| Verses regényei | TARTALOM | Politikai költészetének újravirágzása |
1874-ben megbetegszik és hónapokat Tátrafüreden tölt a költő. Ha betegsége később enyhül is, el nem múlik többé. Vajda most mélyed el a halál problémájába. Ez a kérdés Világos óta olykor már felmerült lelkében. 1875-től állandóan kínozza. S ez az elsötétülés most már végleges.
A hetvenes években a magyar költészet általában a kiábrándultság pesszimista hangjait hallatja. S ez szükségszerű. A kiábrándultság mindenütt megterem, ahol a nemzet elveszti eszményeit vagy azok megvalósításának reményét; így termett meg – mint már az egykorú Asbóth János észreveszi – a németeknél 1815 után Schopenhauer filozófiája s Olaszországban Leopardi költészete. Vegyük ehhez, hogy Tisza Kálmán épp 1875-ben viszi magával az addig némileg ellenzéki birtokos nemességet a kormánypártba, s így a magyar félfeudalizmus, amelyet Vajda le akart rombolni, erősebb lett, mint valaha. Vajda látja, hogy nincs magyar párt, amelyhez tiszta meggyőződéssel csatlakozhatna, amelynek harcaiban való részvétele értelmet adhatna életének. 1874-ben megszűnik lapja, a Szózat is: elvész számára az utolsó kilátás arra, hogy részt vehet a magyar közéletben, és lapja révén esetleg a maga gazdája is lehet; megsejti, hogy nem vár rá egyéb, mint holtig húzni a cikkírás igáját.
Legmélyebb fájdalma a magány. Ez nemcsak azt jelenti, hogy nincs családja, szerető felesége, igazi barátai. Jelenti a megértő közösség, a dicsőség hiányát, egész élete elrontottságát, hiábavalóságát is. Népszerűtlenségét Gyulaiék ármányának tulajdonította. Nem tudhatta, hogy enélkül is ez lett volna az osztályrésze, mert költészete túl korán érkezett.
Magányát igyekszik büszkén elviselni, abban a meggyőződésben, hogy az utókor igazolni fogja őt, költészete élni fog a jövő nemzedék szívében. Megnyugvás című gazdag skálájú költeményében (1883), melyben bölcselő tűnődés, haragos felháborodás és a jövőbe vetett Önérzetes remény hangjai váltakoznak, erőteljes kifejezést ad e hitének. Talán még szilárdabb öntudattal viseli társtalanságát Az üstökös című költeményében (1882). A világirodalmi közhely az üstököst mint gyorsan feltűnő és elmúló nagyszerű tüneményt ismeri. {610.} Vajdát az ragadja meg benne, hogy társtalan, mégpedig azért az, mert "forogni körbe nem tud, nem akar". Saját képére rajzolt üstökös ez: a hősi nagyság magányának bánata lengi körül. De a társtalanság testvérbánatát túlzengi a költeményben az öntudat, hogy mindkettejük magányát pályájuk egyenessége idézi elő. S mint sorsa rokonának, hódol az égitestnek:
| Imádja más a változékony holdat, |
| A kacéron keringő csillagot; |
| Fenséges Nióbéja az égboltnak, |
| Lobogó gyász, én neked hódolok. |
A "lobogó gyász" kifejezés, e merész és mégis rögtön érthető szókötés, amelyben a jelző ellentmond a főnévnek, a költemény csúcspontja: paradoxig menő tömörségében egymaga kifejezi Vajda büszkeségből és bánatból összetett ellentmondásos életérzését.
Vajda nem tetszeleg a magányában. Míg a nyugati dekadens költészet a költőlét lényeges kategóriájává emeli a magányt, Vajda kétségbeesve viaskodik vele, mert költészetét csak közösséginek tudja elképzelni. Az üstökös nem is volt utolsó szava e kérdésben; feleségétől való különválása idején írt Magány című versében (1883) ad újból kifejezést magánya fájdalmának.
Itt már nem Gina elvesztéséről van szó, hanem egy olyan rokonszellemű közösség hiányáról, amilyennek levegőjében Vajda a szabadságharc idején fürdött. S annál inkább szenvedett ettől, mert, mint tudjuk, a dicsőség, tehát a mindenfelől feléje sugárzó szeretet volt legfőbb vágya: nem magányosnak, hanem egy demokratikus, nemzeti társadalom költőjének született, annak szerepére vágyott. S dicsőség helyett legjobb esetben kollegiális reklámcikkeket kapott az újságokban. Dermesztő magánya teszi Vajdát "átkozott költővé".
S betegség, magány, politikai kudarc gyümölcseként pattan ki Vajda lelkében az élet értelmének miértje, és nő meg a halál problémája. Mert ez csak ilyen mély magányban nőhetett ekkorára. Mondhatni, Vajda egész filozófiai költészete: voltaképp magány-költészetének része. Vajda – mind a világosi bukás után, a Gina-dráma idején, mind pedig Tisza Kálmán alatt – oly mélyen kétségbe tud esni, hogy a talaj ilyenkor teljesen kicsúszik lába alól, és újra és újra felmerül benne a kérdés: "Mért születni, minek élni?"
Mily másképp ítélte meg a halált huszonöt évvel ezelőtt! Míg a szabadságharc alatt még boldogan és sóvárogva gondolt a hősi halálra (A vörössipkás, 1849), a Végtelenség már olyan Vajdát mutat, akit teljesen betölt a halálfélelem. De ez a félelem sokszorosan kínzóbb a szokottnál: félelem egyszersmind a sírban, Vajda szerint, ránk váró örökléttől is. A síri élet gondolata gyötrelmes számára, azért is, mert ismeretlen előtte; s végtelenül irtóztató, mert örökkévalónak tételezi fel. Gyakran olvashatjuk, hogy Vajda félt a tetszhaláltól. Ez igaz, de csak fele az igazságnak. Mert számára a halál: mindig tetszhalál.
Legalaposabban az 1874. év végén vagy 1875 elején készült Végtelenségben gondolja és szenvedi végig a kérdést. A költemény mondanivalóját nem nyugodt fejtegetések tárják elénk, hanem minduntalan felkiáltások, kérdések és hasonlatok teszik drámaian elevenné. Alapérzése a borzadás amiatt, hogy a halál nem végleges elmúlás, hanem csak felvonásköz a végtelen drámában, s hogy "nemlétezővé | Immár nem válhatok többé soha", "hogy nem örök a {611.} sír, nincs benne örök | Nyugodalom"; hogy "Minden lehetséges itt, csak | Nem-lenni nem lehet. Voltam, vagyok | öröktől fogva és leszek", persze alakot váltva, szerepet, életet cserélve, mert "csak maga az egész, az egyetem, | Az idő és anyagmennyiség örök". Vajda nem mondja meg, mi az, ami bennünk örök: a lélek-e, az akarat, az életerő, vagy valami más. De az, hogy agya, tüdeje, szíve felboncoltatása révén elpusztíthatónak véli magát, s elkerülhetőnek a sírontúli létet, kétségtelen bizonyítéka, hogy a testtől független lélekben nem hitt. A halál utáni életet is testinek képzelte.
A sírban is folytatódó életbe, illetve az anyag örökkévalóságába vetett hitét kiegészítette hite az örök változásban. Meggyőződése, hogy különböző formákban, mindig új alakban térünk vissza az életbe. Minden jelenségben az örök feltámadás jelképét ismeri fel. A bikoli fák alatt (1880) is azt kérdezi, miért nem maradunk tovább, s a hegy oldalából lezuhanó vidám patak így felel: "Elmúl-e testem e világból, I Mert az óceánba szakad? ... | Rész változik: a mind örök." Ugyanúgy A Balaton partján (1884): a réten lengő árnyak, a vízen türemlő habok mind azt susogják, hogy semmi kétszer nem jelenik meg, az ember sem – s ez a gondolat éppoly őrjítő, mint a "mindörökké".
Egy világegyetemben, amelyben az égitestek céltalanul keletkeznek és elmúlnak, ahol "elmúlandók csupán az élők", természetesen nincs istennek helye. A Nyári éjjel III. részében (1893) hasztalan keresi istent a végtelenben:
| Ím itt vagyok a sötétségben, |
| Tehetlen, árva, elhagyott. |
| Nem hogy kié, de voltaképen |
| Azt sem tudom, hogy mi vagyok? |
| Teremtmény, jószág, ismeretlen |
| Erőnek rabja, eszköze. |
Vajda világszemléletének alapkérdései az örök életösztön szorongásából fakadnak: vége van-e életünknek a halállal, s mi történik azután? A mód azonban, ahogy Vajda a problémákat megfogalmazza, a vallásból a természettudományos ateizmusba forduló átmenetnek, a vallásos és a materialista világnézet megütközésének korára vall. Hatással lehetett rá Ludwig Büchner annak idején igen népszerű Kraft und Stoff című könyvének vulgármaterialista világszemlélete is. A korabeli nagy tudományos eredmények közül magáévá tette az energia megmaradásának és átalakulásának tanát és a természettudományos kozmogóniát: a világok keletkezését, elmúlását és életét az egykori fizika alapján, isten nélkül fogta fel, s meggyőződése volt, hogy a világegyetem anyagi összege örök, de az egyének elmúlnak és folytonosan alakot váltva, állandó körforgásban újra megjelennek a földön. Még a Gina-élményre, illetve a szerelemre is kiterjeszti az anyag elpusztíthatatlanságának elvét. Egyike legtöbbet emlegetett gondolatainak, hogy ami megvolt, azt nem lehet többé meg nem történtté tenni, örökre csak az halt meg, ami nem lett.
Múlandó szerinte a föld élete is. A megrendítő Nyári éjjel II. (1893) szerint lesz idő, amikor a föld és az égitestek kialusznak és "világtalan napok csoportja | Üres halálfejek – dermedten | A sötét éjszakában bolygva | Kísértik egymást jéglepelben". Ez a gondolat is az egykori természettudományon alap-{612.}szik. De Vajda csak az eszével fogadja el a materializmus tanítását. A szíve nem tud belenyugodni és szenved tőle. Világnézete láthatóan azon korra vall, amelyben a mindjobban terjedő természettudományos műveltség nyomában a materialista világnézet diadalmaskodni kezd, amikor tehát a vallás meginog, de az új világnézet még nem szilárdult meg egészen az emberekben. Vajda kielégületlenségét fokozhatta az is, hogy amit keres, azt a világnézet nem is adhatja: kárpótlást Gináért, a családért, a nemzetért, egész magányáért. Ha nem is hisz többé istenben, az istenhit bentmaradt csonkja továbbsajog benne. Ezért vet fel olyan kérdéseket, melyek a hívőben még, az igazán hitetlenben már nem merülnek fel. A gondolat, hogy életünk véget ér, s a föld, ahol zsenik és hősök születtek, el fog múlni: elviselhetetlen neki. Főleg a sírbeli öröklét gondolatát érzi oly irtóztatónak, hogy kezdetben egy salto mortaléval kész előle isten létének ésszel felfoghatatlan tanába menekülni, Erre biztatja magát a Végtelenségben (1875), mint egyetlen megoldásban: "Ragadd meg a hit koporsókötelét | S el ne ereszd soha." De egyik utolsó filozófiai költeményében, az Estharangban (1896) már az istentől elhagyatottság öntudatos elviselésére, az ateista büszke önállóságára nevel: "Légy ura, istene magadnak".
| Szeresd a szépet, élj a jónak, |
| Nem gyáva, babonás vakhitből, |
| De mert te így tetszel magadnak, |
| Ez a te fenségedhöz illő ... |
A megoldhatatlan kérdések elől menekül az agnoszticizmusba: így A nyugtalan zarándokban (1876), amelynek hőse megőrül attól a gyötrő kérdéstől, hogy van-e élet a síron túl; az Estharangban (1896) egy bús hang csak azt hajtogatja neki egyre: "Semmit se tudni, mitse tudni." így történhetett meg az is, hogy ő, aki mindig borzadállyal gondol az öröklétre, Őszi tájak című versében (1878) szökdelő anapesztusok zenéjével ujjong azon, hogy "Ott fönn a keresztfán suttogja a szél: | Kinyílik a rózsa, kihajt a levél". De ez csak egyetlenegyszer történt meg vele, átfutó hab ez gondolatai hullámverésén.
Így költészete, természettudományos alapja ellenére, nem igazi materialista költészet. Pesszimista volt-e, nem könnyű eldönteni. Felfogása összetett. Csodálatosan szépnek találja a teremtés, az élet adottságait, de csak értelmetlenséget lát a társadalmi berendezkedésben, a történelem folyásában, s főképp elviselhetetlennek tartja az elmúlás gondolatát. Jó példa erre a Tavasz felé II. (1860), amelyben kifejti a pesszimizmus egész filozófiáját. De elég egy tavaszi napsugár, s összedől egész vigasztalan filozófiája: mert könnybelábadó szeme minden magyarázkodás nélkül megérteti, hogy a tavasz pompáját olyan ember szemével szemléli, aki sóvárog az élet elvesztett vagy meg nem szerzett kincseire. Vajda önámítás nélkül néz szembe halál tényével s a vigasztalan, néma világegyetemmel. Az első jelentős magyar költő, aki egy isten-nélküli világ képét rajzolja meg költészetében. Gyengébb ember hasonló helyzetben bizonyára kapott volna az istenhit ópiuma után. Vajda is biztatja magát rá. Hasztalan. Sorsáért mégis kérdőre vonja a világegyetemet. E kérdőre vonás azért oly tragikus, mert Vajda ugyanakkor tudja, hogy nem hallja őt senki:
Az Emléksorokban (1891) hősnek mondja az embert, mert szívében viseli a halál gondolatát. Ő kétszeresen hős volt, mert szembenézett a süket végtelennel, s bár "reménytelen, vigasztalan", mégis "gyásza diadalában" állt évtizedeken át.
A költemények, amelyek a vázolt problémákból születtek, hatalmas költői erejük révén szinte kivétel nélkül Vajda legmegragadóbb alkotásai közé tartoznak. Itt áll a legnagyobb eszméleti magaslaton, ahová szerelmi és társadalmi tapasztalatainak kapaszkodóin át eljutott. A szorongástól és fájdalomtól fűtött gondolatnak láza ég e versekben. Vajdának különös érdeme, hogy a sekélyes, műnaiv költészet korában visszahozta irodalmunkba a természetesen átérzett gondolatot. Az Emléksorok (1891) éppúgy megkap meglepő és súlyos igazságával, mint lapidáris megfogalmazásával. A Nyári éjjel (1893) egymással versenyző három darabja a magyar filozófiai líra csúcsai: az elsőben, ahol istent keresi és nem találja a végtelenben, az az érzés szólal meg, melyet Pascal úgy fejezett ki: "A végtelen terek örök csendje megborzaszt"; a másodikban a kialvó és kigyulladó égitestek körforgásának megdöbbentő látomásain keresztül a Madáchéhoz hasonló aggodalom sajdul meg, aggodalom az emberiség jövője miatt; a harmadikban a vallás olcsó vigaszát elveszített, magát sötétben és elhagyottnak érző ember fohásza sír fel a megsemmisülésért.
A magyar költészet Vajda előtt ritkán járt a gondolat ilyen éles levegőjű fennsíkjain. S nincs az az életszerető költő, aki szívbehasítóbb szavakkal válhatna el a föld gyönyörűségeitől, mint a "pesszimista" Vajda 1895-ös Búcsú a naptól című költeményében. Ha majd el kell hagynia e virágos völgyet:
| Dicső nap a fölséges égen, |
| Takard el akkor fénydús képed! |
| Eltört a kis tükör, amelyben |
| Magadat oly kedvtelve nézted ... |
Vajda költői ereje sosem teljesebb, mint ezekben a versekben. Általuk lesz őse, megindítója egy lírai iránynak, amelynek jellegzetességét folytatói: Reviczky, Komjáthy, Palágyi Lajos épp az erős gondolati tartalomban fedezték fel, s melyet ezért filozófiai iskolának neveztek.
| Verses regényei | TARTALOM | Politikai költészetének újravirágzása |