedig a művelt osztályokhoz éppúgy szól, mint a néphez. Az 1847-es A magyar népdalok ezt a feladatot így indokolja: ha a népnek "vérébe oltod a műveltséget, a fogamzás biztossága mellett örök időkre is megőrzendi azt, s vele a polgárosodásnak nem egyént nyertél, ki meghal, hanem testületet, mely halhatatlan". Így válik a népiesség elmélete, a népköltészet felfedezésének és felemelésének terve: a nemzeti {53.} polgárosodás céljának szolgálójává és kifejezőjévé. A népiesség a negyvenes években tehát oly módon demokratikus, hogy a népköltészet segítségével új, az egész nemzethez, de a néphez is szóló irodalmat kíván teremteni, ezzel az irodalommal a nép felszabadítását, sorsának javítását is kívánja szolgálni, s az irodalom segítségével a népet is be kívánja vonni a polgárosult nemzeti műveltség "sáncai" mögé.