Csepreghy Ferenc és népszínművei

Csepreghy Ferenc (1842-1880), Tóth Edéhez hasonlóan, eleinte nem gondolt rá, hogy író legyen: asztalossegéd volt, majd önálló műhely- és bútorüzlettulajdonos. Autodidakta módjára képezte magát íróvá, színműszerzői tehetségét Rákosi Jenő fedezte fel. Csepreghy utóbb Rákosinak barátja, majd sógora lett: ugyanő 1875-től a Népszínház titkári teendőit látta el.

Csepreghy tulajdonképpen Tóth Ede útját folytatta, ő is az eszményített vasárnapozó falut vitte a színpadra. Termékeny író volt, a színpad mindennapi szükségletét elégítette ki. A népszínháznak ő szállította a vásári napok és a vasárnapok műsor-anyagát: a látványos, nagy tablókkal dekorált színjátékokat. Említésreméltó művei közül az első, az Utazás a föld körül (1875), Jules Verne regényéből készült dramatizálás. Jellemző Csepreghy alkotói módszerére, hogy e darabnak előbb voltak meg a díszletei, a szöveget ezekhez írta. Rákosi Jenő, a Népszínház igazgatója ugyanis Bécsben látta a Verne-regény dramatizálását, s a látványos, sok technikai trükköt alkalmazó díszleteket megvette, vagyis ily módon szabta meg: hány képből, milyen dekorációk árnyékában kell lejátszódnia a pesti előadásnak. Csepreghy színpadi ismeretét, technikai tudását és alkalmazkodó képességét mutatja, hogy feladatának ügyesen eleget tett. Az Utazás a holdba és a tenger alatt című Csepreghy-mű (1876) ugyancsak ily eleve adott dekorációhoz kötött dramatizálás: ennek alapjául két Verne-regény szolgál. Továbbá ilyen szempontok szerint készült a Jókai nyomán írt A két menyegző (1876), valamint Verne nyomán a Sztrogoff Mihály utazása Moszkvától Irkuczkig (1877) című látványos színjáték. Ezek a művek is a trükkök, a látványosság varázsával csalták be a Népszínházba és ejtették bámulatba a közönséget.

Csepreghy emlékezete a színháztörténetben két nagysikerű darabjával forrt össze: A sárga csikóéval (1877) és A piros bugyelláriséval (1878). Ezek is a Népszínház kasszadarabjai voltak, később meg országos sikerű repertoár-{521.} darabok. Könnyű rájönni sikerük titkára: az éneklő szerelmesek, a humoros, idillikus jelenetek, a hatásos fordulatok búfelejtő, nótás hangulatba ringatták a közönséget.

A sárga csikó sűrítetten tartalmazza a kiegyezés utáni népszínmű minden műfaji problémáját. A tévútra tért társadalom önmagának-hazudozása ez a darab: reális környezetbe ágyazott irreális történetével, romantikus fordulataival, valószerűtlen, stilizált jellemeivel. Jellemzésére elég egy példát említeni: Erzsike, a darab női főszereplője, amikor megtudja, hogy mégsem lesz akadálya menyegzőjenek, így szól: "Jaj némémasszony, kibújok a bőrömből örömömben. – Muszáj egy nótával tágítani a szívemen. (Énekel)." Látni való: az ének nem a szituációra épül, mint a klasszikus daljátékban, ellenkezőleg: erőszakoltan épül a cselekménybe, szinte minden indok és alkalom nélkül. E szerkesztési mód legfőbb ellentmondása abban van, hogy a népszínműírók hőseiket a valóság illúzióját keltő, de lényegében stilizált környezetbe helyezik – hőseik lelkiállapotát viszont csak stilizáltan, dalban fejezik ki. Erre pedig A sárga csikóban megannyi alkalom kínálkozik; a mese alapjául ugyanis a következő szolgál: Csorba Laci és Bakaj Erzsi lakodalmukra készülnek, már jön is a násznép – de bajok támadnak (elegendők három felvonásra), végül azonban minden rendbe jön: ki-ki megtalálja a maga párját és becsületét. A piros bugyelláris hasonló paradoxonra épül: a reálisnak mímelt környezetrajzot holmi stilizált történet tölti ki. A szereplőknek nincs más gondjuk, mint bor, szerelem, lakodalom; ugyanők falusi parasztvoltuk ellenére olyan gondokkal küszködnek, mint a főúri paloták lakói, beszédmodoruk és érzelemviláguk meg a francia szalondrámák világából van kölcsönözve.

Csepreghy műveiben már nyomát sem leljük a népszínmű eredeti, szociális mondanivalójának. Darabjai bevallottan az uralkodó osztály mulattatására készültek, egy álnépi világ tárul föl bennük.