Heltai Jenő

Budapesten született, 1871-ben. Rövid ideig jogászkodott, majd újságíró lett. Később a Vígszínháznak és az Athenaeum könyvkiadónak volt igazgatója. 1957-ben, néhány hónappal halála előtt, Kossuth-díjjal tüntették ki.

A János vitéz című dalmű dalainak, A tündérlaki lányok és A néma levente című színműveknek, A 111-es című regénynek népszerű szerzője 1892-ben egész ribilliót támasztott Modern dalok című első verseskönyvével. Ma már alig lehet megértenünk, miért bélyegezte a hivatalos kritika a Modern dalokat és a két év múlva megjelent Kató-verseket "erkölcstelennek és nemzetközinek".

Heltai verseinek szinte egyetlen tárgya a szerelem. Felfogása, hangja a romantika és a pátosz éles tagadása. Hosszú évtizedekre Heltai az utolsó igényes költő, aki a tréfát a lírával összeegyeztethetőnek tartja. Némely költeménye rímbeszedett élc. Közhellyé vált állítás, hogy verseiben a nagyváros, az új Pest szelleme szólalt meg. Schöpflin szerint például azért kerüli a feltűnő és eredeti, hangos és nagy szavakat, mert nagyvárosi ember. De ha Pest lírája volt ez, hát egy nagyon szűk Pesté. Ez a líra nem vette észre a külvárost, nem tudott Pest nyomoráról és bűneiről, a nagyvárosi magány öröméről és szenvedéseiről, a millió lehetséges kaland ábrándjairól, csak a fiatal bohémek könnyelmű, vidám szerelmeit mutatta meg – igaz, szellemesen. Heltai hangja nem a nagyvárosé általában, hanem egy sajátos nagyvárosi rétegé, annak is egy bizonyos korszakában: a pesti fiatalságé, még pontosabban a bohémeké. Így nevezték a jókedvű, fiatal művészek: festők, írók, színészek, muzsikusok, újságírók társaságát, amely bizonytalan, de elég jó anyagi helyzetben, a művészi alkotás és a könnyű szerelmek mámorában, fittyet hányva a nagyképű és képmutató álerkölcs szabályainak, a polgári társadalmon kívül, de bizonyos nimbusztól övezve, az esetleges pénztelenségben is megelégedetten és vidáman töltötte napjait, élete tartalmának a kedélyességet, a könnyű szerelmeket és művészetet tekintve.

{662.} Bár a bohémek a társadalom peremén mozognak, nem szenvednek ettől, mert nem magánosok: csapatosan élnek és egymásban megértő társra találnak. Ellentétük a filiszter, s ez az ellentét kiemeli bohémségüket: filiszter nélkül bohém sem lenne. A különbség köztük az, hogy míg a filiszter a magasabb szellemi szükséglet iránt érzéketlen, a bohém a művészetnek él (a kedélyesség határain belül), viszont hiányzik belőle a kötelességtudás meg az önfegyelem. Franciaországban már a romantika korában kialakult a bohém társaság, Németországban (Münchenben) csak a század második felében, nálunk a század végén. Egy-egy vidám írói asztaltársaság már a hetvenes években is összeverődött ugyan valamelyik kis vendéglőben vagy kávéházban, de Heltaiék az elsők, akik sajátos stílusú életformát teremtenek életmódjukból: abból, hogy nem gyűjtenek pénzt, hanem "álmodoznak", éjszakáznak és mindig kedélyesek.

Természetesen, nincs meg Heltaiban a nagy magánosok zseni-öntudata; fájdalmas megnemértettsége, érzelmi töltése is kevesebb, gondolati elmélyedésre sem hajlamos. Merészsége a szerelem felfogásában, álszemérem nélküli megéneklésében, a prüdéria megfricskázásában nyilvánult meg: az egykorú magyar polgár harci kedve nem terjedt ennél tovább. Nem is volt modern a szó szoros értelmében, csak szövetségese a moderneknek. Szövetségese, mert anti-népies, és mert új magatartást tanúsított: bátor és felszabadító volt, s ha csak fricskával és szamárfülekkel is, mégis szabadságharcot kezdett.

Érdeme az is, hogy kamaszos szemtelenséggel felfrissítette a költészet nyelvét, elfogulatlan bátorsággal használva a nagyvárosi élet oly szavait, mint turf, redakció, szenzáció, hangverseny, blazírt, impotens, korzó, toalett, s főképp hogy a prüdériát kicsúfoló, új szerelmi erkölcsöt mutató magatartásával bátorító példát nyújtott az új nemzedéknek. Iróniája, szkepszise ezzel előkészítette az új lírát, mert csak az uralkodó konvenciók megtagadása után lehetett megtalálni az új fájdalmak pátoszát. Érdemei közül nem szabad kifelednünk, hogy (Makai Emillel együtt) ő mutatott először példát a zenéhez simuló magyaros operettszövegre, arra, hogy megnemesítette a sanzont, a magyar versbe beoltotta a franciás esprit-t, s kifüstölte, szellemességgel helyettesítette az ízléstelen szentimentalizmust.

Ifjúságát kifejező lírájára úgyszólván átmenet nélkül, csaknem húsz éves hallgatás után, az öregkor lírája következett. Egykor egy társadalmi réteget, a bohémséget, most egy életkort fejezett ki: az öregséget. Mintha Arany Jánossal, Kiss Józseffel, Vargha Gyulával együtt meg akarta volna cáfolni a közhiedelmet, hogy a líra az ifjúkor műfaja. Versei tartalma most: hogy elmúlik a szerelem, az ifjúság, az élet, és hogy a sors nem hozta meg, amit várt tőle. De csak hangulatuk illata a hervadásé: színükben, formájukban most sokkal több az eredetiség, merészebb a szellem, mint fiatalkori verseiben. Skálája is kitágult, kibővült a kudarcra és igavonásra ítélt embertársak iránti részvéttel (Ismeretlen jóbarát, Elfelejtett költő mosolya), sőt a második világháború és a fasizmus förtelme, majd a felszabadulás néhány politikai verset is fakasztott belőle: amaz az undor és harag, emez a lelkes bölcselkedés hangjait. A szabadsághoz írt ódája már nem is annyira politikai, mint inkább etikai-filozófiai költemény, sematizmustól mentes, igazán egyéni vers, egy megnemesedett bohémnek, egy szabad embernek és költőnek elmélkedése. Az egykori élcelődés ezekben az öregkori versekben igazi lírává érett: a szomo-{663.}rúságban is játékos, saját hangú, irodalmunkban egyedülálló lírává. Nyelve természetes, könnyed és dallamos; úgy tetszik, szavai maguktól állnak össze verssé, gondolatai maguktól rendeződnek költeménnyé. Heltai ez utolsó verseiben sem szűnik meg szellemes lenni, szellemessége azonban diszkrétebb, nem önmagáért való, hanem az érzés kifejezését szolgálja. Öregkori termése Elfelejtett versek című kötetében (1947) oly időpontban jelent meg, mikor az érdeklődés már elkerülte őt.