Irodalmi-művészeti háttér: realizmus – naturalizmus – szecessió

Az utolsó századnegyedben a magyar irodalom karaktere a korábbi, nyugodtabb fejlődéshez képest, sietősen és erősen módosul. Az irodalom gyorsan kiépülő, minden eddiginél számottevőbb nemzetközi kapcsolatai azt eredményezik, hogy a külföldi irodalmi és művészeti hatások mintegy hullámszerűen követik egymást.

A hatvanas, hetvenes évek írói – a reformkorból és a szabadságharc idejéből maradt orientáció örökségeként – elsősorban az angol és a francia romantika, illetve realizmus iránt érdeklődnek. Még Arany Lászlóék nemzedéke is gyermekkori olvasmányélményként hozza magával az elődök mintaképeit: Dickenst, továbbá az ötvenes, hatvanas években "felfedezett" oroszokat, Puskint, Gogolt, Turgenyevet. Természetesen, ez utóbbiakat még az elődök, a mesterek és az apák szemével nézik, vagyis Puskin, Gogol és Turgenyev munkásságában a népies-nemzeti irodalomeszmény társát keresik.

A következő generáció már korántsem így vélekedik. Reviczky, Vértesi, Petelei, Gozsdu és mások szemében az orosz regény egy bizonyos kritikai jellegű, realisztikus látásnak és emberábrázolásnak válik mintaképévé. Turgenyevet például ezért tekintik mintául a magyar valóság kifejezéséhez. Ez a generáció felettébb sokat merít Turgenyev típusaiból (a parasztság, valamint a lelkiismeretfurdalásos nemes, a "fölösleges ember" változataiból), illetve Turgenyev miliő-rajzából és művészi módszeréből. A turgenyevi realizmus a kilencvenes évek közepétől beleolvad egy újfajta hazai romantikába, s ez a romantika már a századvég dezilluzionáltságáról tanúskodik. A hatások efféle elegyülése a századvég romantikájának csak előnyére szolgál: főképp ez óvja meg az elsekélyesedéstől, attól, hogy maradéktalanul apologetikussá váljék.

Turgenyev hatása mellett már a nyolcvanas évek közepén számolnunk kell a többi oroszéval: elsősorban Tolsztojéval és Dosztojevszkijével, valamint a narodnyikok, az anarchisták és a szocialisták mozgalmával egyidejűleg fellépő Szollogubéval, Arcübasevével, Garsinéval stb. A Turgenyevre jellemző társadalmi problematika ez utóbbiak munkásságában is jelen van, erős hangsúlyeltolódásokkal. Tolsztoj s kivált Dosztojevszkij mondandójának középpontjában már nem a "fölösleges ember" bemutatása áll, hanem az új, nagyvárosi körülmények közt élő ember élményvilága. Ebben pedig a társadalmi fejlődés legújabb vonásai jelentkeznek: a becsület értelmezésének, a szerelemérzésnek modern felfogása, lelkiismeret-ébresztő érdeklődés a szenvedők, a szegények, a "megszomorítottak és megalázottak" életének problémái iránt.

A tolsztoji és dosztojevszkiji regénytípus ösztönzésére a hazai irodalom is új színekkel gazdagodik. Az orosz regény hatása a kritikai realizmus hazai erősödését szolgálja, s láthatjuk azt is, hogy mindaz, amit a magyar irodalom az oroszoktól átvesz, korántsem, utánzás. Ellenkezőleg: a feltárt utak és lehetőségek önálló, a magyar viszonyoknak megfelelő, művészi alkalmazása.

{554.} A fiatal írógeneráció tájékozódását a klasszikus angol és francia, illetve amerikai realizmus is befolyásolja. Ami az angolszászokat illeti, közülük elsősorban Mark Twain, illetve Bret Harte realisztikus szatíra- és novellaművészetét kell említenünk. A fiatal Mikszáth Kálmán, Petelei István s főképpen Tömörkény István mondja mesterének az angolszászokat. Az angolszászok ekkori hatása irodalmunkra azonban nem önálló, hanem az orosz próza mutatta irányhoz asszimilálódik. Tömörkény például Bret Harte aranyásóinak történetét turgenyevi nézőpontból fogja föl; legföljebb humora az, ami szemléletét az amerikai íróéval rokonná teszi. Hasonlóképpen epizodikus a franciák hatása. Közülük nálunk leginkább Daudet realizmusa kelt erősebb érdeklődést, csakhogy Daudet hatása is az orosz orientáció függvényeként jelentkezik.

Hogy mennyire csak epizodikus az angol és francia realisták szerepe a magyar századvég megújulást kereső írói törekvéseiben, azt leginkább a "népnemzeti" iskola képviselőinek ide illő állásfoglalásai mutatják. Gyulai s általában a Budapesti Szemle kritikusai a nyolcvanas évek közepétől, amikor – párhuzamosan az oroszok hatásával – mind nagyobb teret nyer Zola és Maupassant befolyása, a fiatal nemzedéket unos-untalan az angol és francia realisták emezekénél "egészségesebb" irányára figyelmeztetik. Hasztalan: az újabb nemzedék csaknem egyöntetűen vállalja a sötétenlátó oroszokat. S néhányan, mint Bródy és Thury, az oroszoktól nyert tanulságokat megtetézik a zolai naturalizmus adta irodalmi élménnyel.

Ilyenformán az orosz realizmus mellett a századvég második, igazán nagyhatású külföldi irodalmi áramlata: a francia naturalizmus. Ez az irányzat, akárcsak az oroszoké, főképp a nagyvárosi nyomor és a vidéki elesettség, valamint bizonyos etikai problémák újszerű értelmezésére tanítja meg íróinkat. Ugyanis a naturalizmus a hagyományos fogalmak és valóságszemlélet revízióját jelenti. Zola programértekezése, a Le román expérimental (1880): a naturalizmusnak a pozitivizmussal – Claude Bernard, Comte tanaival – való elvi-metodikai kapcsolódásaira utal. Ezeket pedig a századvég magyar prózaírói filozófiai és tudományos téren pedig a zolai "iskolában" sajátítják el. Főképp az empirizmussal kapcsolatosakat; mintegy kiegészítéséül a turgenyevi, a Bret Harte-i s a daudet-i módszerből tanultaknak, hogy tudniillik az író a különleges, egzotikus emberi és természeti tüneményeket módszeresen megfigyeli, programszerűen tesz szert tapasztalásra, s a tanulságokat szociografikus és etnográfikus elemekkel telített rajzokban adja közre. A megfigyelésnek, az empíriának és a leírásnak e komplex módszerét a naturalizmus részint tökéletesíti, részint meg kiegészíti a kísérlettel. A századvég írógenerációja ezért keresi az extrém helyzeteket, éli bele magát szélsőséges lelkiállapotokba s formálja a kísérletek eredményeit művészi ábrázolássá. A már készen kapott természettudományos eredményeket: a darwini evolúció tanát, az orvostudományi és pszichológiai kutatások eredményét, az őrültség élet- és lélektanának, az ideggyógyászatnak hirtelen felhalmozódó tapasztalatait, a zolai intenciónak megfelelően, így alkalmazzák.

A naturalizmus megjelenése a nyolcvanas évektől kezdve élénk vitákra vezet a magyar szellemi életben. Ez a vita elsősorban az egyes új műalkotások körül a sajtóban zajlik le. Különösen erős visszhangot vált ki Bródy Nyomorának megjelenése 1884-ben. S két év múlva egy önálló könyv is megjelenik, {555.} Haraszti Gyuláé, A naturalista regényről címen, amely összefoglalja a realizmus és a naturalizmus körül támadt nemzetközi viták eredményeit. Haraszti módszeresen elemzi a "naturalizmus elődjeit", akik közé Stendhalt, Mérimée-t, Balzacot, Flaubert-t is oda sorolja; kifejezve ezzel, hogy nem lát elvi különbséget a századközép realizmusa és a naturalisták között. A "mai naturalisták" címszó alatt a Goncourt-testvéreket, Zolát és Daudet-t említi. És ehhez az irányzathoz sorolja az orosz realizmus képviselőit, Turgenyevet és társait is, mondván, hogy az oroszok "pathológiája, physiológiája", "Turgenyev elemzése és leírásai", valamint a francia naturalizmus lényegében azonos. Eszerint a realizmus tulajdonképpen örök jelensége az irodalomnak. Az ókoriak, meg Shakespeare és Rembrandt "ösztönszerű realisták" voltak. Tőlük a 19. századi realizmus csak annyiban különbözik, hogy "öntudatos", vagyis a modern idők filozófiai és tudományos eredményeire támaszkodik. S ugyanebben az értelemben tekinthető realizmusnak a naturalizmus is, azzal a megkötéssel, hogy a naturalizmus feladja "a való utánzásának elévülhetetlen reál-ideál elvét", s csupán a valóság egyetlen oldalát, a bűnt, a nyomort, a torz szenvedélyek megnyilatkozásait ábrázolja. Haraszti emiatt a viszonylagosság miatt veti el végül is a naturalizmust, abban bizakodva, hogy túlzásai mulandóak, s a "mai állapotok már nem tarthatók sokáig".

Nem nehéz fölfedezni álláspontjában a korszak polgári liberális gondolkodását, amely magáévá teszi a Gyulai-féle esztétika "reál-ideál" tételét is. Ez a gondolkodásmód érthetően idegenkedett a "túlzásoktól", a társadalmi problémáknak "egyoldalú", a polgári radikalizmus és a materializmus szellemében való tárgyalásától. Ezeket mintegy ellensúlyozandó, kívánja kiszűrni a realisták művészetéből nemcsak a realizmus, hanem az idealizmus elvét is.

A naturalizmus irodalmunkban egyaránt jelenti a kritikai realizmus irányzatainak egyikét, és jelent módszertani egyoldalúságot is. Egyfelől, az orosz realizmus hatásával elegyülten, ezért lehet egyik legfontosabb inspirálója a hazai kritikai realizmus fejlődésének, másfelől pedig forrásvidéke a kilencvenes évektől már tisztán jelentkező újabb áramlatoknak: a szimbolizmusnak, az impresszionizmusnak, a neoromantikának. Továbbá: a vele szögesen ellentétes, reá mintegy visszahatásként jelentkező szecessziónak is.

A kilencvenes évek magyar irodalmában a polgári törekvések erőteljes kibontakozásával találkozunk. Ez évtized a komplexen jelentkező világnézeti és művészi áramlatoknak rendkívüli gazdagságát mutatja. Az írót, éppen úgy, mint a korszak regény- és novellahőseit, egyre új és újabb, olykor csábíló, olykor meg inkább csak elgondolkoztató hatások érik. Egy novellahős jellemzésében olvassuk – mintha a kor jellemzését olvasnánk: benne "a világ összes áramlatai egybefutottak, s e fogékony lélek mind e külső befolyásoknak ki volt szolgáltatva. Egy nap a francia keresztény szocializmus elveit hallotta, másnap a nihilizmus fenyegető tanát; ebédnél a szociáldemokratákkal volt együtt s fekete kávénál az angol liberalizmust fejtegette egy angol tanuló, míg este már a modern skepticizmus szavát hallotta, azt, amelynek forrása a fiatalkori idealizmus, azt, amely annál sötétebb, minél tisztább volt eredetileg a forrás, melyből fakadt. Végtelen paránynak érezte magát e lesújtó áramlatokkal szemben; félt, nem mert tenni, nem merészelt akarni. S így egészen contemplatióra adta magát."

{556.} Íme, a századvégi polgári intelligencia magatartásának lényege: a menekülés. Ez az attitűd a naturalista művészt is jellemzi, hiszen bizonyos tekintetben menekül ő is – csak megfigyelője s leírója a valóságnak. S ez a menekülés a naturalizmusra visszahatásként jelentkező újabb áramlatoknak is lényege, – bennük a menekülésben kifejeződő tagadás ilyen vagy olyan változata jelentkezik. Az érdemi különbség köztük (túl az elvszerűség mimikrijében mutatkozó formai-technikai mozzanatokon) a menekülés jellegében rejlik. Éspedig a polgári intelligencia kilencvenes évekbeli magatartásának mintegy függvényeként, vagyis olykor harcosságát és kritikai szellemét, olykor meg kifáradását, elbizonytalanodását és az önmagunkba-fordulás "világérzését" tanúsítva.

Az európai szellemi életben nem teljesen új a menekülésnek, a társadalomból való "kivonulásnak" az a formája, melyet, tekintettel a bécsi festőművészek jelképes, 1895-ös tárlatára, szecessziónak nevezünk.

Jónéhány ország irodalmában ekkor már évtizedek óta zajlanak azok a folyamatok, amelyek az európai fejlődésnek ezt a századforduló körül általánossá váló fordulatát előkészítik. Franciaországban már a hatvanas években egymás mellett él a régi értelemben vett romantika (Victor Hugo, Barbey d'Aurevilly), a flaubert-i realizmus, valamint a tagadás új megfogalmazása: a baudelaire-i szimbolizmus. Angliában, a viktoriánus korszak liberális atmoszférájában, nemcsak G. Eliot és Thackeray pozitivista alapozású realizmusának van helye, hanem a ruskini és Walter Pater-i elvek alapján kibontakozó praerafaelita mozgalomnak is. S ugyanígy: a 49 utáni Európa legerőteljesebb realista művészetében, az oroszban is már jókor előre vetítődnek azok az új tendenciák, amelyek a kilencvenes évektől kezdve más nemzetek művészetében is jelentkeznek. E tendenciákat más vonatkozásban említettük már; ilyen Turgenyev romantikus-impresszionisztikus prózája, Dosztojevszkij pszichologizmusa s a tolsztojanizmus.

Az Európában végbemenő változásokkal a magyar századvég irodalmának fejlődése csaknem párhuzamos; a Nyugat művészeti forradalmának korszerűsűgét ez határozza meg, illetve biztosítja. A francia szimbolizmus és impresszionizmus legfontosabb képviselői: Verlaine, Rimbaud és Samain például A Hét útján válnak ismert költőkké hazánkban is. A magyar műfordítás-irodalom egykorú megújulása, Szabó Endre orosz próza-fordításai mellett, elsősorban ezeknek a modern költőknek átültetésével kezdődik. Reviczky Gyula, Radó Antal, Vargha Gyula és mások fordításaiban találkozik először az egykorú olvasó azokkal a nevekkel, melyeket majd az új század első évtizede, a Nyugat mozgalma tesz végképp népszerűekké.

Természetesen, a századvég szecessziós jellegű áramlatait nem mindég az irodalmi hatások inspirálják; ez utóbbiakat gyakran megelőzik s rendszerint felülmúlják a zene és a festőművészet szintén például kínálkozó vívmányai. Zenei tekintetben például Richard Wagner 1863-i állásfoglalása a magyar zene ügyében, illetve a nemzeti elemekre építő általános zeneművészet mellett: orientáló hatású.

Még általánosabb a képzőművészet, főképp a festészet új törekvéseinek befolyása. A párizsi impresszionizmusnak, a müncheni festőiskolának s a kilencvenes évektől a bécsi szecessziónak és az itáliai reneszánsz atmoszférának olykor közvetve, olykor pedig közvetlenül hatása van a századvég íróira. {557.} Többen közülük ifjúi éveikben maguk is festőnek készülnek, Bródy Sándor rajztanár akar lenni, Thury Zoltán (bár újságíróként) két évet tölt Münchenben, a festőakadémia környezetében. Sokan közülük neves műgyűjtők: Petelei szovátai magányában népművészeti tárgyakat gyűjt, Gozsdu temesvári otthona valóságos szecessziós múzeum. Barátaik jó része szobrász, festő. Ambrus Karlovszky Bertalannal rója a párizsi utcákat, Justh Zsigmond az angol plein-airistát, Rupert Bunnyt hívja meg szenttornyai birtokára, arcképét is megfesteti vele. S Mikszáthot, aki pedig mindig gyanakodó az irodalmi modernséggel szemben, egy festő, Szinyei Merse, lenyűgözi.

A hatás nemcsak életrajzi – áthatja az irodalmi produkciót is: tartalomban, stílusban, szemléletben egyaránt. Zola regényének (L'oeuvre, 1886) biztatását is követve, meg tulajdon élményeiket kiaknázva, írnak a századvég regényírói és novellistái egy sor művészregényt (Justh: Művészszerelem; Bródy; Színész-vér; Ambrus: Midás király, Giroflé és Girofla; Thury müncheni novellái stb.). E művekben rendszerint a korszak vitatott művészetbölcseleti és etikai problémái öltenek testet, sokszor nem is titkolt írói-önéletrajzi motívumokkal teletüzdelve. Ez a líraiság nemcsak tartalmi, hanem erősen szemléleti jellegű is; benne az az egyéniséget hangsúlyozó, eredetiségre törő szellemiség nyilatkozik meg, amelyet az irodalom biztatásként leginkább a festészettől kap. Mindez persze nem mentes a túlzásoktól, a divathajhászástól sem. "Akkoriban – írja Malonyay az egy-két évtizede elmúlt időkről – mint a gomba, úgy csíráztak a vallásalapítók; az volt az eszményszédelgés arany-kora, de nemcsak a képzőművészetek terén, az irodalomban is nyüzsgött a sok csodabogár, hetvenkedett a feltűnni vágyakozó középszerűség."

Végül a festészeti látás, talán a legmaradandóbban, megtermékenyítette az irodalom nyelvét és stílusát is. A pozitivista és természettudományos szemlélet kialakította tárgyilagos, kemény stílus a festészet technikája szerint előállított atmoszferikus hatások, élénk színkezelés, jelzők és kontrasztok eredményeképpen dúsabb, hajlékonyabb lett. A Nyugat stílusforradalma elképzelhetetlen volna enélkül a sokszor dilettáns igyekezetű, sokszor bravúros, de mindig komoly, élményszerű vonzalom nélkül, amely a századvég íróját a látványhoz fűzte. A korszak kezdetének pozitivista tapasztaló és megfigyelő igyekezete végül a rajzolásnak, színezésnek ebbe a könnyedebb impresszionisztikus válfajába nőtt.