Makai Emil

Makón, 1870-ben született, szülei papnak szánták, de 1893-ban kilépett a pesti rabbiképzőből, amelynek pedig kiváló növendéke volt, s Kiss József mellett fejlődött tehetséges költővé. Később A Hét munkatársa, majd segédszerkesztője lett; fiatalon, 1901-ben halt meg. Margit (1896) és Újabb költeményei (1899) címen jelentek meg összegyűjtött versei. Érdekes kultúrtörténeti dokumentum a Zsidó költők (1892) című fordításkötete.

Makai Emil a héber vallásos énekek fordításától hamar a modern költészethez pártolt. Verseiben szentimentalizmust és romantikát vegyített a pesti szalonok képébe, rendszerint banálisan és hatásvadászóan romantikus pózba állítva magát: egy frakkos trubadúr, egy céltalanul kóborló bohém pózába, aki holdvilágnál pengeti lantját, s epekedik Margiték többemeletes sarokháza tövében. Jobb verseiben helyzetét és a nagypolgári szalonokat groteszk vonásokkal ábrázolja (Jouron, A prágai ismeretlen, Közös sors), anélkül hogy ellentétét a paloták világával mélynek éreznénk.

{664.} A nagyvárosi irodalom jogáért vívott harc elkerülhetetlenül szükséges volt, haszna is hamar megmutatkozott. Kibővült az irodalom tárgyköre, bátrabb, igazabb lett a szemlélete, s részben még a stílusa is felfrissült. Ha a századvégi költő nagyvárosias akar lenni, simaságra törekszik, s nyelvét telehinti német, francia s más idegen szavakkal, hogy a mondén társalgás hangját utánozza. Vajda hősei a Találkozásokban olykor franciául beszélgetnek, a fővárosról írva Arany János, Kiss József (Mese a varrógépről), Kozma Andor, Heltai Jenő és Makai Emil is bőven használ olyan, az egykorú társalgásból átvett szavakat, amelyek egyébként a költői nyelvben nem kaptak helyet. (Sokkal értékesebb és maradandóbb volt a "pesti irodalom" hozománya az elmélkedő próza terén, ahol az addigi lompos, táblabírósan bőbeszédű, latinos és nehézkes stílust könnyed, magyaros és elmés prózával cserélték fel. Ez az új stílus A Hét és itt is főképp Ambrus Zoltán, Tóth Béla, Papp Dániel, Kozma Andor stb. teremtménye.)

Schöpflin abból magyarázza az új magyar irodalmat, hogy a társadalomban és a politikában ugyanúgy, akárcsak az irodalomban is mindjobban érzett a magyar élet elvárosiasodásának hatása, mert "a városokba szorult intelligencia észrevétlenül vágyakat, szokásokat, igényeket és világnézetet váltott" (Konzervatív kritika, fejlődő irodalom. Nyug 1921. I. 569.).

Mindebben van némi igazság. Mindenesetre, a magyar irodalmi gondolkodás különös eltévelyedése volt, mikor a falusiasban és együgyűben kereste az üdvösséget, s ez vezetett a másik eltévelyedéshez, mely ezzel szemben városi jellegű irodalmat akart vagy vélt látni maga előtt.

Míg a népies jelszónak egykor világos tartalma volt, bajos meghatározni, hogy mi a tartalma a városi irodalom jelszavának. Mert mi az új a városi irodalomban? Az intellektualitás? Berzsenyi vagy épp Vörösmarty költészetének, Eötvös, Kemény, Madách művének intellektualitását egyetlen városi költőnk sem múlta felül. A városi élet külső képei, alakjai, hangulatai és problémái? Ezek ábrázolása valóban szükséges és elkerülhetetlen volt, de az emberi léleknek kevés sajátosan városi problémája van, sajátosan nagyvárosi szemlélete és érzésmódja meg éppen alig, az irodalomban pedig az utóbbi fontosabb, mint maga a tárgy. A dzsentrinek és a parasztnak kétségtelenül más problémái vannak, mint a polgárnak vagy a proletárnak, de minek ezt "városinak" nevezni az osztálynévvel való pontosabb megjelölés helyett? Jogos és szükséges volt tehát, hogy Vajda János, Asbóth János, Palágyi Menyhért, Zempléni Árpád, majd Ignotus az intellektualitás jogát követelte, s érthető, hogy a leírt viszonyok között Ignotus ezt a "városi" nevében tette. Az új irodalomnak ki kellett verekednie ezt a jogát, hogy a városi polgárság és proletariátus életét is ábrázolhassa. Arany, mint a róla szóló fejezetben említettük, azt vallotta valaha: "Szeretem a nemzeti költészetet, a népiesség köntösében még most, később majd pusztán." De amikor kialakult Budapest új osztályaival, a nemzeti irodalom már csonka lett volna Budapest nélkül. Szükség volt tehát egy "budapesti" irodalomra, noha a távolabbi cél most is egy, az egész országot átfogó irodalom volt. Budapest befogadása nélkül irodalmunk nem lett volna az egész nemzet irodalma. Persze, nem lett volna az akkor sem, ha Budapest ábrázolására szorítkozik. Az irodalom tagadhatatlanul kapott egyet-mást a fővárostól: kapott anyagot is, szemléletet is. Az új fejlődés kiharcolói, a kilencvenes évek írói, éppen úgy, mint egykor a népiesek, {665.} csak a közvetlenül előttük álló feladatot hangsúlyozták: az új terület, Budapest művészi meghódítását. Programszerűen, sőt olykor túlkompenzáló daccal törekedtek is erre. Mégis, Adyhoz és a Nyugathoz nem az ő irányzatuk vezetett, mert szubjektivitásuk és bensőségük nem volt elegendő. Azáltal azonban, hogy iróniájukkal és elemző intellektualitásukkal lejáratták a neonépies együgyűséget, részük volt abban, hogy az új költészet lehetségessé vált; nem a fő csapat voltak, annak csak hasznos szövetségesei. Mihelyt a falusias művészet pozíciói meginogtak és akadálytalanul folyt Budapest birtokbavétele, irodalmunk hamar meghaladta a falu vagy város dilemmáját, túlment Budapest határain: az egész országot átölelte. Ady, Móricz, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász, Tersánszky már nem a budapesti élet, hanem a bárhol élő ember testi-lelki világának feltárói.