{523.} Az újromantikus dráma és Dóczi Lajos

Dóczi Lajos (1845-1919) eredetileg jogásznak készült, majd a Neue Freie Presse munkatársa lett. A lap országgyűlési tudósítójaként rajongó cikkeket küldött Deák Ferencről; először ezzel hívta fel magára a figyelmet. 1868-tól miniszterelnökségi fogalmazó volt, aztán gróf Andrássy Gyula belső munkatársa, majd külügyminisztériumi osztályfőnök, udvari tanácsos; 1900-ban bárói címmel tüntették ki. Írói pályafutásának delelője a hetvenes évekre esik; hajlott korában már alig foglalkozott irodalommal.

Első és egyetlen nagy sikerét Csók című játékával (1874) aratta. A darab tárgya (ez is fontos jellemzője az újromantikának) másodélményből táplálkozik: Shakespeare Felsült szerelmesek című regényes játékából. Rákosi Jenő írja: "eszébe jutott, hogy nem volna rossz ennek a vígjátéknak a témáját tovább szőni ... ötlete volt egy kis fejedelem, aki parancsban adja ki a szerelem dolgában való erkölcsös életet s ebből folyik a bonyodalom" (Emlékezések, [1926]). Dóczi a maga történetét Navarrába helyezi; természetesen a mesének, a környezetnek, az atmoszférának Spanyolországhoz semmi köze nincs. Meseország ez, de nem a népmeséké. Országa a stilizált művilág tartozéka. A cselekmény szétágazó az expozícióból eredő szálakat Dóczi olykor elfelejti tovább szőni: a cselekmény mozaikszerű lírai betétekből áll. Csakhogy épp ez biztosította a Csók sikerét, ez a sok lírai tiráda; pl. a bájosan-eszes Marittának híres "csók-tirádája", amelyet az egykorú színésznők annyira szerettek szavalni.

Az Aesopusban azt a parancsot adta ki a király, hogy a nőtleneknek meg kell házasodniuk; a Csókban ennek ellenkezője hangzik el: tilos a csók. A tilos csók azonban már az expozícióban elcsattan, s mint Rákosi Jenőnél, A szerelem iskolájában, itt is száműzetés várna a szerelmesekre, ha végül is maga a király, Sever, illetve a királyné, Blanda be nem látná: szerelem nélkül nincs igazi boldogság. A Csókban is megfigyelhetjük az újromantikus menekülést a valóság elől; ebben itt is a már-már beteges érzelem-kultusz hatását látjuk. A romantika, amidőn egykor a világérzésbe vetítette az érzelmeket, csak látszólag fordult el a valóságtól: annak mélyebb rétegeibe akart leásni, hogy az embert új oldaláról mutassa be. Az újromantika viszont egy már végképp megmerevült formavilágot tett a magáévá, epigon módon; tematikus lehetőségei és kifejezési eszközei a magyar drámairodalom későbbi fejlődésére már nem lehettek serkentő hatással.