Miszticizmusa

Bár gyűlöli a vallások zsarnok istenét, mégis sóvárogva keresi az istent, a mindenség legbensőbb titkát. Ugyanazzal a féktelen szenvedéllyel, amellyel érzékisége előbb a szerelmet kívánta, most isten megismerésére tör. Egy máglyára lépő vértanú lángoló hitével kiáltja:

{643.} Boruljon életemre átok,

Mint nemes ércre a salak,

Raboljátok ki a világot:

Csak téged, Isten, lássalak!

(Bolyongjak ...1890)

A halálvágy, melynek gyakran hangot ad, szintén istenkeresésének egyik neme. A földi látszatéleten túli igazi életet remélte a túlvilágon, visszatérését szelleme kútfejéhez. Arra vágyott, őrült rögeszmével, hogy még élve az égbe ragadja magát, – hogy eképp ölelkezzék össze a "szép istenséggel".

1892-ben némi hatással voltak rá Schmidt Jenő Henrik tanai is. Schmidt ekkoriban kezdte hirdetni a "gnózis" filozófiáját; Komjáthy ennek, valamint a spinozai tanoknak hatására válik misztikussá. Egy napon felfedezi, hogy isten benne: a szívében lakik. Valami titokzatos intuitív élményben kitárul előtte lelkének titkos mélye. A misztika két válfaja közül a felekezet nélküli keríti hatalmába: bármely bibliai képzet helyett élményeiben csak egy személytelen isten szerepel. Döntő szenici élménye, költészetének legfőbb tartalma mostantól kezdve ez. Ifjúkorától sóvárgott a transzcendens megismerésére, s most, utolsó éveinek titokzatos idegbaja hozzásegíti az istenüléshez. Mágikus miszticizmusa az istenhez-hasonlóság gondolatát az istennel való azonosság eszméjéig fokozza; úgy véli, hogy magát az istent is tulajdon akarata alá tudja hajtani.

De épp akkor a legtragikusabb, mikor legjobban ujjong. S ha észrevesszük, hogy ujjongása voltaképp nem holmi naiv megelégedés, hanem a szenici kispolgárok durva lármáját dacosan túlharsogó polémia: botcsinálta boldogság, tragikus öncsalás, önhipnózis, úgy ujjongásából kihalljuk fájdalmát is, és szánva, megrendülve, lélegzet-visszafojtva kezdjük figyelni ezt a folytonos eksztázist, ezt a a szenici "istenülést". Kár, hogy versei ritkán vallják be a fájdalmát, amelyet az ujjongással le kell győznie.

Illés szekerén, rajongások tüzében száll Komjáthy egyre följebb, föl-föl – a neuraszténiába. Komjáthy Jenő élete végén már "boldog". "Érzi," "látja" a végtelent, lobog és ragyog, de ez már az idegösszeomlás küszöbe. Életének drámája ugyanis nem misztériummal zárult; amit üdvözülésnek érzett, objektíve a tragédia utolsó felvonása volt.

S mégis, "istenülése" összefért haladó voltával, mert azáltal is harcolt, hogy "istenült". Ady is írt istenkereső verseket, méghozzá egyidejűleg forradalmi verseivel – Komjáthy költeményeiben is megfigyelhetjük a forradalmiság és a miszticizmus egyidejűségét: a Viharének 1893. július 22-én, a misztikus Egyszerre és a Meg tudnék halni pedig öt nappal később, július 27-én keletkezett. Boldogság azért várt rá a misztikus élményben, mert örömét és nyugalmát másutt nem találhatta meg. A belső élmény káprázatában, a lelkében felidézett "istenséggel" való egybeömlésben tudott csak megnyugodni; misztikus élménye elhibázott kísérlet a teljesebb élet megtalálására, de boldogsága épp e rátalálás hiedelmén alapszik. A lélek isteni voltába vetett hite alapján aztán fennen hirdeti, hogy az elnyomás istentelen. Antimaterializmusa is a pénzimádó, lelketlen burzsoázia erkölcsi anyagelvűsége ellen irányul; a szellem hangsúlyozása nála annak az értelmiségnek lázadása, amelyet a kapitalista élet fojtogat.

{644.} Ha tehát mint elszigetelődött egyéniség a képzelgés, és az önámítás meddő és tragikus útját járja is, végletesnek látszó elszigeteltsége nem olyan teljes, mint első pillantásra látszik. Észreveszi és megszólaltatja a társadalmi nyomort, s ha nem is mondja ki világosan, kétségtelen, hogy elszigetelődése és "istenülése" nem egyéb, mint felelet az elembertelenedésre – védekezés a lelki és szellemi megsemmisülés ellen; lázadás a kapitalizmus, az állam és az egyház ellen, a pénz ellen; dac a hitvány, ostoba és zsarnoki környezettel szemben. Bírálata nemcsak a privát erkölcsre és a kultúrára terjedt ki, ki akarta venni a hatalmat is az uralkodó osztály kezéből és a "szellem", az értelmiség kezébe kívánta adni. Arra azonban már nem volt elgondolása, hogyan történjék a hatalom átvétele és arra sem: mit kellett volna aztán a szellemnek a megszerzett hatalommal csinálnia. Annyit látni csak, hogy szemében elviselhetetlen bűn volt a nyomor, s valami gazdasági igazságosság elérését sürgető feladatnak tartotta. Lázadásának lényege tehát: elvetette a fennálló viszonyokat, de a megdöntésükre alkalmas módszert nem ismerte fel. Ha azt mondja: "Istennek lenni! egyetlen dicső cél"! – ez a helyes forradalmi célnál valamivel több és valamivel kevesebb is.