A Gina-versek

Szerelem átka és Gina emléke című versciklusai ennek a megrendülésnek a kifejezése. A Szerelem átka írása idején még csak a szívtelenséget, a gúnyos

{601.} hidegséget és hiúságot tudja Gina bűnének. A Gina emlékében fokozódik és folytatódik a dráma. A XVIII. dalban (1856) "a sötét ég | Kettéhasad, nagyot csattan. | Üt a villám egyre-másra" és "a pokol ráölti nyelvét"; a XXXI-ben (1860) egy expresszionista erejű irreális képben festi a pokol gyötrelmeit:

Mintha örvény fölött járnék,

Vagy elfödne sötét árnyék;

Egem végig beborulva

Haragosan villámolna.

A XX. Gina-dalban (1856) már rájön, hogy Gina szeme nem a naptól, hanem az aranytól fénylik; a XXVIII-ban (1858) meg éppen Gina "bűnüzlet"-ét említi, noha ugyanakkor még mindig a himnuszok hangján hódol szépségének.

Vajda szerelmi lírájának sajátos vonása, hogy magva egy belső konfliktus: imádat és megvetés, hódolat és sértődöttség, vágy és eltaszítás között. "Imába, dalba foglalt szerelem", jellemzi később a Harminc év utánban (1892) egykori érzéseit. Ima és dal: itt szinonimák. De büszkesége szakadatlan küzdelemre kényszerül szerelme: a hideg, sőt kétes-értékű nő ellen, így lírája rendkívül drámai. A Szerelem átka túlnyomó része elhangozhatnék egy tragédia harmadik vagy negyedik felvonásában is.

Nyilvánvaló, mi ragadta meg e versekben azt a kevés hozzáértőt, túlnyomólag költőket, akik rögtön ráeszméltek Vajda lírájának értékére. Valaki jelentkezett e versekben, aki – mint Zilahy Károly írta – "egyedül vetette magát elszántan öngéniusza karjai közé" (Vészhangok, 1862), aki óvatos, körültekintő latolgatás nélkül átadja magát a szenvedélynek.

Különösen kiemelkedik a Gina emlékében a III. dal (1856), amely előttünk játssza le az érzés ide-oda hánykolódását, belső küzdelmét, mutatja fel a féltékenység-űzött szívet. Legszebb költeményeinknek egyike ez, benne a költő egy igen bonyolult, modern érzéskomplexusnak: a megoldatlan gondokkal küzdő intellektuális ember mélabújának, a töprengéseit nem értő nővel szembeni fölényének és gőgjének állít emléket. Hangja fájdalmas öniróniába hajlik, egy váratlan fordulattal fejezi ki tehetetlen vágyódását a szép, de üres nő után, méghozzá a képzelet színes nyelvén, itt-ott a népdalok közvetlenségével (Isten veled szép sudár fák).

A XXX. dal (1860) valóságos pogány himnusz a női szépséghez; ez a ciklus legszebb darabja. Vajda az imádatban már-már az istenítő téboly meredélyéig megy, de mindig követni tudjuk, mert szavai mögött érzünk egy általános emberi alapot: a szépségért való rajongást. A vers Gina szépségét beleszövi a világegyetem életének összefüggéseibe: hogy ez a szépség idővel elenyészik, a költemény szerint világszerencsétlenség. Vajda mesterkéletlen tragikus komolysággal tudja gyászolni ez isteni szépség elmúlását:

Hódító szépséged csodája

Még rajtad, élőn, elenyész.

Arcod tündöklő színpompája

Végképp, örökre odavész.

Hóhér idő, ádáz kezével,

{602.} Letörli ajkad bíborát,

Bepókhálózza csúf redővel

Fölséges arcod hímporát.

Vajda a gondolat további fordulatain megengesztelődik az elmúlásért: Gina azzal, hogy szépsége örökre elmúlik, eltörli a lét bűneit. Neve csak a költő dalában marad fönn; rajta magán, eloszló részecskéin megosztozik majd az ég, föld, s ettől

szebb lesz, ifjabb a világ,

Hőbb a sugár, fénylőbb a harmat,

Illatosabb lesz a virág.

Meddő kérdés, hogy szerette-e Ginát Vajda János. Annyi mindenesetre biztos, hogy e szerelemben alig volt szeretet. "Óhajtlak, de nem szeretlek", írja egyszer (Szerelem átka X., 1855), máskor meg: "Szépségedet látom én csak, | szívedet nem kutatom" (Szerelem átka XI., 1855); Vajda mintha nem is vágyódott volna lelki kapcsolatra Ginával. Tragédiája volt, hogy mert csak csókot akart, nem kapott azt sem.

Mindebből logikusan következik, hogy Vajda akkor van elemében, amikor gyötrődhet és átkozódhat. Nem igyekszik – mint a későbbi perdita-költészet – szánalomkeltővé, rokonszenvessé tenni az elbukottat, ellenkezőleg: kérlelhetetlen erkölcsi szigorral bélyegzi meg. S nemcsak megbélyegzi Ginát, mélységesen szenved is miatta. Hosszú évtizedeken át újra meg újra visszatér emlékéhez; feldolgozza tragédiában, novellákben, elbeszélő költeményekben: mániákus módjára ragaszkodik hozzá.

Már ez időbeli verseiben minden kortársától különböző költőként áll előttünk. Az 1854-ben írt Száll a hegyre kezdetű dal már hamisítatlan Vajda-vers. Jelentkezik benne az élet értelmét kereső filozófiai tartalom, a borús hangulat, a külvilágot csak nagy vonásokkal jelző, inkább a táj hangulatát, mint tárgyi részleteit figyelő művészet, s mindez a Petőfi-féle népdalból kifejlesztett nyelven és ritmusban. A Búcsú (1855) bensősége és zenéje is egy újfajta nem népies Vajdát mutat. A Gina-versek drámai feszültségében, forró pátoszában is jellegzetes Vajda-vonások tűnnek fel. Mindez részben új jelenség Petőfi és Arany költészetéhez képest. Vajda ugyanis a népies iskolától az ötvenes években főképp a divatos dalműfaj és a hangsúlyos forma kedvelését, illetve a nyelv természetes magyarosságát veszi át. Egykorú esztétikai fejtegetéseiben helyesli, hogy Arany költészetében a paraszti és az úri osztály összeolvadása tükröződik. Ilyen összeolvasztásra törekszik maga is. Ebben különbözik a Petőfi-utánzóktól, továbbá abban, hogy alapjában romantikus alkat: mindig él benne a nagy gondolat, a nagy pátosz igénye. Nem hiába töltötte Vajda Péter mellett fogékony kamaszéveit – már Petőfi előtt volt egy nagy esztétikai élménye: Vörösmarty és a romantikus költészet. Életben és művészetben egyaránt ezért lehet feltétlen igénye a nagyság: egyrészt Napóleon az ideálja (természetesen nem a diktátor, hanem, mint akkoriban sokaknál, a királyok megalázója, a feudalizmus megdöntője), másrészt meg Aiszkhülosz. Ez magyarázza, hogy a negyvenes évek "tüneményes alakjai" örök igézetben tartják; hogy meghasonlása, magánya, a közélettől elzártsága {603.} következtében egyoldalú belső életre szorul, amelyben érzelmeit és ábrándjait megnagyítva éli át. Vagyis ez magyarázza, hogy a romantikus igény mindig hatalmában tartja. Természetesen, nem válik holmi retorikázó romantika-epigonná, hiszen befogadja s átéli Petőfi és Arany népiességét is: arra törekszik, hogy természetes és magyaros nyelvén jelentős gondolatokat, forró érzéseket és merész képeket mondjon. Később, a hetvenes évektől a dalműfaj és a hangsúlyos forma részbeni elhagyásával s még több intellektuális tartalom felvételével még jobban eltávolodik a népies jellegtől, illetve a népies-nemzeti formát nem népies mondanivaló kifejezésére teszi alkalmassá.

Vajda költészete nem mindig éri el a felsorolt darabok színvonalát. Van szerelmes verseiben valami túlzott és egyszínű: mind a nő szépsége bálványozásában, mind pedig a szerelmi szenvedés végletességébén, az egész kép beállításában és megvilágításában. E témákban minden rendkívüli: a szépség, a hidegség, a szerelem és a fájdalom. Néha valami tetszelgés is zavar, s ezért nem győz meg egészen (l. XXI. dal, 1856). Hogy örök egyedüllétre van kárhoztatva – ezt később megrendítő igazsággal fogja ismételni –, a bőbeszédű és lapos fejtegetés következtében néhol még póznak hat (l. a XXVIII. és XXIX. dalt, 1858, 1859). Hangját állandóan a legnagyobb erőre fokozza, képeiben harsány színezésű, nagy foltokkal találkozunk. Ekkori verseinek jót tenne egy kis változatosság: néha a hang tompítottsága, esetleg szelídebb árnyalatok, egy kis csöndesebb bánat; a roppant hangerő monoton, már-már fülsiketítő. Rontja néha a hatást a pongyola verstechnika is, mely különösen a tessék-lássék rímek tökéletlenségével vétkezik. Művészi érzéke még nem egészen biztos: később, 1872-től megtanul tömörebb lenni, gondosabban dolgozik: skálája kiszélesül, hangja elmélyül.