A szimbolizmus előfutára

A hetvenes évektől kezdve az egész európai művészetben észrevehetjük a szubjektivizmus előnyomulását a világ objektív ábrázolásának a rovására. A századvég költőjét nem érdeklik a külső dolgok, csak a saját hangulata fontos számára. Komjáthy valóságnak veszi az álmait s azok segítségével akarja elviselni szenici életét. Nem véletlen, hogy felfedezi Edgár Poe-t, azt a költőt, aki az amerikai kapitalizmus elől menekült az álmodozásba. Komjáthynak az a szerepe a magyar líra fejlődésében, ami a világlírában Poe-é mindketten a szimbolizmus előfutárai. A Nyugat költői éppoly rajongva fedezik fel őt, mint egykor Poe-t Baudelaire.

Pedig szembeszökő eszmei és művészi fogyatkozásai vannak. Nyelvének elvontságán kívül főképp a verseiben tapasztalható önismétlés és bőbeszédűség zavaró. De elvont fogaimisága, mely könnyen válhatott volna költőietlenné, páratlan érzelmi tűzzel járt együtt. Művészi ösztöne attól is megóvta, hogy bölcselkedő okoskodás, elemzés nehézkesítse el verseit; líráját csak abban az értelemben mondhatjuk filozófiainak, hogy érzelmei és filozófiája kölcsönösen megtermékenyítették egymást. Van azonban képzeletében valami eredendő elvontság. Összes verseiben alig találunk egy-két olyan képet, amelyet le lehetne rajzolni. Ha könyvére gondolunk, tárgyak helyett fényt látunk magunk előtt, mely elborítja a világot. Fokozza az elvontság benyomását, hogy nyelve olyan nyelvújításos szavakkal van átszőve, mintha Bajza korában élt volna, vagy mintha nem magyar vidéken, hanem könyvből tanulta volna a magyar nyelvet. Le tudott írni ilyen groteszk sorokat: "Nem üdvözít a bűnöröm: | Az eszmekín lesz dicsköröm

S mégis, érezzük nyelvének költői erejét. Természetesen, nyelve nem plasztikus, aminthogy a század utolsó negyedének költészete általában nem az. Reviczkynél, Kiss Józsefnél, de főképp nála egyaránt megfigyelhető, hogy a hangulat elömlik a verseken, anélkül, hogy tárgyak képeiben öltene testet. {645.} A szemléletesség hiányáért azonban kárpótol valamivel: zeneiségével. Komjáthy képzelete színek és vonalak helyett fényözönt áraszt, amelyben a tárgyak elmerülnek. Ha olykor észre is veszi a külvilág dolgait, saját lelkiállapotát látja bennük. Így a francia szimbolistáktól függetlenül eljut ahhoz a szemlélethez, amely a külső jelenségeket a lélek jelképeinek tekinti. Baudelaire-nél sem találunk szebb korrespondenciákat, mint például Komjáthy következő vers-részlete:

Hattyú lebeg a ringó vízen:

Az én gyönyörben úszó szivem;

A fénybogár a rózsa-kelyhen

Az én gyönyör-sugárzó lelkem;

A pillangó levelek selymén

Az én gyönyörtől ittas elmém.

(A porba' csúsztam ...)

Ez már nem is megközelítése a jelképes költészetnek, hanem igazi szimbolizmus.

Komjáthyt az egyes tárgyak nem érdeklik ugyan, de azért erős fogékonysága van a természet iránt. Kedvenc tájai a ragyogó nyár és a viharok. Legfőképpen a nyári tájban érzi otthon magát. Nem puszta természeti évszak ez neki, sőt nem is csak az élet és a gyönyör jelképe, hanem a napisten megnyilatkozása. A fényt és a vihart viszont néha majdnem rokonértelműnek tekinti. Így, mikor arról álmodik, hogy "Ringatnának vad gyönyörök | Napfényben, zengő viharokban". Mert a harag is gyönyör; nemcsak élvezni, hanem rombolni is vágyik: nem kéjenc ő, hanem harcos, akinek a szabadság, a dac, a harag az eleme.

Nyelvi találatainak erejét fokozza verselési művészete. Olykor például a dallamosság gyönyörű hatásait éri el azzal, hogy daktilust és anapesztust vegyít a jambus közé, pl.: "Kövesd a füstöt! lllanását | Tanuld ki, értsd meg szellemét! | Föl nem leled seholse mását: | Itt a valódi bölcsesség!" – ahol az első három sor szabályos jambusai után jólesően kezd táncba a negyedik sort váratlanul kezdő daktilus. S még ennél is szebb ez a versszak:

Nevem a csillagokba írom

S emberszívekbe égetem,

És túl időkön, túl a síron

Terjed hatalmas életem.

(Jóslat, 1891)

– ahol a strófa rövid szótagokon, könnyedén épül, majd a harmadik sor kettéoszlása és a "túl" szóra eső hangsúly következtében lassúbb ütemben ér véget.

A metrika hatását jól támogatja költészetében, hogy mondatai gyakran felkiáltók vagy óhajtók. Ahogy Vajda kedvenc írásjele a kérdőjel, az övé a felkiáltójel. Fontos eszköze az oly gondolati ritmus, melyben mellérendelt mondatok mintegy emeletről emeletre ragadnak fölfelé, míg végül rendszerint egy felkiáltójel zárja le őket. Legjobb versei lenyűgöző hatásának egyik {646.} titka a biztos, erőteljes szerkezetben van. Szerkesztési művészete még az agyát el-elborító asszociáció-özönt is egységes vonalakba rendezi. Különösen bravúros az oly többtételes verskompozícióiban, mint A hipokritákhoz vagy Hópelyhek, melyekben szinte játékosan buktatja föl-le s feleselteti egymással a különböző motívumokat. Költeményeinek sodra mindig nyílegyenes. S ez a biztos célratörés nem hideg észmunka eredménye, inkább az erős indulaté. Szerkesztő technikája így nem kevésbé járul hozzá verseinek lángszerűségéhez, mint forró, érzelmi tartalmuk. S hozzájárul még valami: az önérzet és dac egeket ostromló, elszánt hangja, amely szintén a láng minden akadályt áttörő útjára emlékeztet.

Komjáthy Jenő ama éteri és kozmikus líra egyetlen magyar képviselője volt, melynek a világköltészetben Shelley a legismertebb és legnagyobb példája. Különleges érzelemvilágával, átszellemült, rajongó lelkének megnyilatkozásaival gazdagította költészetünket. A legtestetlenebb magyar líra az övé. Ő maga találóan jellemzi: "Dalom, e túlvilági ének, | Szokatlan gyarló embereknél, | Mert csupa fény és csupa lélek" (A semmi, 1891)

Persze költészete nemcsak egyedülálló, hanem kuriózumszerű is, mert lángja egy eszmei légvár körül lobog. Költészetének egyik része ugyanis meghamisítja az ember és világ viszonyát. Célzata ugyan itt is egészséges: az emberi érték védelme a szétzúzó, gonosz erőkkel szemben. Csakhogy téves utat választ, vélt egek felé téved, s nem-létező "istenülések" káprázatában keres vigaszt.

Mégis, ha felidézzük a századelő magyar irodalmi életét, melyben Szabolcska Mihály jámbor egyszerűsége, Ábrányi Emil szépen csengő közhelyei, Makai Emil és Farkas Imre zsúr-poézise és – igényesebb körökben – Reviczky dús érzelmessége és Kiss József artisztikus lírája voltak az ünnepelt értékek, megértjük, hogy a gondolat és érzés nagyobb lehetőségeire szomjazó fiatalság elragadtatva figyelt fel reá. S megérdemelten: költészetünk általa jut legközelebb az új lírához. Eget vívó szilaj verseiben az érzékeny elmék: Juhász Gyula, Kosztolányi és Babits korán megérezték az eredetiség izgalmát. Kár, hogy egyoldalúan, olykor ferdén látták egyéniségét. Költészetének épp a délibábos része ragadta el őket, irreális tartalmaival és különös színeivel. Kiváltképp a különös egyént, a tömeg fölé emelkedett, ezoterikus szellemet csodálták benne. Lélekkel telített, magas költészetre törekedve, elsősorban benne találtak példát arra, amit ők maguk akartak megvalósítani. Így nem vették észre, hogy Komjáthy egyszersmind harcos volt. Komjáthyban ugyanis a lázadásnak nagyobb tüze égett, mint bennük. Ráadásul önistenítése ellenére Komjáthy nem a társadalmon kívüli elszigetelt egyéniség apostola volt. A költészetben nem művészkedést látott, hanem az emberiség irányítóját. Megrendülve élte át a társadalmi nyomort, s még "istenülésével" is a hatalom ellen védekezett.

Utódai közül Ady áll hozzá legközelebb, jóllehet ő már nem értelmiségi, hanem szinte népi szemszögből nézi a társadalmat. A Vér és arany költője éppúgy szenvedett a roppant társadalmi ellentmondások és a reakció uralma miatt, egy tompalelkületű tömeg közepette éppoly egymaga sóvárog egy haladottabb világért, szintén Messiásnak érzi magát és "istenülni" igyekszik s ő is kozmikus távlatokat nyitogat költészetében. Adynak – szemben Komjáthyval – a társadalmi és lélektani tisztánlátás volt egyik legnagyobb {647.} ereje: nem hajlott az önámításra, hanem az álboldogság önhipnózisa helyett teljes mértékben átérezte messiási hivatásának tragikus voltát. De összes elődei közül így is Komjáthy közelíti meg legjobban.