| Irodalom | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A külföldi remekművek művészi fordíttatásának megszervezését és a fordítások kiadását a reformkorban az Akadémia, majd a Kisfaludy Társaság vállalta magára. Az ötvenes években is több fontos külföldi művet adtak ki magyar nyelven (pl. Vörösmarty Lear király-fordítását 1856-ban), de a szervezett műfordítói tevékenység csak 1860-ban indult meg, amikor a Kisfaludy Társaság újra megkezdhette működését. Ettől kezdve a világirodalmi remekek művészi fordításának hosszú sora jelent meg, főképp a kiegyezés után. A 19. század magyar műfordítás-irodalmának virágkora tehát az utolsó századnegyedre esik. Ezért rendszerezésünkben a műfordítás-irodalommal csak itt foglalkozunk, természetesen, visszatekintünk az előzményekre is.
A hazai műfordítás-irodalom nagyobb mérvű megindulása Arany János nevéhez fűződik. Mikor Arany 1860-ban a Kisfaludy Társaság igazgatója lesz, Szász Károly javaslatára, de Arany irányítása alatt megalakul a Társaság Shakespeare-bizottsága, s ez indítja meg az eladdig legnagyobb arányú magyar műfordítási vállalkozást, a teljes magyar Shakespeare-kiadást. A sorozat tizenkilenc kötetben, 1864 és 1879 között jelenik meg; kiadási költségeit Arany volt tanártársa, a váratlanul meggazdagodott Tomori Anasztáz viseli. A kiadásban Arany a már régebben megkezdett János király-lyal és a Szentivánéji álommal szerepel, illetve a sorozat céljaira készíti el remekművű, immár klasszikussá vált Hamlet-fordítását. Arany elve a szöveghűség, s lehetőleg a formához való ragaszkodás is, de célja az, hogy "az áttétel ne annyira azt az olvasót igyekezzék kielégíteni, ki az eredeti Shakespeare-rel kezében szót szóval összehasonlít ... mint inkább azt, ki az angolhoz nem férhetvén, szépségeit a nagy költőnek magyarban kívánja élvezni" (A magyar Shakespeare megindítása, 1860). A versformához is általában alkalmazkodik, de ezt nem tekinti egyetemes érvényű szabálynak, s ha az eredetinek szellemét a nemzeti idom jobban visszaadja, szerinte ennek alkalmazása is megengedhető. E szabadsággal maga is él egyes rövidebb darabokban (pl. Horatius ódája Lydiához) és Ariosto-töredékében; Shakespeare-fordításában ragaszkodik az eredeti metrumhoz. Arisztophanész-fordítása, mely 1871 és 1874-ben készült és 1880-ban jelent meg, inkább csak a kardalokban követi az eredeti versmértéket, viszont mintapéldánya a nyelvi ötletességnek, gazdagságnak, és a Shakespeare-átültetésekkel együtt, a magyar műfordítás-irodalom klasszikus teljesítményei közt foglal helyet.
A metrumhoz való alkalmazkodás kérdése vita tárgya a reformkorban is. 1843-ban Toldy a Kisfaludy Társaságban azt hangoztatja, hogy a műfordítónak nem kötelessége az eredeti mű versalakját visszaadni. Szász Károly {559.} viszont 1859-ben az Akadémián cáfolja Toldy álláspontját: szerinte csupán a metrumot megtartó fordítás tekinthető hűnek. Általában ez az elv érvényesül a század második felének műfordításaiban. Persze, vannak kivételek is: közülük a legjelentősebb Baksay Sándor sikerült Iliász-fordítása magyaros tizenkettősökben (1901). Heinrich Gusztáv is Szász nézeteit osztja, Radó Antal viszont több szabadságot enged a műfordítónak (A fordítás művészete, 1909). Szász is kivételt tesz a drámák esetében: ezekben akkor is engedélyezi a magyarrá honosult rímtelen jambust, amikor az eredeti mű más mértékben van írva.
A műfordítói szabadság ilyen értelmezése érvényesül a Kisfaludy Társaság másik nagy vállalkozásában, a Molière-kiadásban; ez tíz kötetben jelenik meg 1863 és 1882 között. Legszorgalmasabb munkatársa Szász Károly (ő a Shakespeare-sorozatban is sokat szerepel), a fordítók sorában ott van Arany László is. Az átültetés, egy vígjáték kivételével, rímtelen jambusokban történt. Már az egykorú kritikák is szóvá tették, hogy ez a metrum megközelítőleg sem érezteti az eredetit, a rímes francia alexandrint. Szász és Heinrich sem érezték tökéletesnek ezt a megoldást a francia verses drámák esetében. Még jobban kiütközött ez a hiba a háromkötetes Racine-fordításban (Kisfaludy Társaság, 1872–1875). Meglehet, ez is oka volt annak, hogy a Phaedra Jászai Mari nagy alakítása ellenére sem aratott sikert a Nemzeti Színházban. (Racine-fordítók: Paulay Ede és Farkas Albert.)
A Kisfaludy Társaság ezután sorozatban adta ki a régebbi klasszikusokat. A "népnemzetiek" feladatuknak érezték, hogy méltó formában juttassák ezeket a magyar olvasók kezébe. Legtermékenyebb műfordítójuk, mint már említettük, Szász Károly volt. Szász írói működésének a műfordítás a legértékesebb területe: szöveghűen, gördülékenyen, nagy technikai tudással fordított; a kiadások mellé alapos tanulmányokat, sikerült esszéket írt a fordított műről és írójáról. A kortársi kritika különös hangsúllyal említette a Nibelung-ének fordításának (1868) érdemét; erről Szász monográfiát is írt (1869). A teljes Divina Commediát is Szász adta először magyarul az olvasók kezébe (1885–1899). Fordítói munkásságával függ össze irodalomtörténeti műve, A világirodalom nagy eposzai című kétkötetes munkája is (1881–1882). Legnagyobb műfordítói teljesítménye Kisebb műfordítások címmel 1872-ben megjelent három kötete, mely Moore, Heine, Goethe, Burns, Byron, Béranger, Hugo, Vigny, Lenau, Lamartine, Lermontov és más költők műveiből készült. Ez is mutatja érdeklődési irányát: a lírában elsősorban a romantikusok felé fordult, de bizonyos mérséklet, az erősebb hatásoktól való tartózkodás, tompítás is jellemzi átültetéseit. A romantikusoktól a "népnemzeti" iskola eszményeinek megfelelő darabokat fordította elsősorban. Ez magyarázza, hogy az antiromantikus Nisard francia irodalomtörténetét is lefordította (1878–1880), az Akadémia megbízásából, másrészt meg az, hogy Nisard esztétikai és morális szempontjai nem egy vonatkozásban egyeztek a "népnemzetiekével", noha ez utóbbiak Nisard-nál szélesebb látókörűek voltak.
Szász Károly műfordítói tevékenysége, bár végső soron a "népnemzeti" ízlés szolgálatában állt, korántsem volt egyoldalú vagy szűkkörű. Tisztelte és fordította Victor Hugót is (A századok legendája, 1862; részlet-fordítás), s 1863-ban lelkesen üdvözölte A nyomorultak magyar kiadását, jóllehet Gyulai kissé fanyalogva nyilatkozott róla.
{560.} A másik reprezentatív költő, aki magára vonta Szász műfordítói figyelmét: Tennyson. Az Enoch és a Király-idyllek fordításával nagy sikert aratott (1866, 1876). Az egykorú kritika azért is üdvözölte örömmel e vállalkozásokat, mert a történeti-mondai s a népi témát egybeötvöző Tennysonban Aranyhoz hasonló művészt látott; a tompított érzelmeket, a lefojtott szenvedélyeket megéneklő költőt becsülte a Viktoria-kor koszorúsában. A félszázad többi angol lírikusa viszont aligtalált fordítót. Radó Antal még 1909-ben is fájlalta, hogy Browning, Rosetti és Swinburne alig olvasható magyarul (A fordítás művészete).
A Kisfaludy Társaság fordítóinak sorát gazdagítja Győry Vilmos is, aki svéd, majd spanyol költők átültetésében jeleskedett. A Frithiof-monda fordításán kívül (1870) az ő nevéhez fűződik a svéd lírikusok (Franzén, Tegnér, Runeberg) bemutatása (Svéd költőkből, 1882), Don Quijotéja pedig kiemelkedő darabja a kor prózafordításainak (1873–1876).
A Társaság másik érdemes munkása, Jánosi Gusztáv, Milton és Tasso nagy eposzainak új fordításával (1890, 1893), később a modern francia lírikusokkal foglalkozik. A század végén kezdi munkásságát Radó Antal is, mint az olasz költészet magyarra-plántálója. Petrarca szonettjeinek (1887), Leopardi verseinek (1890), majd Ariostónak (1894) fordítását adja, aztán keleti költőkből fordít (Firduszi Sahnáméjából, 1896), végül pedig a francia lírikusokból (Musset, Sully-Prudhomme, Leconte de Lisle). A műfordításról írt elméleti munkája is a Kisfaludy Társaság kiadásában jelenik meg (A fordítás művészete, 1909).
Az antik írók magyar megszólaltatói közt kiemelkedő hely illeti meg Csiky Gergelyt, aki Szophoklész összes drámáit tette át eredeti mértékben (1880). Csiky fordításában jelent meg 1881 és 1885 között Taine angol irodalomtörténete is, jelezvén a pozitivizmus térhódítását a dogmatikus esztétikai szemlélettel szemben. Az esszéisták közül jó ideig a népies-nemzetiek s a liberális-nemesiek (Gyulai Pál, Kemény Zsigmond, Csengery Antal stb.) által annyira tisztelt Macaulay állt a műfordítók érdeklődésének középpontjában: esszéi az Olcsó Könyvtárban is megjelentek.
A német költők közül főleg Heinét és Goethét fordítják. Endrődi Sándor 1882-ben kiadja A dalok könyvének teljes magyar fordítását. Goethét Szász Károlyon kívül főleg Dóczi Lajos szólaltatja meg magyar nyelven. Ő adja először a Faustot magyarul, az első részt 1872-ben, s összeállít egy gyűjteményt is Goethe lírai alkotásaiból: Goethe költeményei címen (1905). Schiller lírai versei és balladái szintén Dóczi tollából jelennek meg magyarul (Schiller költeményei, 1907). Lenau ugyancsak az érdeklődés középpontjában áll. Lázadó egyénisége utat talál az irodalmi ellenzék tagjaihoz: Reviczky Gyula, Rudnyánszky Gyula, Komjáthy Jenő, Vajda János, Ábrányi Emil fordítják. Lenau népszerűségére jellemző, hogy művei 1892-ben és 1899-ben két kötetben jelennek meg magyarul, Nagy Mór gondozásában, Kolozsvárt. Ábrányi Emil is a kor jeles műfordítói közé tartozik (Byron: Don Juan, 1892). A romantika iránti vonzalmáról tanúskodnak Rostand-átültetései, elsősorban a Cyrano de Bergerac zengzetes tolmácsolása (1899).
A Kisfaludy Társaság által támogatott regényfordításokata "népnemzetiek" elvei határozzák meg, általában ezek az elvek érvényesülnek körülbelül a hetvenes évek végéig. Az 1858-ban lezajlott Balzac-vitából már kitűnik {561.} Gyulaiék álláspontja: a figyelmet a francia realisták helyett inkább az angolokra akarják irányítani; ez utóbbiakban kevésbé élesnek találják a társadalomkritikát, és ábrázolásmódjuk is jobban megfelel erkölcsi állásfoglalásuknak. Balzac-regény alig jelenik meg a század második felében, a Grandet Eugenia kivételével (közzé teszik az Olcsó Könyvtárban is, 1883-ban; ford. Toldy László.) Az angolokat annál gyakrabban fordítják. Dickenstől már a szabadságharc előtt olvashatott anyanyelvén a magyar olvasó, 1855-ben pedig a Puszta ház és a Nehéz idők fordítása jelenik meg. A Copperfield Dávid csak 1877-ben olvasható magyarul, Zichy Kamilla fordításában. A hatvanas és hetvenes évek folyamán Dickens legtöbb regénye már rendelkezésre áll magyarul is (a fordítók: Récsi Emil, Gondol Dániel és Berczik Árpád). A többi angol realistát is fordítják: George Eliot, Mrs. Gaskell regényeit; az Adam Bedé fordítója például Salamon Ferenc, kiadója a Kisfaludy Társaság (Bedé Ádám, 1861–1862).
Mint említettük, a "népnemzetiek" vonzalma főleg Thackeray felé irányul; az ő műveiben találják meg leginkább az általuk is hangoztatott műgond érvényesülését, a felfogásuknak megfelelő morális igényességet, és – részben félre értve az írót – az eszményeiknek leginkább megfelelő jellem- és társadalomábrázolást. A hiúság vásárát már négy évvel az angol kiadás után, 1853-ban lefordítja Sükey Károly. Az Esmondot Szász Károly és öccse Béla együtt fordítják (Esmond Henrik, 1862). A kiadásra kerülő regényírók közt a romantikusok változatlanul nagy helyet foglalnak el: George Sand most is népszerű, Antóniája Greguss Ágost fordításában jelenik meg, 1863-ban; az utópista szocialisták ihletésében fogant és magyar vonatkozásokat is tartalmazó Consuelót is kiadják 1875-ben (ford. Zomorfalvi). Népszerű a két Dumas és az akkor – nemcsak nálunk – erősen túlértékelt Octave Feuillet, Ohnet és Theuriet. A drámairodalmat az akkor igen népszerű francia polgári színjáték szerzői – ifj. Dumas, Augier, Seribe – képviselik.
Ilyen módon tehát, bár sok értékes műfordítás lát napvilágot, bizonyos elmaradás jellemzi műfordításirodalmunkat; akkor is, ha csak a nyugati irodalmakra vagyunk tekintettel. Ez a helyzet azonban erősen megváltozik 1880 után. Érdekes módon, Flaubert kezdetben nem érdekli műfordítóinkat; Ambrus Zoltán művészi Flaubert-fordításaival csak a századelőn találkozunk (Klasszikus Regénytár, 1904).
A "népnemzetieknek – és más oldalról az irodalmi ellenzéknek – az orosz irodalom iránti érdeklődése is a műfordítás területén érezhető a legerősebben. Arany János német közvetítéssel fordítja magyarra Gogol novelláját, A köpönyeget és adja ki egy Szollugob-elbeszéléssel együtt, a Szépirodalmi Figyelő 1861-i évfolyamában. (Gogoltól már korábban is olvashat néhány novellát magyarul az olvasóközönség.)
Arany és Gyulai körétől kapta az indítást Bérczy Károly Puskin Anyeginjének első teljes és nagyhatású műfordításának elkészítésére. Bérczy – ellentétben azokkal, akik e korban szintén megkísérelték Puskin remekének átültetését – nem németből, hanem orosz eredetiből fordít. Bérczy a szöveget néha félreérti, egészében véve megszelídíti Puskin társadalomkritikáját, a műből a nemesi udvarház hangulatának poézisét érvényesíti. E jóhiszemű, a mű részben való félreértéséből eredő ferdítések és hiányosságok elhalványodnak érdemei mellett. Nagy művészettel szólaltatja meg az orosz írót, fordítása {562.} nagy hatást tett irodalmunkra, különösképpen a magyar verses regény kifejlődésére. Értékére utal rendkívüli népszerűsége is, Anyegin-fordítása huszonegy kiadást látott, ami egyedülálló a Puskin-fordítások irodalmában. Lermontov ismertetője és több költeményének magyarul való megszólaltatója Arany László, aki Bodenstedt német fordítása alapján dolgozott. A Korunk hősét szintén német közvetítéssel fordítják Falk Zsigmond és Vajda János (megj. a Magyar Sajtóban, 1855-ben). Gogol élesebben bíráló alkotásai aránylag későn, az irodalmi ellenzéknek köszönhetően látnak napvilágot magyarul. 1874-ben jelenik meg a Holt lelkek, György Aladár átültetésében, Meghalt lelkek címmel; A revizor (Szentkirályi Albertéban) egy évvel később, majd utoljára a Bulyba Tárász (1878; ford. Almási László). Az irodalmi ellenzék orientálódásáról tanúskodik Zilahy Imre Északi fény című antológiája is (1866); ebben Puskin és Lermontov műveit találjuk, például a Borisz Godunovot s a Démont.
Az orosz regényírók közül – a nyolcvanas évek közepéig mindenesetre – Turgenyev áll a műfordítók érdeklődésének középpontjában. Novelláit német közvetítéssel már az ötvenes években közlik folyóirataink. Első magyarra fordított regénye, a Nemes fészek 1862-ben jelenik meg, három évvel az orosz eredeti után. Az Apák és fiúk magyar fordítása 1867-ből való, a Füsté pedig, mely nagy vitát kavart, 1869-ből. Turgenyev népszerűségére jellemző, hogy 1887-től összegyűjtött munkáit is kézbe vehette a magyar olvasó.
Persze, az orosz irodalom fordításában is érezhető az elmaradás a hetvenes évek közepéig, aminek egyik oka az volt, hogy addig általában német közvetítéssel készültek a fordítások, és csak később léptek fel azok a műfordítók, akik az orosz nyelv megfelelő ismeretében láttak munkához: Csopey László, Timkó Iván, Szentkirályi Albert, Ambrozovics Dezső s főleg Szabó Endre. Valamennyien ellenzékiek, a polgári radikalizmus felé tájékozódnak, vagyis alkalmasak az orosz klasszikus irodalom demokratikus tartalmának megértésére és visszaadására.
A hetvenes évektől kezdve az orosz irodalom magyarországi népszerűsége – a "népnemzeti" irányzat ellenében is – tovább nő, de most már gyorsabb ütemben, mint korábban. Dosztojevszkij első fordítója: Csopey László, 1879-ben a Vasárnapi Újságban közzéteszi A szerény asszony fordítását; 1888-ban megjelenik a Bűn és bűnhödés, Raszkolnyikov címmel, Szabó Endre fordításában, s ugyanabban az évben a Karamazov testvérek is (ford. Timkó Iván). Csernisevszkij Mit tegyünkje tizenhat évvel az orosz publikáció után, 1877-ben olvasható először magyarul; könyvalakban 1896-ban. Hogy a nyolcvanas évek végén már mennyire igyekeznek lépést tartani műfordítóinka külfölddel, jól mutatják a Dosztojevszkij-fordítások: Fehér éjszakák (1888), Egy halottas ház emlékiratai (1897). Tolsztojtól az Egy házaspár regénye magyarul 1876-ban jelenik meg (Fővárosi Lapok), a Háború és béke meg 1886-ban; igaz, rossz fordításban, francia közvetítéssel. A Karenina Anna, Ambrozovics Dezső méltó átültetésében 1905-ben került a magyar olvasó kezébe, mintegy kárpótlásul az 1887-ben kiadott gyenge fordításért. A Kreutzer szonáta 1890-ben jelenik meg magyarul, morális jellegű vitát váltva ki, a Feltámadást pedig (A föltámadás címmel), már 1900-ban olvashatja a magyar közönség. Csehov novelláit, főleg Szabó Endre fordításában, az 1890-ben meginduló A Hét évfolyamai közlik, továbbá az Olcsó Könyvtár is, Ambrozovics Dezső fordításában (Csehov Antal beszélyei és rajzai, 1899). Az orosz irodalom megismer-{563.}tetésében nagy érdeme van Szabó Endrének, a költőnek, nemcsak regényfordításai, hanem antológiái révén is (Orosz költők, 1891; Négy orosz költő, 1900). Ő ismerteti meg először a magyar olvasóközönséggel a forradalmi demokratát, Nyekraszovot is.
A nyolcvanas évektől kezdve a nyugati irodalom újabb termékeit szintén gyorsabb tempóban fordítják. Haraszti Gyula (A naturalista regényről, 1886) és az Akadémia naturalizmusellenes álláspontja ellenére Zola hamarosan ismertté lesz a magyar olvasók körében; a Germinalt például megjelenése (1885) után egy évvel már magyarra fordítja Adorján Sándor. A kilencvenes évek folyamán már a Rougon-Macquart-ciklus legismertebb darabjai is hozzáférhetők magyar nyelven. A Zola-fordítások területén különösen érdemes munkát végzett Szontágh Pál – Tarnay Pál álnéven. Természetesen, a művészi igényű átültetések mellett több olyan fordítás is készült, mellyel inkább a közönség szenzációigényét iparkodott kielégíteni az üzleti szellemű könyvkiadás. Maupassant novelláit már a nyolcvanas években lehet olvasni magyarul, regényeit a kilencvenes években ültetik át magyarra. Zempléni P. Gyula fordítja a Bel amit, Asszonyok kegyeltje címmel (1895), A mi szívünket pedig 1899-ben. Az Erős mint a halál Trux Hugóné fordításában 1891-ben jelenik meg, két évvel a francia kiadás után. A hetvenes évek végétől Daudet regényei is rendelkezésére állanak a magyarul olvasóknak (A malom alatt, Ifj. Fromont és id. Risler, 1876; Tartarin, 1882).
Ibsen első hazai népszerűsítője Reviczky Gyula, aki 1889-ben a Nemzeti Színház számára lefordítja a Nórát, tíz évvel az eredeti kiadás után (nyomtatásban csak 1892-ben Győrött). A kilencvenes években azután sorban megjelennek magyarul az Ibsen-drámák: Kísértetek (ford. Rudnyánszky Gyula, 1898), A népgyűlölő, A társadalom támaszai, A vadkacsa, A tenger asszonya, a Solness építőmester s végül Sebestyén Károly fordításában a Peer Gynt (1903).
Mint már említettük, a század utolsó évtizedéig a lírai költők közül főleg a romantikusokkal foglalkoznak műfordítóink. A parnasszisták közül Coppée az első, akit magyarul is megszólaltatnak: A kovácsok sztrájkját, 1873-ban fordítja le Ozoray Árpád (francia kiadás: 1869). Az újabb, modernebb érzések kifejezői közül jó ideig csak Poe vonzza műfordítóinkat, például Szász Károlyt. A "parnasszusi költők" iránti érdeklődés a nyolcvanas évek végétől nő meg. Sully-Prudhomme-ot Reviczky is fordítja, utána meg Radó Antal, aki Leconte de Lisle-t is tolmácsolja már magyarul. Akárcsak Vargha Gyula, a francia parnasszisták legragyogóbb technikájú fordítója, aki egyébként Hérédia szonettjeit is magyarra ülteti. Varghát a parnasszistákhoz főképp a formai bravúr vonzza, Théophile Gautier-nak is ő az első magyar tolmácsolója (hét verset fordít tőle a századfordulón). A parnasszisták fordításának nehéz formai feladatát rajta kívül már Hegedűs István egyetemi tanár és Zempléni Árpád is sikerrel oldják meg. A parnasszistákkal majdnem egyidőben ismeri meg a közönség magyarul a francia szimbolistákat is. Az újabb francia költők növekvő népszerűségére mutat, hogy a Kisfaludy Társaság 1901-1903-ban műfordításgyűjteményt ad ki Anthologia a XIX. század francia lyrajából címmel, két kötetben. Az első a romantikusokat tartalmazza, a második javarészt a parnasszistákat, de helyt ad a szimbolistáknak is.
Az első Baudelaire-fordítás Reviczky Gyulától való, aki magyarul adja az Éjféli számvetést az Arad és vidékében 1886-ban. Utána Endrődi Sándor {564.} Az albatroszt tolmácsolja a Fővárosi Lapokban (1887). 1905-ig tizennyolc Baudelaire-vers jelenik meg magyarul, főleg A Hét és a Jövendő lapjain, meg antológiákban. A fordítók Endrődin kívül Pekry (Pekár) Károly, a pozitivista esztétikus, Hegedűs István és Zempléni Árpád. (Ady és György Oszkár egy-egy versfordítással szerepelnek 1905-ig.) A Baudelaire-körüli vita csak Adyék fellépése után élesedik ki igazán. Az első magyar Verlaine-fordítás a Székesfehérvár és Vidéke című lapban jelenik meg 1896-ban, Havas Adolf tolmácsolásában. Utána Kozma Andor és Zempléni Árpád fordítják verseit, főként A Hét és a Magyar Géniusz, vagyis az irodalmi ellenzék orgánumai számára. Hét Verlaine-vers a Kisfaludy Társaság említett antológiájába is bekerül.
A közép-kelet-európai irodalmak alkotóinak kevés fordítója akad e korszakban. A Kisfaludy Társaság kiadványaiban csak népköltészetükkel szerepelnek a szlovákok és a románok (A hazai népköltészet tára, 1866-1877). A szlovák irodalom hazai megismertetője Gáspár Imre Hazánk tót népe című kötetével (1879). Az első nagyobb szlovák költői alkotás, mely magyarul megjelent, ¦ládković Marinája (1888). Gáspár Imre Mickiewicz fordítója is: 1877-ben Babérok címmel ad ki műveiből antológiát, 1880-ban pedig a Krimi szonetteket jelenteti meg magyar nyelven. A lengyel irodalomból ez időszakban még Kraszewskinek a nemesi kuria hanyatlását tárgyaló Morituri című regényét fordítják magyarra (1880), valamint a Nemzeti Színház számára a vígjátékíró Fredro néhány darabját (Vidor ur, A mentor, 1875).
A műfordításokról szólva megemlékezünk még azokról a gyűjteményekről, amelyekben ezek nagyrészt megjelentek. Ilyen volt a Kisfaludy Társaság már említett sorozatán kívül az 1875-ben meginduló Olcsó Könyvtár (szerk. Gyulai Pál; ebben a "népnemzetiek" válogatási elvei érvényesültek. Később különféle sorozatokkal találkozunk, közülük a legfontosabb az 1885-től kiadott vegyes tartalmú Egyetemes Regénytár. Kiemelkedő sorozat még a Klasszikus Regénytár, melyet Ambrus Zoltán és Voinovich Géza szerkesztett; több mint hatvan kötetében az 19. századi világirodalom legjavát találjuk, hivatott fordítók gondozásában. S végül megemlítendő még az 1901 és 1908 között ötven kötetben kiadott Remekírók Képes Könyvtára, mely főként verses műveket és színdarabokat tartalmaz (Byron, Goethe, Schiller, Molière, Heine, Homérosz, Leopardi, Musset, Shakespeare stb.). Szerkesztője Radó Antal volt; a már meglevő műfordításokat használta fel, illetve egészítette ki újabbakkal.
| Irodalom | TARTALOM | Irodalom |