A polgári dráma és Szigligeti Ede

A városi életet élő magyar polgári osztály kialakulása a kiegyezés utáni időre esik. Részint ebből következik, hogy a polgári társadalmi dráma térhódításával is csak 67 után találkozunk. Szigligeti polgári ízlésről tanúskodó korábbi színművei (Az adósok börtöne, 1860; A szerencse kereke, 1864) ezért nem voltak sikeresek; a francia eseménydráma utánzatainak bizonyultak. Továbbá erre utal az is, hogy a magyar polgári drámában maguk a polgárok aránylag későn léptek színre. A polgári drámának későbbi, Szigligeti-féle kísérletei (A fény árnyai, 1865; Halottak emléke, 1867) pl. az arisztokraták világát idézték a {524.} nézők elé. Csiky Gergely drámái sem mutattak más képet: ezek a dzsentrit, a lezüllött nemest állították színpadra, polgár-figurákat viszont csak ritkán.

Scribe, Sardou, Dumas, Labiche társasági drámákat írtak: mondanivalóikat a polgári társasági életből merítették. Csakhogy francia típusú társasági életet Magyarországon mindössze az arisztokraták és a gyorsan meggazdagodott kereskedők éltek. Polgárságunk pedig nem tudott a kispolgáriság fölé emelkedni, legfeljebb a Fenn az ernyő, nincsen kashoz – a cifra nyomorúság témaköréhez szolgáltatott életanyagot. Ha tehát feljebb azt mondtuk, hogy a magyar polgári drámában maguk a polgárok aránylag későn léptek színre, akkor most, ehhez mintegy kiegészítésül, azt fűzzük: a hazai polgári dráma eleinte csakis az úri osztály lezüllését vihette színre, mintegy Szigligeti Ede, Csiky Gergely és Toldy István legjobb alkotásai módján.

Dobsa Lajos és Kövér Lajos darabjaiban még csak magyar nevű "párizsiakkal" találkozunk – Szigligeti vígjátékaiban már egyre inkább a pest-budai életstílus képviselőivel. Ami ez utóbbit illeti: Szigligeti az eleinte még importált polgári színjátékot úgy tette alkalmassá a honi viszonyok ábrázolására, hogy szánt-szándékkal párosította a francia színitechnikát a hagyományokkal: nemcsak újat alkotott, hanem egyszersmind Bessenyei, Kisfaludy és mások kezdeményét is folytatta, mégpedig leginkább a vígjáték műfajában. Vígjátékainak középpontjában a családi élet, kivált a házasság kérdése áll. A mamától (1857) kezdve darabjai már-már a jól komponált jellem vígjáték szintjére emelkednek; a legjobbak (Petronella, 1857; Fenn az ernyő, nincsen kas, 1858; A nőuralom, 1862) a polgári házasság belső ellentmondásait mutatják be.

E darabokban a házasfelek (a házasulandók) egymással korántsem egyenlők, a házassági szerződésekben a pénz, a vagyon játssza a döntő szerepet. A Házassági három parancs (1850) házasfelei már így kerülnek össze; Dörgei először pénzért akar nősülni, azonban vagyont szerezve rájön: nősülhet szerelemből is. Viola meg előbb szerelemből szeretne nősülni, pénztelensége azonban arra kényszeríti, hogy "spekulációból kössön házasságot". A mamában a férj, Berki Ákos a nem egyenlő fél; feleségének pénzéből lett úrrá, s ezt nehezen tudja elviselni, mert a "mama", az anyós unos-untalan szóvá teszi.

Szigligeti kritikája nemcsak az egykorú polgári házasság visszásságait, hanem az egykorú nemesi-polgári, már-már dzsentri jellegű társadalmat is célpontul választja. A Fenn az ernyő, nincsen kas történetéből ez már jól kitetszik: Rejtei, a pénztelen gavallér urizálva, költekezve él, hogy gazdagnak lássék, hogy utóbb könnyen tehessen szert olyan feleségre, aki majd megszabadítja adósságaitól. Talál is látszatra megfelelő partit: az egyik Donátfi-lányt. Persze, Rejtei nem tudja, hogy "választottja", Donátfi Gizi korántsem nagy hozományú feleség-jelölt, hogy Giziék ugyanolyan megfontolásból költekeznek, mint ő. A Fenn az ernyő, nincsen kasban jut legmesszebb Szigligeti a polgári házasság leleplezésében, annak ellenére, hogy a darab meséje egy még csak készülődő házasságról szól. Szigligetinek kevés darabjában sikerült annyira megelevenítenie a kort, mint e művében. Nemcsak a vígjáték-konfliktus jellemzi kitűnően a felfelé kapaszkodó és szédelgő polgárságot, hanem a párbeszédek is. A szereplők gondolatvilágában és elejtett megjegyzéseiben a kapitalizálódó és nagyvárossá váló Budapest mindennapi élete tükröződik.

{525.} Szigligeti dramaturgiai írásaiban, főképp A dráma és válfajai című, 1874-i drámaelméleti könyvében is azt bizonyítja, hogy a modern téma kiválóan alkalmas tragédiai feldolgozásra. Mint minden dramaturgiai elvét, ezt is Shakespeare-rel igazolja, hisz Shakespeare "tudott jelenkori témát tragikailag feldolgozni". Nos, A fény árnyai ilyen jelenkori tragédia, hősének, Nyárai Bélának sorsával szánalmat és részvétet, de egyszersmind megnyugvást akar kelteni.

A tragikumot előlegező bűnt az első felvonásban mutatja be a dráma: Nyárai Béla erejét meghaladó, fényűző, életet él Párizsban, csakhogy nejének, a vagyonát vesztett francia márkinőnek kedvére legyen. Azok közül való ő, "kik, midőn | Eltékozolják a magok javát, | Segítik a hazát elveszteni". Tehát magatartása, illetve konfliktusa a társadalmat érdeklő, mert míg egyrészt a családi vagyon, másrészt a társadalom ellen is vétkezik. Bukása a tragikai igazságszolgáltatás törvényei szerint szükségszerű, s megnyugszunk benne. De szánalmunkat is felébreszti, mert a második felvonástól kezdve Nyárai jóvá akarja tenni hibáit s nem akar több aljasságot, becstelenséget elkövetni. Sorsa azonban feleségének, Charlotte-nak kezében van, aki bizonyos, csődből megmentett százezer frank eltitkolására veszi őt rá, ahelyett, hogy azzal szerencsétlen hitelezőik egyikét elégítenék ki.

Erős drámaisággal van telítve az a jelenet, amelyikben e szerencsétlen hitelező, (egy szegény tanító) elmondja, hogy öreg napjaira összekuporgatott pénzét adta volt kölcsön Nyáraiéknak, mert azt hitte: az uzsorakamattal megkétszerezheti csekélyke vagyonát. Charlotte könyörtelenül bánik e szerencsétlennel, aki mindenét elveszítve, az öngyilkosságba menekül. A következmény: Nyárai meghasonlik önmagával, búskomorrá lesz, Charlotte pedig megunva őt, az őrültek házába akarja csukatni, illetve szeretője lesz egy bizonyos Szenczynek.

Bár Nyárai jellemfejlődése aránylag jól van megrajzolva, maga Nyárai még sem válhatik tragikus hőssé, mert nincsenek tragikai erejű elhatározásai, mert nem képvisel tragikai eszmét.

A fény árnyaiban Szigligeti a közelmúlt évek, a Bach-korszak egyik visszataszító társadalmi jelenségét: a dáridós, céltalan és eszmények nélküli életet ábrázolja. Ennek a sivár, reménytelen hangulatnak és életérzésnek sikerült megtestesítője: Nyárai Béla. Szigligeti szócsöve pedig: ennek nagybátyja, Nyárai Péter, aki unokaöccsének életmódját elítéli ugyan, de segíteni akar rajta. Hogy miért, nyilvánvaló: ekkor még maga Szigligeti sem vehette észre, hogy ezen az életformán nem lehet segíteni, nem lehet változtatni, mert már pusztulásra van ítélve.

A Halottak emléke című dráma ezt az eszmei elbizonytalanodást mintegy más oldaláról tárja elénk. Szigligeti világnézete és írói-közéleti magatartása ekkor, 1867-ben már korántsem volt oly határozott és egységes, mint hajdan: a szabadságharc előtt, a Szökött katonában, a Csikósban, a II. Rákóczi Ferenc fogságában. A Halottak emléke tehát: a kiegyezni készülő Szigligetit mutatja be, aki már érzi, vagy legalább is elhiteti magával, hogy 48 tulajdonképpen 1867-tel "emelkedik törvényerőre".

A dráma cselekményének hátteréül egy országgyűlési választás szolgál. Két párt harcol a választási győzelemért: Kelendi Jenő liberális pártja és a konzervatív arisztokratáké, ezeknek vezére gróf Vizváry. Persze, Vizváry is negyven-{526.}nyolcat idézi beszédeiben, nem mondhatja meg választóinak: "nem több jogot adni, de amivel bírnak, azt is el akarom venni."

A Halottak emléke a magyar társadalmi dráma fejlődésében fontos határkő. Modora, dialógusai, a jelenetek elgondolása realizmusra törekszik, a cselekmény és ennek külsődleges motívumai azonban még a romantika stílusát mutatják. Mármost ami a szereplőket illeti: különösen sikerült jellemábrázolás Kelendi Jenőé. Fejlődésének fordulópontjai jól érzékelhetők, magatartásának külső és belső motívumai szintén. Világtól elvonult, magányos remetének ismerjük meg, de későbbi fejlődésének előfeltétele: megvetése az arisztokrácia iránt, már eleitől fogva jellemzi. Ezt az érzését fejleszti ki benne meggyőződéssé a szabadságharc katonájának, a radikális elveket valló Demeternek barátsága; így válik "telivér demokratává". Ehhez a motívumhoz kapcsolódik Ottilia szerelme; ez adja meg demokratizmusának nélkülözhetetlen elemét; az élet szeretetét.

Apjával való vitájából is mélységes demokratizmusa csendül ki. Szembenállásuk feloldhatatlan konfliktusnak látszik. Apja a vitába családjuk címével, méltóságával dicsekszik, mert úgymond: őseik a címekért vérüket ontották. Nem így a fiú, Kelendi Jenő; az ő szavaiban a néppel érző forradalmi demokrata szólal meg: "Higyjük inkább, hogy a hazáért. De ha hőseink vére patakzott, azoké tengerré dagadna, kik a mi szűk körünkbe nem illenek."

Csakhogy Szigligeti ezen a ponton megtorpant s visszariadt attól, hogy hőséből így forradalmár is lehet, ezért romantikus szálakat szőve a cselekménybe, a katasztrofális megoldás lehetőségét eleve elhárította magától.