Farkas Antal

1875-ben született Szentesen. Nyomorgó tanyai tanító, majd hírlapíró volt. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált és csak a huszas évek végén térhetett vissza hazájába; 1940-ben halt meg.

Lassan fejlődik szocialista költővé. Első verseskönyveiben még a "nép-nemzeti" iskola epigonja. A vidéki középosztály szellemének befolyása alatt áll: vallásos és nacionalista, hazafias verseiben azért fohászkodik, hogy a magyart a második évezredben három tengerpart tekintse urának, a parasztot megveti (A sírásó), de a várost utálja és falura vágyik.

Március című kötetének (1902) épnyelvű és változatos formájú verseiben már az érzelem ereje hangzik fel. Álmok című kötetében (1904) nagyot lép a szocializmus felé. Hazafias verseiben még mindig a szokványos 48-as felfogást fejezi ki, de szemléletében és költői eszközeiben itt már Ábrányi Emilig jut: ő is szívesen él Jézus nevével, mint a szocialista igazság jelképével, továbbá gyakran a Cézár névvel, mint a legfőbb földi hatalom jelképével. De címadó verse már a gyári munkásokhoz szól, akiknek álma "újjáteremti egykor a világot". Döbbenetes képet fest a szörnyű tanyai nyomorról (A patkányok), elítéli a gazdagok jótékony báljait (A jótékony farsang), s a népkonyhák koldusait lázadásra szólítja fel (Újévi vers). "Szocializmusa", persze, még oly zavaros, hogy a géprombolásban reménykedik. Nem véletlen, hogy legjobb verse, az Aratás a szegényparaszti nyomorról szól. Ez nem allegória, nem szólamgyűjtemény, hanem saját tapasztalatokból született érzékletes költemény. Farkas Antal láthatólag jobban ismeri a falusi nyomort, mint a nagyvárosi proletár életét és problémáit. Csak Templomtüzek, vörös zsoltárok című kötetében (1914) lép elénk, mint igazi szocialista költő. E kötete magát Adyt is elismerő szavakra ragadja, noha szóvá teszi, hogy "kötik a kipróbált formák". Farkas itt van ereje teljében. Tud lelkesítő lenni, agitációs szólamok és retorika nélkül. Ábrányi Emilt folytatja, de a szocialista szemlélet színvonalán. Nyoma sincs verseiben Csizmadia helyenként didaktikus szárazságának és nyelvi {671.} vértelenségének; nem tanít és fejteget, hanem érzéseket: büszke forradalmi lelkesedést és dühöket fejez ki. Hol vérpezsdítő erővel villantja meg a forradalom fenyegető látomását (A vörös tavasz), hol régi történelmi énekek hangján az egykorú magyar nép panaszait szólaltatja meg (Jobbágyok nótája, Hol vagy, István király? Hej Rákóczi, haj Bercsényi!). Képzeletének két alaprétege van: a vallás és a falusi élet. E könyv alapján azt kellene hinnünk, hogy a magyar szocialista mozgalomnak még 1914-ben is a vallás a fő ellenfele, mert egy 16-17. századi énekeskönyvben sem játszik nagyobb szerepet a vallási képzetkincs, mint Farkas Antalnál. Farkas még 1914-ben is az evangélium jelképeivel harcol a fennálló világ ellen és az új világ eljöveteléért, akár húsz évvel előtte Ábrányi Emil. Nem tagadja meg Jézust, hanem a szocializmus előfutárjává teszi, s verseiben is gyakran előfordul a századforduló költészetének közhelye: a gyár és a templom szembeállítása (Májusi hajnal, Május elsején). De míg Rudnyánszkynál a templom legyőzi a gyárat, Farkas Antal az egyházat már károsnak tartja a haladás szempontjából és vitába száll szimbólumaival: "Nem vagy nekünk lélek, | Nem vagy se szent, se nagy: | Sötét uralomnak | Rozsdás fegyvere vagy" (Jövel szentlélek!).

Képzeteinek a vallásiaknál is alapvetőbb rétege a falu. Farkas Antal már tíz éve pesti hírlapíró, a Népszava munkatársa, de igazában még mindig csak a szegényparasztság életét tudja bemutatni, a nagyvárosi proletár csak a gyár vagy a május elsejei felvonulások szólamszerűen emlegetett sápadt jelképében jelenik meg verseiben. Emlegeti a vörös csütörtököt (Az volt a május!), de a falu életét és a kivándorlók bánatát jobban ismeri, mint a pesti proletárt, egy-egy finoman átérzett természeti képet művészi diszkrécióval emel jelképessé (Szüretkor, Virradás), de a gyár vagy a pesti külvárosok élete ismeretlen előtte. Forradalmár hőst, mint az egész magyar századforduló szocialista lírája, nem ismer mást, mint Dózsa Györgyöt és a forradalmas Oroszország hőseit (Találkozunk!, A cár rosszul aludt).

E könyv után csalódás az olvasónak Fekete nóták, vörös rigmusok (1919) című kötete. Nemcsak azért, mert Farkas Antal itt is hű marad a "kipróbált formákhoz". A kötet homlokán vörös betűkkel a "Világ proletárjai, egyesüljetek!" jelmondat díszlik, de tartalmában csak két-három darab tükröz valami keveset a forradalom vagy éppen a Tanácsköztársaság érzéseiből és várakozásaiból. Eszmei tisztázatlanságára jellemző, hogy nagy békevágyában békét akar a társadalomban is: "A sziklákat virág-tenger fürössze, | Koldussal püspök csókolódzon össze" (Májusi rigmusok). 1918-ban a forradalom hírére azzal búcsúzik az orosz hadifogolytól, hogy a mi utunk is arra megy, amerre az övé (Iván hazamegy) – de ez csak azt mutatja, hogy Farkas Antal ekkor még nem volt tisztában azzal, merre megy az orosz forradalom. Legtöbb érzéstől Jön az öcsém című költeménye duzzad, melyben hadifogoly öccsének azt üzeni: "Siess vörösre vált Szibériádból, | Siess vörösre vált Szibériádba!".

Idegen határon, sótalan kenyéren (1928) című könyvében már az emigráció bánatait sóhajtgatja el, reményvesztettség és reménykedés közt hullámzó érzelmeit, néha az emigránsélet külső képeit is felvillantva. Míg előző két kötete kizárólag társadalmi vonatkozású verseket tartalmazott, ebben a ritka harcos fogadkozások mögött megszólalnak már a személyes sors hangjai is: belefáradása az életbe, halálvárása ...

{672.} Feltűnő jelenség, hogy a nyolcvanas években egyre erősebb és bátrabb, olykor már szocialista szellemű társadalomkritikai irodalom a kilencvenes évek elején elhallgat; épp akkor, mikor a munkásmozgalom Európa-szerte és nálunk is szervezettebbé s erőteljesebbé válik. E jelenség magyarázatául az szolgál, hogy a nyolcvanas évek túltermelési válságát lassanként ipari fellendülés követi; hogy ennek járulékául a kilencvenes években jelentkezik a revizionizmus; hogy az így növekvő jólét gazdasági illúziói mellé épp ez időben nő meg a millenniumi nacionalizmus, mely az értelmiségieket ellenállhatatlanul vonzza; – hogy maga a szociáldemokrata párt belső marakodásaival, Ausztriából jött, magyarul nem is tudó vezetőivel, ez időben még túlnyomólag idegenajkú tagságával, programjának bérharcos perspektívátlanságával, a nemzeti kérdés iránt tanúsított elvi értetlenségével, a parasztkérdés elhanyagolásával nem lehetett csábító a magyar költők számára, akiket a századvégen megerősödő idealista áramlatok is megzavarhattak tájékozódásukban. Továbbá: a nagyipari sztrájkok, amelyeket a szociáldemokrata párt a kilencvenes években szervez, és még inkább az aratósztrájkok, amelyektől a birtokos osztály és a kormány szinte önkívületbe esik, megrémítik az uralkodó osztályokkal többé-kevésbé kapcsolatban lévő költőket is. Röviden: a kilencvenes években a paraszt és a proletár forradalmasodik, az értelmiség meg visszahőköl, az irodalom pedig jobbára csak az utóbbi jelenséget tükrözi.

A társadalmi líra a századfordulón éled újra, főleg a parasztság panaszait mondva el. Érthetően, hiszen Magyarország a 19. század végén még mindig agrárország, körülbelül tízszer annyi agrárproletárral, mint ipari munkással, a nemzetközi mezőgazdasági depresszió és a nagy hazai közmunkák befejezése pedig válságot idéz elő: a földmunkásság és a parasztság helyzete roszszabbodik – a kilencvenes évektől 1906-ig hatalmas falusi proletártömegek forronganak. Ha ide számítjuk még, hogy ipari proletariátusunkban a szakmunkások zöme továbbra is külföldi, főképp osztrák, a napszámos és betanult munkások között pedig a hazai nemzetiségek vannak többségben, érthetővé válik, hogy a magyar szocialista költészet első képviselői a híres Viharsarokból kerülnek ki, s az ipari proletariátus voltaképp csak századunk első éveiben lép be költészetünkbe, mikor a gazdasági válság gyáriparunkban is pusztítani kezd.

A magyar szocialista költészet első művelői többnyire a szegényparaszti élmény útján jutnak el a szocializmushoz – az agrárszocializmus útján a szociáldemokrata pártig. A marxista tudomány elsajátítására csak Csizmadia tesz közülük komoly erőfeszítést; Farkas Antal érzelmi lény, akit inkább a proletár lét, a mozgalom helyzete és a szervezett proletariátus szellemi légköre irányít, mint a szocializmus elmélete. A szocializmus európai költői közül különösen Ada Negri, a tehetséges olasz tanítónő népszerű köztük; Dehmelt, William Morrist a jelek szerint nem ismerik. A szocialista program így is erős hatással van rájuk: innen van, hogy a proletariátus összefogásának kötelességét, a here tőkés jólétének és a dolgozó proletár nyomorának kiáltó ellentétét, a győzelem reményét hirdetik; innen, hogy büszkén viselik a "hazátlan bitangok" csúfszavát, amit a reakció rájuk ragasztott, és innen az is, hogy a hazafiságban, az egykorú európai szociáldemokráciához hasonlóan, az uralkodó osztály cselvetését látják, tehát nemzetközinek vallják magukat. Verseiket általában a Népszavának, pártcélokra írják, agitációs szándékkal. E líra telje-{673.}síti feladatát, ha kimondja, ami öntudatlanul ott él a proletariátusban; egyéni veretet, eredetiséget, finomabb művészetet senki sem követel tőle. Ez magyarázza, hogy képviselőik a művészi eszközök tekintetében meg is maradnak az akkor legnépszerűbb politikai költészet: Ábrányi Emil lírájának nyomdokain. A proletariátus fájdalmainak és reményeinek nem is ők adtak legerőteljesebb kifejezést, hanem szélesebb láthatárú és művészibb árnyalatokkal dolgozó értelmiségi költők. A szociáldemokrata mozgalom tehát nem Csizmadiában, hanem Adyban kap igazi irodalmi jelentőséget.

Ilyenformán korai szocialista líránk rámutat ugyan témákra, kimond eszméket, de nem annyira a költészetet, mint inkább a munkásmozgalmat erősíti. Innen van, hogy nem is ömlik be a magyar irodalom nagy folyamába, külön kis patak marad. Innen továbbá, hogy Adyt nem a szocialista költészet, hanem a szocialista mozgalom termékenyíti meg. Más szóval: Ady és József Attila tanulnak ugyan a valóságból és a publicisztikából, költőmestereiket mégsem kereshetjük a munkásmozgalomban. Nem Csizmadiához vagy Farkas Antalhoz kapcsolódnak, hanem Vajda János, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Juhász Gyula és mások hagyományához. Adyt a "szocialista" költők közül csak Jehan Rictus ragadja meg; a kezdő Kassákra bátorító hatással van ugyan az autodidakta Csizmadia sikere, de egyéni hangját ő is más költők nyomán keresi; József Attila pedig nyíltan ki is mondja idegenkedését versíró elődjeitől: "szocialista voltukkal hivalgó költőtársaim munkáiban csak a századvégi március 15-i hazafias ódák absztrakt lelkesedését találom" (Egyszerű énekek. Brichta Cézár versei, Nyug 1928. I. 900.).

S mégis bizonyos értelemben Csizmadia is elődje Adynak, egyik első dörgése a viharnak, mely aztán Ady költészetében égzengéssel szólalt meg.