Filozófiai és tudományos irányzatok

A már végképp hanyatló liberalizmus az utolsó századnegyed magyar szellemi életére is rányomja bélyegét. A válságba kerülő kapitalista rend, kiváltképp nyugaton, mind kevésbé szenvedi el a mély összefüggéseket feltáró világnézeti rendszereket, – túl az utilitarisztikus ismereteken, nem szívesen néz szembe a bölcseleti vizsgálódásokból eredő végső konklúziókkal. Ez a válság, természetesen, az általános színvonal süllyedésével jár együtt.

Az egykorú magyar filozófusok közül többen, például Alexander Bernát, megelégszenek a filozófiatörténet művelésével, mások pedig (Bőhm Károly, Medveczky Frigyes, Pauler Gyula stb.) nem mennek túl bizonyos nyugati eszmék és bölcseleti iskolák eklektikus egyeztetésén, egyszer ismeretelméleti, máskor meg inkább metodológiai tekintetben. Innen van, hogy a nyolcvanas évek végéig az Akadémia osztályülésein egyetlen "metafizikai" értekezés sem hangzott el. E korszak magyar filozófusainak többsége pályafutását német egyetemeken kezdte. Például Alexander Bernát és Bánóczy József, a Filozófiai Írók Tárának szerkesztői, az új kantianus Benno Erdmann és Friedrich Paulsen tanítványai voltak. Bőhm Károly pedig, jóllehet, ifjúkorában Ludwig Feuerbach és Johann Friedrich Herbart hatását fogadta be, utóbb szintén az újhegeliánusok és újkantiánusok befolyása alá került. Ez a német orientáció a korabeli magyar filozófiai munkákon mély nyomokat hagyott.

Az újkantiánus és újhegeliánus tanok idealisztikus "intellektualizmussal" telítik a korszak filozófiai gondolkodását. Az említett hazai bölcselők, Kant nyomán, az emberi méltóság fogalmát a szellemi szférában kutatják – az emberi fejlődés (a haladás) elvét mint a gondolat fejlődésének elvét fejezik ki. Gondolkodásuk azonban mégsem tisztán kanti és hegeli alapozású; a korszak uralkodó filozófiai irányzatának, a pozitivizmusnak valamennyien hatása alá kerülnek. Így válnak az eklekticizmus képviselőivé: a hegeli és a kanti filozófiából levont alapelveiket előbb Claude Bernard és Auguste Comte tételeivel, majd Hippolyte Taine, Stuart Mill és Herbert Spencer tanaival próbálják egyesíteni. Így lesz az újhegeliánus Alexander Bernátból, kortársai találó elnevezése szerint, a "magyar Taine"; azt hirdeti, hogy a filozófia "pozitív" tudomány, s így módszerének is "pozitívnek" kell lennie. Ugyanígy válik a német filozófia neveltjéből a pozitivizmus, Comte és Taine tanítványává és tisztelőjévé Bőhm Károly, a korszak legjelentősebb pozitivista filozófusa, továbbá az 1882-ben alapított Magyar Philosophiai Szemle szerzői gárdájának legjava: Baráth Ferenc, Lechner László, Buday József, Kun Sámuel és Róth Arnold. Különben e filozófuskörnek célja, a folyóirat programcikke szerint, az volt, "hogy a tárgyias szemlélődésnek egy filozófiai rendszerré olvadó áramlatát, mely a modern gondolkodáshoz, s merjük kockáztatni a szót: a magyar temperamentumhoz annyira illik, szabatos formában ismertesse meg a közönséggel".

Magyar képviselőinek munkásságában a pozitivizmus filozófiája nem vezetett önálló eredményekre. Ebben főképp eklekticizmusuk akadályozta őket, {550.} valamint agnoszticizmusuk is: figyelmük az általános filozófiától mindinkább az egyes "ténytudományok" irányába fordult. Mutatja ezt az is, hogy a magyar pozitivista filozófusok java része nem annyira mint filozófus, inkább mint szaktudós hatott a korszak szellemiségére. Alexander Bernát például nemcsak filozófus volt, hanem hírlapíró, esztétikus és pedagógus is, Böhm Károly meg a lélektani tudományokat művelte eredményesen, Pauler Gyula, Pulszky Ágost és Pikler Károly pedig a jogbölcselettel és jogtudománnyal foglalkozott. Mintegy általános érvénnyel elmondhatjuk tehát: anélkül, hogy az önálló magyar pozitivista történelem-, jog-, művészet- és természetbölcselet létrejönne az utolsó századnegyedben, valamennyi tudományág mögött ott érezzük a pozitivista elmélet és módszertan ösztönzéseit.

A természet- és társadalomtudományok hazai fejlődését egyaránt befolyásolja a nemzeti függetlenség hiánya és a polgárosodás idegenszerűsége, hátramaradottsága. Az a tudományos optimizmus, amely a 48-as forradalmak és a természettudományi felfedezések hatására az ötvenes, hatvanas évek magyar szellemi életét még erősen befolyásolta: a hetvenes évektől kezdve már súlyos ellentmondásokkal terhelten van csak jelen. Ennek ellenére a magyar természettudomány kifejlődése nem áll meg. Az utolsó századnegyedben a magyar technikai tudományok művelői már világraszóló eredményeket érnek el. Eötvös Loránd feltalálja a torziós ingát, tanítványa és munkatársa, Zemplén Ödön pedig az elektrotechnika és a fénytan területén kutat eredményesen. Európai hírű lesz a magyar orvostudomány: Semmelweis Ignác után most Balassa János, Markusovszky Lajos, Fodor József, Jendrassik Ernő, Korányi Frigyes és Apáthy István munkássága kerül a nemzetközi érdeklődés előterébe. A biológiai tudományok területén is számottevő eredményekkel találkozunk. Míg a darwinizmus a hetvenes, nyolcvanas években, a klerikális támadások kereszttüzében, még védekező állásba kényszerült, most, a századvégen, Margó Tivadar állattani munkásságában s mások (Balogh István, Bíró Lajos, Herman Ottó, Entz Géza, Lenhossék Mihály stb.) tevékenységében tekintélyt és megbecsülést vív ki magának. A nevezettek, s éppen a darwini szemlélet segítségével már önálló, külföldön is számon tartott eredményeket érnek el.

A természettudományok ilyen fejlődése azonban elsősorban nem a bölcseleti konklúziók, hanem az új tudományos tények felfedezése tekintetében fontos. Sajnálatosan ritka kivétel az olyan tudós, mint Hermann Ottó. Ő kezdeti pozitivista kutatási eredményeit s finalista (teológiai jellegű, idealista) álláspontját utóbb következetesen darwinista, már-már materialista irányba fejleszti tovább, mintegy szöges ellentétben az Akadémia természet-és társadalomtudósaival, akik elvi kérdésekben rendszerint idealista, teológiai, antidarwinista álláspontra helyezkednek. Például Hunfalvy Pál, az Akadémia egyik legkiválóbb etnográfusa és nyelvésze is határozottan antidarwinista tanulmányokat és cikkeket ír. S az antidarwinista irányhoz csatlakoznak többen mások, így a korszak egyik legkiválóbb kémikusa, Lengyel Béla is. Mindez pedig azt mutatja, hogy a korszak természettudósai általános, világnézeti kérdésekben, illetve társadalmi és történelemfilozófiai vonatkozásokban semleges-agnosztikus, vagy éppen harcosan idealista álláspontot foglalnak el.

A sarkalatos problémák megítélésében az egykorú társadalomtudósok többségét szintén az agnoszticizmus s az idealizmus vezéreli. Főképp a történet-{551.}tudományok művelőit. A történetírás képviselőinek felfogásában, a kor legégetőbb kérdéseit illetően, reakciós eszmékkel találkozunk. Mindahányan nacionalisták, mindahányan szembefordultak a nyomorral küzdő parasztság s a haladás élvonalába kerülő munkásosztály törekvéseivel. A pozitivista befolyás alá kerülő magyar történettudomány így is fontos eredményeket mondhat a magáénak például a forráskiadások, a forráskritikai eszközök alkalmazása terén. Továbbá: a pozitivista irányba fejlődő történettudomány a korábbi, főképp politikatörténeti kutatásokat gazdaság- és művelődéstörténeti stúdiumokkal egészíti ki, így eredményei a törvényszerűségek felismerése terén biztosabbakká válnak, mint voltak korábban. Mindennek pedig üdvös hatása volt a magyar szellemi élet egészére; a módszerek változása nemcsak a művészettörténetet, az etnográfiát, az orientalisztikát, hanem még az irodalomtörténetet, sőt magát az irodalmat is gazdagította.

A korszak íróinak tekintélyes része a hatvanas, hetvenes években vagy az egyetemeken, vagy pedig újságíróként találkozott a magyar filozófiának és tudományosságnak így összegezhető szellemi kisugárzásával. S mind elvek, mind módszer tekintetében tanul is tőle, befolyása alá kerül.

A pozitivizmus hatása, az első világháború kitöréséig tart. Idáig terjedő egyeduralmáról azonban nem beszélhetünk; a pozitivista hullám a kilencvenes évek elején már bizonyos reakcióval találja magát szemközt. Ez a reakció – bár a hazai fejlődéstől sem idegen – nyugati eredetű. Genezise abban jelölhető, hogy az a párharc, amelyet az Äapologetikussá váló polgári gondolkodás és tudományosság a marxizmussal kénytelen folytatni: új elméletek és módszerek kidolgozását teszi szükségessé. Ez az új orientáció szükségképpen vonja maga után a pozitivizmus polgári kritikáját. Az újabb idealista áramlatok ilyen körülmények között valósággal ellepik az irodalmi és a művészeti életet. Egyrészt nyíltan, újszerűségük leplezetlen felmutatásával, másrészt elegyülten a legyőzendővel: a pozitivizmussal magával is.

Schopenhauer népszerűségét a század derekán a nyárspolgári utilitarista-hedonizmus, a pozitivista és materialista alapokon álló filiszteri ellenszenv korlátozza. A nyolcvanas években, főképp a porosz-francia háború teremtette új helyzet következményeként, már nemcsak Schopenhauer, hanem más, véle rokon filozófusok eszméi is teret nyernek. Elsősorban Nietzsche, az imperializmus kora német filozófiájának legjellegzetesebb képviselője. Továbbá a francia szellemi életben Ernest Joseph Renan és Joseph Arthur Gobineau (a pozitivizmustól mindketten az irracionalizmus és a miszticizmus irányába fejlődnek), az angoloknál pedig John Ruskin, főképp esztétikai és etikai tekintetben, illetve Walter Pater és Houston Chamberlain. E filozófusok, mintegy ellenhatásképpen a pozitivizmus józanságára, különféle mítoszokat alakítanak ki: mindannyian szélsőséges irracionalisták, a pozitivizmus filozófiájában már benne rejlő észellenes, agnosztikus tendenciákat ad abszurdum fejlesztik tovább. Nietzsche, Chamberlain és Gobineau például a természettudományos, pozitivista kutatás tényanyagából kiindulva és a modern biológia alapelveit meghamisítva, a felsőbbrendű ember, a faj mítoszát teremtik meg. Így fordul visszájára a korszak egyik legnagyobb természettudományos és filozófiai felfedezésének, a darwinizmusnak értelme is. Míg Darwin az evolúció, a fejlődés törvényét, a létért való harc ("struggle for life") elméletét állította a vizsgálódások előterébe, {552.} most megkezdődik a darwinizmus polgári eltorzítása: kialakul a "szociáldarwinizmus" apologetikus szemlélete. E folyamat egyik képviselője, Herbert Spencer, a darwini tanításokat így kamatoztatja az "organikus társadalomfejlődés" tanának kidolgozásában. Szemben a marxizmussal: (a természeti és társadalmi formációk minőségi különbségének hangsúlyozásával) Spencer nemcsak a természetet, hanem a társadalmat is bizonyos organikus építménynek tartja: a természeti törvényeket mechanikusan alkalmazza a társadalmi problémák megoldására. Felfogásában – az osztályharc elméletével szemben – a "struggle for life" gondolata válik a társadalmi lét alaptörvényévé. Ez a tétele a szabadverseny mechanizmusának filozófiai igazolása: az erősebb – úgymond – egy magasabb cél érdekében semmisíti meg a gyöngét. A darwinizmusnak ilyetén meghamisítása folytatódik a német irracionalizmusban: Nietzsche eszmerendszerében a tömegek és a "felsőbbrendű ember" (a "felsőbbrendű faj") szembeállítása tulajdonképpen a szociál-darwinizmus alaptételének irracionalista, mitizált változataként jelentkezik.

Az irracionalizmus észellenssége, szemben a klasszikus pozitivizmus tényszerű és ésszerű ismeretelméletével s metodológiájával, egyre nagyobb teret juttat az intuíció tanának. Ezért lesz nagy hatással a művészetelméletekre, s magára a művészi gyakorlatra is. Az intuíció-tan alapján terjednek el a kilencvenes évek különféle zseni-elméletei, vagyis az efféle nézetek: "a művészeti alkotás nem valamely tudatos, racionálisan ellenőrizhető alkotói tevékenység, hanem valamely kivételes elme kivételes produktuma." Ez a zseni-elmélet tartalmilag és hangulatilag egyaránt megfelel a nietzschei zsenikultusznak, s rokon jelenség az irracionalizmusra építő lélektani irányzatokkal is. A helyzet nem egykönnyen áttekinthető: a kortársak helyes tájékozódását a zavaró mozzanatok sokasága nehezíti meg. A pozitivista orvostudomány és pszichológia például a hetvenes, nyolcvanas évek során szinte váratlan eredményeket ért el a lelki aberrációk s az elmebetegségek kutatása terén, ez újabb felfedések pedig – az irracionalista mítosz világánál – további téveszméknek válnak ösztönzőivé. Ennek egyik jellegzetes példája Cesare Lombroso zsenikoncepciója; ez a diagnosztikai őrült s a lángész mondhatni mitikus azonosításán alapul. Nyilvánvaló, hogy ez a légkör kedvező feltételeket teremt a misztikus orvosi és pszichológiai iskoláknak (swengalizmus, okkultizmus).

A miszticizmus és a transzcendentalizmus atmoszférája a vallásos világszemlélet bizonyos újravirágzásának is kedvez. XIII. Leó pápa materializmus-és darwinizmus-ellenes körlevele, ha lassan is, kezdi megérlelni gyümölcseit. S szövetségben a szélsőséges idealista filozófiákkal, az egyház előretörése nem is marad hatástalan. Franciaországban a nyolcvanas évek végén indul meg az irodalomban a nagy konvertita hullám, amelynek eredményeképpen jó néhány naturalistaként, szabadgondolkodóként indult író vallásossá, misztikussá válik. Így lesz például a Zola-ellenes törekvések vezetőjévé a misztikussá lett Joris Kari Huysmans. Ekkor kezdi pályáját a misztikus-szimbolista Maeterlinck s a későbbi neokatolicizmus egyik vezéregyénisége, Paul Claudel. Az idealista filozófiák és az egyházi, apologetikus törekvések kibontakozását a kilencvenes évek eseményei Magyarországon is elősegítik. A kétharmad részben katolikus lakosságú országban az egyházpolitikai vitákkal kapcsolatos katolikus ellenpropaganda széleskörű visszhangot ver. Prohászka Ottokár, a székesfehérvári püspök fellépése erre {553.} az időre esik, továbbá a klerikális szellemtől áthatott Katolikus Néppárt is innen fogva vesz részt a politikai élet mozgalmaiban.