{655.} Szabó Endre

Született 1849-ben. Szemere Miklós neveltje: szókimondó és radikális, Bécs-ellenes, sőt republikánus. Élete alkonyán, 1918-ban is azért köszöntötte boldogan a forradalmat ("sok millió testvéremmel | Ember vagyok végre mostan"), mert megteremtette a köztársaságot.

Számos szerelmes verset írt, de egyénisége főképp nem ezekben, hanem társadalmi elégedetlenségéről tanúskodó költeményeiben nyilvánult meg. Annak a baloldali tendenciájú, modorban dalszerű, közvetlen, természetes és nyíltszavú költészetnek hagyományát folytatja, amelynek Béranger, Heine és Petőfi voltak a nagy világirodalmi képviselői. Tapasztalatait és érzéseit szatirikus hangon, olykor humorral adta elő, jókedve a keserűségben sem hagyta el.

Legfontosabb politikai eszméje a háborúellenességgel egybekapcsolt királyellenessség. Költészete nemhiába a török-orosz háború idején szólalt meg először hangosabban, gyakran írt keserű humorú pacifista verseket (Egy gyalogos elesett). Nagy emberek című versében amiatt a történelemhamisítás miatt zúgolódik, hogy mindig csak a háborúcsináló, de a csatából távol maradó királyokat nevezik nagynak, a hősi kis Miskákról azonban hallgatnak. A királyok mellett látja a papok, a katonák bűneit és a gazdagok meg nem érdemelt előnyeit is. Illúzió nélkül nézi az egyház és a társadalom erkölcseit, s heinei gúnnyal írja le az úrnapi processziót. Tudja, hogy Jézus nem váltotta meg az embereket (Jézus Krisztushoz), s azt is látja, hogy a jámborság látszata mögött gyáva képmutatás lapul (A jó ember). Részvéttel ír a szegény ember nyomoráról (A város végéről) és szeretettel rajzolja meg a Horatiust olvasgató egyszerű, szerény vidéki nemest (Nemzetes uram). Látja, hogy nálunk minden téren csak a gazdagot becsülik; a tudományban és az irodalomban is, Gyulai is (Plutokrácia); hogy a szántóvetőnél jobb sorsa van a betyárnak is (A betyárnak jól van dolga); hogy a szegény ember leghitványabb kizsákmányolói a népnyúzó, semmirekellő képviselők (Alkalmatlan gondolatok), akik nem restellik még emeltetni is a fizetésüket (Választópolgár levele képviselőjéhez). Néha csokonaias jóízzel neveti a nagyurak ünnepére hódolni siető magyarokat (Jubilále!). Hirdeti, hogy a haza neve is csak a szegények kifosztását szolgálja. Ezért a szegény asszony – írja – nem is érti, mi a haza, amelynek nevében egyre csak elvisznek tőle valamit:

Ments meg isten tűztül, jégtül,

Közérdektül és hazátul ...

(Szegény asszony)

Költészete mentes a divatos nacionalizmustól; a magyarok istene, akikre oly büszkék vagyunk, szerinte a földesurak, sikkasztók, inasok és szolgák, mindenféle gézengúzok istene (A magyarok Istene). Így jutott el a forradalomvárás küszöbéig. Május elsején utálattal írt a katonákról, papokról és a "mamlasz ingyenélők"-ről (Május elsején), 1876-ban, minden bizonnyal Oroszországra gondolva, a népszabadság forradalmát várta: "Földindulás, koronák pusztulása | Jelezze a közelgő ünnepet!" ( Vihar előtt). Évtizedek múlva, 1904-ben is ujjongva reménykedett a látóhatáron villámló égi háborúban (Töröd {656.} a göröngyöt); mintha azt remélte volna, hogy ez az égi háború átterjed hozzánk. Az 1918-as októberi forradalmat is örömmel üdvözölte, de a proletárdiktatúrát már elutasította. Meghalt 1924-ben.