Élete

1858-ban, Szécsényben született. 1877-80 közt Pesten tartózkodott, többnyire Reviczky társaságában. Becsülte és szerette Reviczkyt, ösztönzéseket is kapott tőle, de tisztán látta, hogy egyénisége más, mint barátjáé. Reviczky az "eszmék csüggetegje" volt, kinek lelkét a "hit fénye be nem ragyogta", azt hirdette: "A költészet betegség", Komjáthy pedig: "Nem lesz a költészet mindig betegség! | Közelg a nap, én érzem fergetegjét, | A lélekifjító vihart." Jellemük, temperamentumuk és világszemléletük különböző; amaz konzervatív és arisztokratikus hajlamú, emez forradalmi és demokrata. Reviczky a "világbánat", Komjáthy mondhatni a világgyönyör hirdetője: amaz a rezignáltan siránkozó, beletörődő "humor" lágypanaszú poétája, emez a dac és a lázadás költője.

1880-ban végződik Komjáthy forrongásának bohém korszaka. Apja rábeszélésére befejezi tanulmányait, s a következő évben már Balassagyarmaton tanítja a latin nyelvet. 1882-ben meg is házasodik. De három nyugodt évet sem élt Balassagyarmaton, mikor az iskolaszék fegyelmit rendel el Komjáthy ellen s felfüggeszti állásából. Két évig állás nélkül van, s 1886 elején a fizetését is megszüntetik. Adósságokba süllyed, s hitelezőitől nem szabadul meg többé. Írása kevés maradt ezekből az évekből, de 1881-ig megírt és tervezett esszéinek jegyzéke híven tanúskodik hatalmas előkészületéről. Kritikai szempontok című tanulmánya (1887) valóságos harci kiáltvány Gyulai Pál, Beöthy Zsolt és a nyomukban járó kritika ellen. Ugyanis – fejtegeti – "egy neme az archeológiai szenvedélynek, az előszeretet a régi iránt, pusztán, mivel régi, vörös fonálként húzódik át egész kritikai irodalmunkon; az ósdi kultusza képezi annak fő jellemvonását". A Kritikai szempontoknak és néhány vázlatának újszerű elvei azt bizonyítják, hogy kiváló esszéista lehetett volna.

Balassagyarmaton, 1881-ben keletkezett a feleségéhez intézett Éloa-ciklus is, amely a mézeshetek boldog extázisát, himnikus elragadtatását tükrözi. Szerelem-érzésének egyik vonása a végsőkig fokozott, szinte már elbírhatatlan gyönyör, a másik meg a mennyei áhítat. De csak félig értjük e ciklust, ha nem tudjuk, mit akarhatott mondani a költő azzal, hogy Éloának nevezi szerelmét. E ciklus címét Alfred de Vigny hasonló című elragadó poémájából kölcsönözte. Vigny művében a Jézus könnyéből született angyalt hívják Éloának, aki odaadja magát a sátánnak, hogy megváltsa szerelmével. Komjáthy a maga élete jelképének érezhette a szép legendát, s misztériumot szándékozott írni belőle. Tervét azonban nem valósította meg, de ciklusának né-{640.}hány darabja a tervezett misztérium részének látszik. Csakhogy az ő szerelme másként folytatódik, mint Vigny sátánjáé. Míg ez a kárhozatba rántja Éloát s utána szomorúbb, mint valaha, Komjáthy töredékében a tisztaszívű nő szerelme megváltja a démoni férfit. Gyönyöre sem puszta érzékiség vagy idill. Inkább boldogság – mi több: üdvözülés.

A kiforrott Komjáthy hangján szól a korai, de művészileg meglepően érett, Csak töredék (1877), ez az elszánt hitvallás az önmagához való hűség és dicsőség mellett. A hipokritákhoz (1884?) gazdag és mégis egységes kompozíciójában Komjáthynak úgyszólván összes motívumai felhangzanak, eltűnnek, majd megint visszatérnek: a köznapi emberek megvetése, a gőg és dac velük szemben, a maga viruló belső ifjúságának és lelki nemességének boldog átérzése; s főképp, hogy neki a szenvedés is gyönyör, mert létezését mélyen érzi benne:

Szivem magasra földobog,

Mert fönnen érzem, hogy vagyok!

Ez a költemény fényt vet Schopenhauerhez való viszonyára is. Komjáthy ugyanis kezdetben e német filozófus hatása alatt állt, jóllehet egyik filozófiának sem volt szolgai követője, és Schopenhauer tanai is csak néhány költeményét ihlették. Erről tanúskodik már az is, hogy Komjáthy emberszerető egyénisége éppenséggel nem tagadja, hanem igenli az életet; gyönyört sóvárog, a szerelmet és a kéjt az élet lényegének tartja s a legszenvedélyesebb odaadással éli át, tehát valósággal ellen-schopenhaueri. Szüntelen eufóriában hirdeti: "Lehelni, élni óriási kéj!" Világa fényárban fürdik, istene a nap, évszaka a nyár. Ha Reviczkynél meghalt a "nagy Pán," nála feltámadt.

1887 nyara éles fordulat Komjáthy életében. Ez a változás két községhez fűződik: Alsósztregovához és Szenichez. 1887 júliusában meghívást kap Madách Aladártól a Balassagyarmattal szomszédos Alsósztregovára. Ott van a filozófus Palágyi Menyhért is. Heteket töltenek együtt, naphosszat tartó filozofálással, amely a szellem új útját nyitja meg Komjáthy előtt. Ugyanitt ismeri meg Spinoza bölcseletét is, akiben e kor a misztikus panteistát csodálja. E hatások összessége aztán olyan irányba terelte Komjáthyt, hogy a világ lényegét a jelenségek mögött keresse s valami szellemiben, sőt isteniben lássa. Ezen a sztregovai nyáron még csak az ismerkedés első lépéseit tette e gondolkodásmód felé. De hamarosan eljött az idő, mikor az elviselhetetlen külső világ elől ennek segítségével gubózta bele magát egy magaszőtte világ álmaiba.

A másik község, amelyhez szellemi fordulata fűződik: Szenic. Ide a következő hónap végén, két évi állástalanság után nevezik ki tanárnak. Szenic a hajdani Nyitra megyében, a morva határszélen van, három óra kocsijárásra a legközelebbi vasútállomáshoz. Komjáthy idejében 2922 lakosa volt, s ezek közül még a magyar statisztika szerint is 2050 szlovák. Idehelyeztetése a legnagyobb büntetés: el volt itt vágva Pesttől, az irodalmi és általában a szellemi élettől. Anyagi helyzete, szellemitárstalansága és a Szenicen tapasztalt társadalmi igazságtalanságok egyaránt gyötörték. Magányában alig maradt számára egyéb vígasztalás,mint a filozófia és a versírás. Csakhogy pusztán asztalfiókja számára dolgozik. Kéziratos hagyatékában ezért találkozunk rengeteg {641.} jegyzettel és tervvel, olykor filozófiai könyvek és rendszerek felvillanó terveivel is. önmaga számára készült vázlatok ezek, néha merészen újszerű asszociációkkal. Annyit mindenesetre bizonyítanak, hogy Komjáthy szenvedélyesen kereste a világrejtély megoldását. Költészete is itt, Szenicen bontakozik ki: egy ránk maradt verskronológiája szerint 1888-1894 közt, tehát nem sokkal halála előtt. Gyógykezelés végett ugyanis 1895 januárjában Budapestre jön, hol – kórházi ápolás és vizsgálat közben – 26-án váratlanul meghal. Halálának oka máig ismeretlen. A Kerepesi temetőben földelték el, temetésén csak özvegye, egyik árvája s a Palágyi-testvérek, Lajos, a költő és Menyhért, a filozófus voltak jelen.