A polgári színjáték más képviselői

A magyar polgári dráma kezdeményezői és kísérletezői közül megemlítjük még Toldy Istvánt és Tóth Kálmánt, illetve Jósika Kálmánt, Almási Balogh Tihamért, Bercsényi Bélát és Berczik Árpádot. Az utóbbi négy munkásságával könyvünkben csak ezúttal foglalkozunk, az előbbi kettőével rendszerezésünk más fejezeteiben, tehát más vonatkozásokban is.

Toldy István (l. a 40. fejezetet) A jó hazafiak című vígjátéka (1872) az első modern társadalmi szatíra irodalmunkban. Rövid meséje: a főispán egy titokzatos mérnök-vendégnek a fogadóban lakosztályt foglal. A vendéglős azon töpreng, ugyan ki lehet az a mérnök, akit a vármegye urai ily nagy tisztelettel várnak. A vendég megérkezésekor a rejtély még fokozódik: a máskor oly gőgös, rátarti megyei urak azon buzgólkodnak, hogy tisztelgő látogatásaikkal a mérnöknél megelőzzék egymást. Utóbb kiderül, hogy a nagy sürgés-forgás azért van, mert a mérnök a miniszter küldöttje; azt vizsgálja: merre vezessék a vármegye vasútvonalait. (Ez a kitűnő expozíció a Revizoréra emlékeztet. Gogol művét egyébként Toldy ismerhette; a Nemzeti Színház A jó hazafiakkal csaknem egyidejűleg mutatta be.) Két párt harcol egymással a vasútért, s ez a két párt mindent felhasznál, hogy a mérnököt magának nyerje meg: megvesztegetést, asszonyi kacérságot és intrikát. Végül is mind a két párt hoppon marad, az építendő "vaspálya" útvonalát egy harmadik irányba jelölik ki; arrafelé, amerre a mérnök – atyai barátja segítségével – szenet talál, vagyis arrafelé, amerre a gazdasági érdek megköveteli.

{527.} Toldy szatirikus társadalomrajza, illetve maga a cselekménybonyolítás ennek ellenére kompromisszumos, kibékítő jellegű. Ugyanis a minisztériumból kiküldött mérnök (egy vagyonától megfosztott 48-as honvédtiszt fia) és Aranka (az egyik hoppon maradt párt tagjának leánya) a bonyodalom során szerelmesek lesznek egymásba, de mindaddig nem lehetnek boldogok, ameddig ki nem derül, hogy Ferenc József, a kegyelmes uralkodó a mérnök családjának elkobzott félmillióját nagylelkűen visszaadta.

A jó hazafiak ábrázolási módszere bizonyos realista jegyekről tanúskodik. Alakjainak jellemét Toldy gondos megfigyeléseken alapuló apró mozzanatokból és viszonylat-motívumokból építi fel. Főképp a fiatal mérnökét; A jó hazafiakban az ő figurája a legéletszerűbb. Fogyatékossága viszont (hasonlóan a többi szereplőkhöz), hogy lelkiállapotát és gondolatvilágát gyakran csak primitív eszközökkel: színpadi "félreszólásokkal" érzékelteti.

A rutin hiányáról árulkodó félreszólás-technikát Toldy csak később, a sodró erejű, gyors párbeszédű és tragikus hatású Kornéliában (1874) tudta mellőzni. A Kornélia a tézis drámák családjába tartozik; benne Toldy Galamb Sándor szerint "azt akarta bizonyítani, hogy a nőnek hitvány férj mellett joga van házasságtörést elkövetni, vagy legalább is számot tarthat a részvétre, ha ezt megtette". A dráma alapeszméje tehát a női egyenjogúság kérdésével kapcsolatos, aminek az az érdekessége, hogy A jó hazafiak mérnök-főhőse, aki pedig Toldynak minden bizonnyal szócsöve, még emancipációellenes.

Tóth Kálmán (l. a 15. fejezetet) társadalmi szatírája, A nők az alkotmányban (1871) a Toldy-típusú drámákhoz tartozik: a polgári liberalizmus eszmevilágát képviseli. Nemcsak tematikusan, az egykorú Magyarország társadalmának bemutatásában, hanem stílus tekintetében is realizmusra törekszik. Tóth Kálmán a beszélt nyelvvel is jellemez, s ez darabjának mindenképp előnyére válik. Szereplőit általában a maguk jelleméhez és helyzetéhez illő beszédmodorral ruházza fel.

Jósika Kálmán (1837–1910) színművei (A két jóbarát, 1871; Salome, 1873) francia környezetbe visznek; Jósika nem tudta még a francia mintát magyar elemekkel megtölteni. Ezért van az, hogy bár a Salome alapötletét a hatvanas évek egyik nagy port felvert hazai bűntette szolgáltatta, a cselekményt Jósika mégis francia környezetbe helyezte.

Almási Balogh Tihamér (1838–1907) Clarisse című drámája (1875) sem ad semmit a magyar viszonyokból; ez is "franciás" darab, cselekménye csak a színlap szerint játszódik Magyarországon.

A polgári drámákra jellemző családi problematikával, a dzsentri megjelenítésével, illetve a cselekmény ügyes bonyolításával vonja magára a figyelmet Bercsényi Bélának (1844-1901), a színészből lett színműírónak Gróf Dormándy Kálmán című színjátéka (1877). Egy elszegényedett földbirtokos egy gazdag szénbányatulajdonos leányát veszi feleségül: a konfliktus magva ez, innen nő ki a cselekmény és a tragikus megoldás. Más szóval: Bercsényi a polgár és a dzsentri kézfogását még lehetetlennek tartja, tragikusnak ábrázolja – szemben az utána következő nemzedékkel, elsősorban Csiky Gergellyel.

A polgári színjáték, a társalgási színmű sikeres művelője, Berczik Árpád (1842-1919) négyévtizedes írói munkássága során nemcsak a Nemzeti Színházat, hanem a hetvenes, nyolcvanas évek újonnan létesült színpadjait is ellátta jól és könnyen játszható, ügyesen megírt darabokkal. A kétkedő című {528.} drámája (1870) még a magasabb körök magánéletét mutatja be, vagyis a francia szalon-drámát utánozza. Házasítók című vígjátéka (1875) már nem; ez tárgyát a kisvárosi élet apró mozzanataiból, pletykáiból; a vidéki úriasszonyok házasságközvetítő manővereiből meríti. Berczik színjátékai fejlődéstörténeti tekintetben is figyelmet érdemelnek: elsőkként ábrázolják azt a polgári viszonyokhoz alkalmazkodó vidéki úri életet, amelyet majd Herczeg Ferenc s főképp Csathó Kálmán darabjaiban látunk viszont.

Összegezésül: láthatjuk tehát, a hetvenes évek a polgári színjáték fellendüléséről tanúskodik, a színpadra került művek azonban – Szigligeti egy-két darabjának kivételével – csak színháztörténeti fontosságúak. Drámaíróink között nem akadt olyan tehetség, aki Arany János, Mikszáth Kálmán vagy Jókai módján tekintette és ábrázolta volna az egykorú társadalom gyorsan és erősen megváltozó életét. E korszak legjobb drámaírói, Szigligeti Ede és Csiky Gergely sem éltek úgy benne a társadalomban, ahogyan a reformkori drámaírók egykor benne éltek volt. Mégis, a hetvenes évek polgári színjátéka a fejlődésről tanúskodik. A középfajú dráma, a népszínmű például a reformkor népiességéből átplántált bizonyos elemeket Mikszáth, s mi több: Móricz korába is; néhány társadalmi dráma pedig a reformkor demokratizmusának bár halványuló, de serkentő emlékét hagyományozta a modern polgári dráma 20. századi képviselőire.