Petőfi költészetének népies-nemzeti szakasza

Bizonyos, hogy Petőfinek a János vitézig, tehát 1844-ig terjedő első korszakában az a plebejus-demokratikus népiesség-eszmény valósul meg, melyet Erdélyi is elképzelt. Ha a népiesség kialakulásának abba a történeti folyamatába helyezzük bele magunkat, mely Erdélyinél több már a sejtelemnél, de amely csak Arany és Gyulai munkásságában fog alaposan kidolgozott irodalomtörténeti szemléletté fejlődni: azt kell látnunk, hogy a klasszikán a népiesség segítségével túljutó Vörösmarty még a korábbi szakasz képviselője – míg Petőfi, aki a népköltészetből indul el, s ebből teremt nemzeti költészetet: egy új költői korszak megnyitója is.

De Petőfi eszmeiségében több foglaltatik még a nemzeti polgárosodásnál is, Petőfi eszmeisége még annál is többet foglal magába, mint amit a plebejus-demokratikus népiesség képvisel. Petőfi kezdetben (1846) még elvont {54.} világforradalmisága, majd nagyon is konkrét forradalmi republikanizmusa (1848–49) messze túlhalad a plebejus-demokratikus népiességen. Petőfi túlhaladása azért lehetséges csupán, mivel a plebejus-demokratikus népiesség lendítőereje segíti át az akadályokon s repíti a forradalom eszmekörébe.

Első alkotó korszakában Petőfi máris megtestesíti azt a költészet-eszményt, melyet Erdélyi alakított ki. Petőfi első korszakának költészete: népköltészeten alapuló nemzeti költészet, vagyis, népi és nemzeti is egyszerre. Ez a népi-nemzeti jelleg azért alakulhat ki Petőfinél, mivel a plebejus-demokratizmus eszméi, lázadó indulatai hatják át. De ugyanezek az eszmék és indulatok késztetik arra is, hogy túljutva a népies-nemzeti költészeten: forradalmár költővé váljék. Petőfi útjának belső dialektikáját tehát ily módon fejezhetjük ki: 1848 előtt plebejus demokratizmus és népköltészet párosodása nélkül nem jöhet létre nemzeti költészet. 1848-ban pedig plebejus demokratizmus eszmeiség és nemzeti költészet párosodása nélkül nem jöhet létre forradalmi költészet.

Petőfi a népköltészetből indul el, nemzeti költészetet teremt a népköltészet segítségével, majd eljut az "emberiségi" költészethez (Erdélyi szóhasználata). Petőfi világforradalmi eszméje, majd forradalmi republikanizmusa is: "emberiségi" költészet, vagyis a nemzetin, a népin is túlmutató, az egész emberiség ügyét magához ölelő nagy költészet, melynek Petőfihez méltó párját nemhogy a magyar, de a világköltészetben sem lelhetjük meg az 1848-as korszakban. Az általános emberinek és a nép-nemzetinek ellentétét a maga korában csak Petőfi tudta megszüntetni, áthidalni, mivel egy olyan nemzeti forradalomnak volt viharmadara, amely része volt egy nagy európai szabadságmozgalomnak. Petőfi népiessége "törést", tehát túljutást jelent a reformkor költészetén. Csaknem hasonló "törést" jelent azonban a reformkor költészetéhez képest Arany költészete is. Az ő Toldijának (1847) különbözése Vörösmartyétól vagy a Zalántól (1825): ezt a "törést" világosan érzékelteti. De Petőfi tudatos forradalmiságát költészete első korszakának ösztönös forradalmiságától olyan– újabb – távolság választja el, mint magát az első korszakot, a reformkor költészetétől. Ezt a lényeges különbséget a két korszak közt azért kell hangsúlyoznunk, mert máskülönben azonosságot teremtünk Petőfi forradalmisága – és vele a népies-nemzeti költészetben rokon Arany, vagy esetleg Tompa között. Maga a népiesség, a népies-nemzeti költészet tehát még nem jelent forradalmiságot. Nem is találunk forradalmi programot Erdélyinél vagy Aranynál – sőt, Petőfi első korszakában sem. A plebejus-demokratikus népiesség – mely Petőfi első korszakát már erőteljesen jellemzi – mintegy előkészíti, elősegíti Petőfi túljutását a forradalmi eszmeiségbe, melyben a plebejus demokratikus népiesség eszmeisége magasabb szinten él tovább. De ezt a túljutást a népies-nemzeti költészet alkotói közül csak Petőfi hajtja végre. Ezért a forradalmi eszmeiségben ugyanő közelebb kerül majd Vasvári Pálhoz, mint Aranyhoz.