Az újromantikus dráma és Rákosi Jenő

A múlt század utolsó harmadában az európai irodalomban és Európa színházaiban a realizmus a jelszó. A magyar drámairodalom azonban, szemben az európai fejlődéssel, a romantikát tűzi célul önmaga elé, s ennek egy stilizált változatát teremti meg: az újromantikát. Nem minden előzmény nélkül. Tulajdonképpen már a népszínmű is újromantikus jelenség: bár a cselekmény helyét és idejét általában megjelöli még, a realista környezetrajz követelményéből – s ez a legfőbb – már sokat enged. A valóságnak az újromantikus dráma is hátat fordít, de már fenntartások nélkül. Előle szinte menekül egy olyan álomvilágba, amely semminemű kapcsolatban nincs már a társadalom és a történelem változásaival.

A magyar dráma újromantikus irányzata a kiegyezés utáni fejlődésre jellemző, az irányzat keletkezését Rákosi Jenő Aesopusának 1866-os bemutatójától számítjuk. (Éjszaki Károlynak 1855-ben írt, A cydoni alma című, szintén újromantikus darabját azért nem tekintjük cezúrának, mert az színpadra csak 1867-ben került, tehát Rákosi műve után, s mi több: annak sikere nyomán.)

{522.} Rákosi Jenő (ld. a 46. fejezetet) az újromantikus drámában Shakespeare és a romantikus vígjáték színpadát újította föl, azoknak világképe és eszméi nélkül; Rákosi is, akárcsak az újromantikusok általában, Shakespeare tökéletes félreértésével és félremagyarázásával igyekezett megszabadulni a tér és az idő korlátaitól. Shakespeare megteremtette a maga szuverén, látszólag irreális világát, de csakis azért, hogy minden kötöttségtől mentesen fejezhesse ki a valódit. Más szóval: a maga "irreális" világában nagyon is igaz, ízig-vérig valódi emberi viszonyokat és lelkiállapotokat rajzolt. Az újromantikusok nem; kezükön az irrealitás nem eszköz volt, hanem végcél.

Az Aesopus cselekményét Samos fejedelem parancsa exponálja: a birodalom nőtlenjeinek meg kell nősülniök. A darab főhőse Aesopus, az ügyefogyott, dadogó rabszolga, akinek a szerelem visszaadja beszédkészségét és értelmét s aki jóindulatú intrikával eléri, hogy végül is mindenki párjára találjon; őmaga is, ő a szép Erotára.

A darab alapeszméje – általában az újromantikus drámáké: csak az igaz szerelem teszi boldoggá az embert. Íme, a legfőbb kapcsolat Shakespeare regényes színjátékai, illetve a Csongor és Tünde, valamint az újromantikus drámák között. Csakhogy Vörösmarty Mihály Shakespeare-től megtanulta, amit Rákosi nem, hogy az irrealitás világa nem több, mint elindulási pont. A Csongor és Tündében még az ördögfiókák is valóságos emberi kapcsolatban vannak egymással (örökségükön civódnak, éhesek, versenyt futnak stb.), s Csongor és Tünde is igaz, emberi szenvedéllyel szeretik egymást. Aesopus, Erota vagy Diodor azonban nem valódi jellemek, hanem stilizált, fiktív figurák, köztük csak érdektelen, drámaiatlan küzdelem alakul ki.

Rákosi Jenő másik darabja, A szerelem iskolája (1874) egységesebb, cselekménye nem tér mellékutakra. Ez is, hasonlóan a többi újromantikus drámához, egy lélektani problémára keres feleletet: hogyan válik a rideg szív érzővé, szeretővé. A darab női főhősét, Stellát, Sylvánia királynőjét több kérő ostromolja, de ő gyűlöli a férfiakat, megveti a szerelmet – annyira, hogy egyik udvarhölgyét száműzeti, mert szerelmi találkán érték. Stella ezután álmot lát, így éli át ridegségének esetleges következményeit, majd álmából ocsúdva belátja tévedését, s Kordiái királyfinak nyújtja kezét, aki a II. felvonás kérőjelenetében (mintegy az újromantika nevében) ezt mondja el:

Nem a tudás bennünk az isteni,

A korlátolt tudás, mely itt vagy ott

S minduntalan érzékink s agyvelőnk

Tökélytelenségébe ütközik.

Lényünkben isteni az érzelem ...

Rákosi Jenő dikciói szépen gördültek, a már-már elszürkült színpadi beszédet felfrissítették. Drámai nyelvünkre mégse tudtak jótékony hatást gyakorolni, mert nem a színpadi helyzet és a drámai jellem fordulataira épültek.

Rákosi Jenő később hátat fordított az újromantikának. Történelmi drámáiban (Endre és Johanna, 1885; István vezér, 1891 stb.) már csak újromantikus reminiszcenciákkal találkozunk.