Liberalizmus – nacionalizmus – demokrácia

A Tisza Kálmán után következő kormányok, elsősorban a Bánffy-kabinet a kormányzati módszerek közé mind gyakrabban iktatja be a liberalizmus értelmezése szerint is törvénytelennek minősülő eljárásokat, mind a magyar néposztályokkal, mind pedig a nemzetiségekkel szemben. Bánffy Dezső, Magyar nemzetiségi politika című röpiratában (1903), nyíltan államrezonná avatja a liberalizmus megsértésének elvét, a "nemzeti gondolat" eszméjét szó szerint elébe helyezve a "nemzeti tapintatnak". "A magyar faj hegemóniája szempontjából – írja – az egységes magyar nemzeti állam megalkotása érdekéből szükséges, hogy mindnyájunkat a 'nemzeti gondolat' eszméje hasson át. Aki jó hazafi, aki az egységes magyar nemzeti állam megalkotásának problémáját kedvezően akarja megoldani, a 'nemzeti gondolattól' áthatva, kell, hogy helyeselje e sovinisztikus, exkluzív magyar nemzeti politikát, szembeállítva a 'kozmopolita', csak a nemzetiségeknek kedvező, méltányosságot és loyalitást hirdető törekvéseivel." S cinikusan ki is mondja a gyakorlati végkövetkeztetést: "A magyar politikának a nemzetiségekkel szemben a legerélyesebbnek kell lennie."

Az Andrássy Gyulától Bánffy Dezsőig és Tisza Istvánig ívelő, liberálisnak mondott politika tehát konzekvensen torkollik a konzervatív sovinizmusba. Kialakul a magyar konzervatív sovinizmusnak, a nacionalizmus ezen szélsőséges áramlatának eszmerendszere, centrumában a harmincmillió magyar uralmi hivatásáról, a monarchiában és az egész Duna-medencében betöltendő vezető szerepéről felcsigázott ábrándokkal és nagyhatalmi illúziókkal. Rákosi Jenő egy sajátos magyar messianizmus tudatát igyekszik kialakítani; a magyar nép feladata szerinte "Európa Keletjének meghódítása" – ez az a cél, mondja, amely végett "az isteni Gondviselés minket Ázsiából kihozott".

{546.} A szabadelvű kormányok nacionalizmusát nemhogy ellensúlyozná, hanem túllicitálja az ellenzék. Kezdetben a baloldal, a 48-as párt, majd a kilencvenes évektől kezdve a jobboldal is. A Függetlenségi Párt már kezdettől fogva "konzekvensebben" nacionalista, mint a liberális kormányzat. Nemcsak a 67-es kiegyezést, a közös ügyeket nem fogadja el: a kemény kéz politikáját is meghirdeti a nemzetiségekkel szemben, már Bánffy Dezső fellépése, tehát a válság kiéleződése előtt. Ez az ellenzék a Tisza kormányt igen gyakran csak azért bírálja, mert túlságosan liberálisnak tartja; mert az 1868-as törvény szellemét szem előtt tartva, olykor engedékenynek bizonyul a nemzetiségi kulturálódási törekvésekkel és az "izgatókkal" szemben. Jellemző, hogy míg a Tisza-kormány a zsidósággal szemben türelmi politikára törekszik, a Függetlenségi Párt kebeléből válik ki az erősen antiszemita Istóczy-párt. A sovinizmus eszméinek a 48-as pártban még több publicista ad hangot, mint a szabadelvűek oldalán: Verhovay Gyula, Hoitsy Pál, Bartha Miklós egyaránt a magyar faji szupremációból kiindulva lépnek fel a szláv és román nemzetiségi törekvésekkel szemben.

A konzervatív nacionalizmustól már csak egy lépés a faji gondolatig. A kor közíróinak mindegyike a magyarság politikai és kulturális fölényének gondolatából indul ki, csupán másodrendű állampolgárt és másodrendű embert látva a más nemzetiségűben. E gondolat szolgálatába áll a tudomány egy része is. A pozitivizmus uralkodó tudományos módszerei, s a faji problematikát egyre inkább előtérbe állító nyugati tudományos áramlatok is kedveznek a magyar történettudományok nacionalista orientációjának. A tudományos törekvések egyaránt túlzott hangsúlyt adnak – a magyar faji és politikai szupremáciából kiindulva – a magyarságot a többi népek fölé helyező nemzeti jellegnek. A tudomány, a politika és a publicisztika együttes propagandájának hatására a millennium idejére már kialakul egy sajátos, széles tömegeket szuggesztiója alatt tartó nacionalista frazeológia, a jelszavaknak és frázisoknak a tömegindulatokat mindig mozgásba hozni kész arzenálja.

Az irodalom viszonya ehhez a konzervatív, soviniszta nacionalizmushoz ellentmondásosan alakul. Az abszolutizmus korának írói még az 1849 előtti idők hazafias szemléletét őrzik, egy részük a kossuthi iránymutatásra figyel. Később, a nyolcvanas évektől, a felnövekvő polgári ellenzéki irodalom képviselői teszik először vitássá, olykor felemás módon, a "népnemzeti" esztétika, a magyarság-centrikus irodalom fogalmát; némelyikük már fölébe helyezi ennek az eszménynek a polgári haladást, az általános emberi problematikát tükröző irodalmat. Ismeretes az a vita, amely a nemzeti és a kozmopolita költészet képviselői között a nyolcvanas évek elején lezajlik. Ez a polgári haladás eszméit, az általános emberi gondolatát vállaló új irodalom a későbbi, nacionalista hullám közepette is megállja a helyét, s képviselői a maguk módján hívei a magyarság és a nemzetiségek jó egyetértésének, ellenségei a frázisos magyarkodásnak, antiszemitizmusnak, sovinizmusnak. Petelei István, aki Kolozsvárt a Szabadelvű Párt lapját szerkeszti, kiáll a nemzetiségek egyenjogúsága mellett, s emiatt szüntelen polémiában van Bartha Miklós lapjával, az Ellenzékkel. Ismeretes Mikszáth türelmessége a nemzetiségi kérdésben, s szembenállása a 48-as és a millenniumi görögtüzes hazafiaskodással. Ignotus (s általában A Hét publicistái) a polgári radikalizmus szemszögé-{547.}ből bírálják a konzervatív sovinizmus magyarság-felfogását. "Érdemes volna mozaikba szedni – írja –, hogy az utóbbi tíz évben mi mindenre mondták ... a magyarságnak mindenképp méltó és tökéletes műveltségű képviselői, hogy nem magyar. Nem magyar Budapest. Nem magyar a pesti nyelv... Nem magyar a börze [tőzsde]. Nem magyar a szocializmus... Nem magyar a mezőgazdasági munkások szervezkedése... Nem magyar a mozgó tőke... Nem magyar a felekezetek kihagyása az oktatásból, s a vallás elhagyása a tanításból. Nem magyar a gúnyolódás. Nem magyar a türelmesebb szerelmi erkölcs. Nem magyar az általános választójog... S főképp nem magyar az, akit nem boldogítanak a mi állapotaink..."

Ez a polgári ellenzéki irodalom valóságos sziget a millenniumi idők nacionalista dagályában. A kilencvenes évek viszonyai között természetszerűleg nemcsak a politika, a tudomány és a publicisztika, hanem a nacionalista irodalom is széles teret kap. Az egy-két évtizeddel korábban elhalni látszó nacionalista irodalmi tendenciák regenerálódnak, s a frázisos hazafias költészet árasztja el a könyvkiadást, a sajtót. Ambrus Zoltán levelezéséből tudjuk, hogy a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának a hazafias frázisokkal teli színművek micsoda áradatát kellett – részben sikertelenül – visszaszorítania a nyilvánosságtól.

A konzervatív nacionalizmusnak csak egyik oldalát mutatja a faji és politikai felsőbbrendűség eszméjét hirdető sovinizmus. Figyelnünk kell egy másik aspektusára is, amely kifejlődőben van már a hetvenes, nyolcvanas években, de erős hangsúlyt csupán a kilencvenes évektől kap, amikor erőteljesebbek lesznek a szociális jellegű mozgalmak: a polgári radikalizmus és a szocializmus áramlatai. Nálunk a polgári radikalizmus és a polgári liberalizmus szétválása 67-től kezdve három évtizeden keresztül, megfelelő társadalmi és politikai feltételek hiányában, nem történhetik meg. A polgári radikalizmusnak – vagyis a polgárság élesen antifeudális orientációjának – évtizedeken keresztül csak hívei vannak: magányos, elszigetelt vagy éppen elnémított apostolai. Ezek egyike-másika, mint Gozsdu Elek, Iványi Ödön, szerepet kap az irodalomban, többségük azonban az ismeretlenségbe süllyed. Továbbá: a nyolcvanas évek végétől mind aktívabb tevékenységet fejtenek ki a különféle szabadkőműves páholyok, amelyek a felvilágosodás eszméit ápolva előkészítik a polgári radikalizmus mozgalommá szerveződését, a század utolsó évében meginduló Társadalomtudományi Társaságot és a Huszadik Századot. Hasonló képet mutat a munkásosztály szervezkedése, a szocializmus eszméjének terjedése is. A kezdeti elszigetelt és ideiglenes szervezkedések után – nemzetközi támogatással – 1890-ben megalakul a Szociáldemokrata Párt: a szocializmus, mind a falun, mind pedig a fővárosban tömegmozgalommá fejlődik. Az uralkodó osztályok a polgári radikalizmus és a szocializmus eszméit egyaránt nacionalista propagandával próbálják közömbösíteni.

Ebben a polémiában fejlődik ki a nacionalizmus részint antikapitalista, részint meg erősen antidemokratikus arculata. A nacionalista ideológusok és publicisták ügyesen használják ki a polgári osztályon belüli ellentéteket a polgárság antifeudális törekvéseinek lefékezésére. Mint ismeretes, a századvégre, a banktőke és az ipari tőke fokozódó koncentrációja következtében, nemcsak a dzsentri lába alól csúszik ki a föld, hanem a közép-polgári és kispolgári rétegek egy része is deklasszálódik. Pedig ez a réteg lehetne a polgári {548.} radikalizmus legfontosabb bázisa. A tönkrement földbirtokosok, a lecsúszott dzsentrik fokozódó érdekellentéteiket a burzsoáziával nemzeti jelszavakkal ködösítik, feudális pozícióikat "nemzeti", sőt mind gyakrabban "keresztény-nemzeti" pozícióknak tüntetik fel. Azt hirdetik, hogy a magyarság romlásának – ezen elsősorban a saját romlásukat értik – a nemzetietlen, zsidó és német kézben lévő nagytőke az oka. Ennek a demagógiának, bármennyire átlátszó is, sikere van a kispolgári tömegek körében, sőt az intelligencia egy részét is befolyása alá tudja keríteni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a polgári progresszió író-képviselőinek (Gozsdu, Bródy, Justh, Ambrus stb.) antifeudális lendületét ezek a jelszavak fékezik le.

S ez a nacionalista demagógia eredményezi azt is, hogy az antifeudális progresszió nem szerveződhet egységes politikai szövetséggé, hogy a polgári radikalizmus és a szocializmus képviselői között nem jöhet létre konszenzus. A szociáldemokrácia az internacionalizmus jelszavát hangoztatva lép fel. A nacionalizmus ideológusai ezen a ponton kezdik ki a szociáldemokráciát, hazafiatlannak, magyartalannak bélyegezve azt. S nem is sikertelenül. A tömegek jó része még sokáig nem döbben rá arra, hogy a soviniszta demagógia nemzeti szempontjai, magyarkodása mögött szűkös osztályérdekek húzódnak meg; hogy az uralkodó osztályok a földosztó törekvések, a nyolc órás munkaidő és a magasabb munkabér követelése miatt bélyegzik "magyarságtól idegen" eszmének a szocializmust. A tömegeknek is hosszú és gyakorlati jellegű tapasztalatokra kell szert tenniük ahhoz, hogy rádöbbenjenek a patrióta jelszavak, a nacionalista frázisok antidemokratikus jellegére. Mi sem mutatja jobban a progresszív irodalom pozitív szerepét, mint az, hogy ebben a vonatkozásban is elsőnek leplezi le a nacionalista demagógia valódi osztálytermészetét. Mikszáth Kálmán és Tömörkény István, Thury Zoltán és Papp Dániel már a kilencvenes évektől kezdve jelzik, hogy a népi tömegek egy része sejti a 48-as frázisok hamisságát. Sőt, Tömörkény 1905 után már annak megmutatására is képes, hogyan születik a szegedi földmunkásság körében egy új hazafiság: a kossuthi hazafiságnak a szocializmus eszméjével való egybekapcsolódása. A századforduló irodalmának ezek az epizodikusnak tekinthető felismerései már Ady Endre felé mutatnak, aki mind publicisztikájában, mind költészetében nagymértékben támaszkodik is szellemi elődeire.

Látni való tehát: a századforduló uralkodó politikai eszmeáramlata a nacionalizmus. Ez az eszme – kihasználva a szélesebb néprétegeknek a 48-as hazafiasság gondolatához való ragaszkodását – a dualizmus rendszerének fenntartására, a nemzetiségi emancipációs törekvések elnyomására, a feudális és tőkés érdekeknek a demokratikus és szocialista népmozgalmakkal szemben való védelmére koncentrálja a tömegek indulatát. A nacionalizmus ideológiájának tulajdonítható, hogy a liberalizmus eszméje mindinkább üressé válik, álliberalizmussá degradálódik. A nacionalizmus fékezi a század utolsó évtizedében a polgári radikalizmus és szocializmus kifejlődését, politikai egységfrontba kerülését. A nemzet és a haladás fogalma, ezen szűkös osztályérdekeket kifejező ideológia hatására, egymással ismét szembe kerül, mint annyiszor az ország történetében. Ennek a hovatovább tragikussá váló ellentétnek feloldása lesz a magyar függetlenség és haladás problémájának centrális kérdése. A legjobbak már a századfordulón sejteni kezdik, hogy {549.} a következő haladó írógeneráció (a Nyugat nemzedéke lesz ez) e misszió tudatos vállalása által növekszik naggyá.