Válsága Világos után

Világos után Vajdát büntetésül besorozzák a császári hadseregbe. Ezután a földbecslő hivatalnál működik, és csak 1853-ban tér vissza Pestre s az irodalmi életbe.

A nemzeti büszkeséget és fájdalmat kifejező verseivel részt vesz a nemzeti ellenállás ébresztésében, de a nemzeti függetlenség, az Ausztriától való elszakadás gondolatát nem helyesli többé. Hovatovább kialakul az a véleménye, hogy 1849-ben vesztünkbe rohantunk a Habsburgok detronizálásával; hogy fejjel mennénk a falnak, ha háborúba keverednénk Ausztriával. Lelkében tovább is s örökre ott ég a nemzeti függetlenség és nagyság, sőt a magyar köztársaság álma. De éles különbséget tesz a végső eszmény és a közvetlenül elérhető célok közt. Amazt lelke titkos mélyére zárva őrzi, és csak ritkán mutatja meg; a gyakorlati politikában emezekért harcol. Aszerint mármost, hogy mennyit árul el céljaiból, hol radikálisabbnak, hol mérsékel-{599.}tebbnek látszik az átlagos magyar közvéleménynél, hol (mint pl. 1862-ben) egyszerre mind a kettőnek. Fokozza ezt a belső ellentmondásosságot az is, hogy míg Ausztriához való viszonyunk megítélésében mérsékletre hajlik, társadalmi viszonyaink megítélésében mindvégig híve a 48-as baloldali fiatalság eszméinek.

Lelki válsága megrázóan tükröződik 1849 végéről való Meghasonlás című költeményében. A kiábrándultság optikájában itt – akár Kölcsey Vanitatum vanitasában és Arany Nagyidájában – értelmetlen mozdulatokká törpülnek nemzet és emberiség legnagyobb erőfeszítései. Kiábrándultsága azonban nem hanyatlik közömbösségbe: Meghasonlása az egyetlen magyar vers Világos után, amely nemcsak a nemzeti szabadságharc, hanem az európai forradalmak bukásait is siratja:

Mint silányul a világ el!

Mint haldokló, pisla mécs,

Egyet lobban és elalszik ...

Példa Párizs, Róma, Bécs.

1854-56 között, a földhivataltól való megválása utáni első időben, termékeny költő. Tárgyai a nemzeti érzés és a szerelem. Úgy ingadozik ekkoriban a politikai kiábrándultság és a közéleti tevékenység vágya, a csüggedtség és harci kedv között, mint később Ady. A Világossal átélt válság a talaja Száll a hegyre (1854) kezdetű szép költeményének, mely kerek dalformában, mondhatni egy sóhajban veti fel a kérdést: "Mért születni, minek élni?" A Sirámok III., kissé homályos hátterű darabjában (1854) így ír magáról:

Megfejtetlen, mint egy álom,

Átsuhanni a világon,

Kinevetett, ismeretlen

Fájdalomtól üldözötten ...

Csak a vers utolsó sorai sejtetik, hogy ez a kinevetett fájdalom valami nagy nemzeti gondolat lehet:

Ugye keserű egy pohár?

Itta ezt több jó bolond már!

S mind azt hitték, üdvözítnek;

– Nekem már e hitem sincs meg!

De a Sirámok V. darabjában (1854) egy forradalmi zengésű strófa már az elavult hatalmak bukását jósolja:

Vörös az ég alja,

Szélvihar lesz holnap,

Azok a vén romok

Mind-mind leomolnak ...

{600.} A népi formájú és ugyanakkor szimbolikus nyelvű, adys csengésű versszak a mai olvasóban a feudalizmus összeomlásának képzetét kelti. Az egykorú olvasó – feltehetőleg – Ausztria összeomlására gondolt. Hajótöröttek című költeményében (1857 végén) már semmi remény nem csillan meg. Ebben a magyarság sorsa az olyan hajótöröttekéhez hasonlít, akik hasztalanul lesnek mentőhajóra. Csakhogy a mély csüggedtségből egyszersmind forradalmi hangok hangzanak ki:

Oh a vihar, mely összetört, széjjelszórt,

Kerülne vissza legalább,

És ölne el szépen, dicsőn, míg

Nem őrjít meg a némaság!

Ugyanezt a sötét hangulatot fejezi ki az ötvenes évek egyik legszebb hazafias költeményében, az akkor divatos allegória egyik legsikerültebb példányában, A virrasztókban (1857). A nemzethalál történelmünkben többször visszatérő félelmének kifejezése ez a költemény. Vajda pompás képet talál érzelmei megszólaltatására: a tetszhalál képét, mely gyermekkorától haláláig nyugtalanítja. A halott melletti virrasztás képében éppúgy érzékelteti a fájdalmat, mint a titkos reményt is: a halott hátha csak tetszhalott s még feltámad. Hangjába ugyanakkor némi keserű öngúny vegyül a költők, a nemzet halottsiratói iránt, akik, hivatásszerűen, már egyedül virrasztanak a ravatal mellett; továbbá éles társadalomkritika is azon osztályokról, azon örökösökről, akik már végét várják a gyásznak, mert dorbézolni szeretnének. Nem kieszelt, száraz allegória ez; a falusi éjszaka dermesztő csöndje oly érzékletesen jelenik meg benne, hogy jelképes értelme nélkül, önmagában is elragad.

A szabadságharc bukása teszi érthetővé, hogy Világosnál sebet kap dicsőség-vágya is. Mivel a forradalmi, a közéleti dicsőség zárva van előtte, a szerelem betölti egész lelkét. Mert a kettő: a dicsőség és a szerelem nála kizárja egymást. "A világ még nem látott nagy embert (akár ismert, akár nem ismert nagyságot), ki fölött a szerelem uralkodó hatalommá nőtte volna ki magát" – írja Egy nő, ki mérget akar venni című, 1856-i novellájában. Szinte azt mondhatnók, hogy a magyar szabadságharcnak el kellett buknia, hogy lelke meg tudjon nyílni egy nő előtt.

A fiatal költő beleszeret budai lakásadójának rendkívül szép leányába, Kratochvill Georginába. De a fényre vágyó Ginának természetesen, nem kell a szegény költő, Vajdának bánatára, de a magyar lírának szerencséjére. Vajda szerelmét pénztelensége és alacsony társadalmi állása ugyanis eleve reménytelenné teszi. Egy Esterházy gróf a leányt Bécsbe költözteti, s egy év múlva, 1856-ban Gina már a gróf szeretője. Vajda botrányosnak érzi a vásárt, sőt annál is többnek: a világrend felborításának.