Csizmadia Sándor

Csizmadia Sándor a legrosszabb emlékű magyar költő. Költeményeit úgy emlegetik, mint száraz, agitációs verselményeket, politikai pályafutásához meg az árulás csúf emléke fűződik. A munkásmozgalom és az irodalomtörténet egyaránt megtagadta. Ma azonban már elismerjük, hogy tehetség volt, a magyar szocialista költészet első proletárszármazású s Kassákig legjelentősebb alakja, a mozgalomban sem érdemek nélkül. Egyike a nagytehetségű öntudatos férfiaknak, akiket a paraszti mozgalom a kilencvenes években felvetett magából, de az első a tehetséges parasztok ama sorában is, akik, mint Nagyatádi Szabó István, Sértő Kálmán stb. elcsúsztak a városi aszfalton. 1871-ben született a vásárhely-kutasi bakterházban. Apja vasúti őr, anyja mosónő volt. Ifjúságát a Viharsarok szegényparaszti mozgalmaktól izzó terü-{669.}letén élte, négy elemit járt; 1896-ban gatyában, kendős kötényben és rámás csizmában a Népszava szerkesztőségébe költözött. Évekig harcolt hősiesen a szegényparasztság ügyéért. Kiváló szónok és vitázó volt, vagy tíz évig tagja a pártvezetőségnek is. Agitációs tevékenységéért két és fél évig ült államfogházban, s itt szorgalmasan tanult, egyebek közt németül. (A Szabó Ervin-féle Marx-Engels kiadás számára ő fordítja Engels tanulmányát a parasztháborúról.) Ő írta a Marseillaise dallamára a "Nem lesz a tőke úr mirajtunk" kezdetű dalt. A parasztmozgalom azonban 1906-tól visszaesett, s ettől kezdve Csizmadia pályája hanyatlásnak indult. Annál inkább, mert ugyanebben az évben jelent meg Ady Új Versekje, s ekkor kitűnt Csizmadia művészetének fogyatékossága. Az első törés pályáján 1908-ban következett be, mikor részben értetlenségből, részben féltékenységből fel akarta tartóztatni Ady diadalszekerét. A kezdetben hősiesen harcoló szocialista vezért a pénzszerzési lehetőség lassacskán úrhatnám polgárrá korrumpálta; most már csak pénzt akart gyűjteni, hogy gyorsan házat és földet szerezzen és maga gazdálkodhasson. Az 1918-as októberi kormány államtitkárrá, majd a Tanácsköztársaság népbiztossá nevezte ki, a Tanácsköztársaság bukása után azonban kilépett a Szociáldemokrata Pártból, megalakította a Nemzeti Munkáspártot, s az ellenforradalmi kormány segítségével képviselői mandátumot vállalt. A népgyűlések egykori hőse most már szánalmas figura volt, züllött alak, akiben csak a bor és a kapzsiság dolgozott. 1929 márciusában öngyilkosságot követett el.

Költészete – 1897-ben megjelent kezdetleges első kötetétől, melyben még útszéli agitációs szólamokban és döcögő ritmusokban agitál a szocializmus mellett – bámulatosan gyors ütemben fejlődik Küzdelem (1903), illetve Hajnalban (1905) című kötetéig. Korlátja azonban, hogy rendszerint oly általánosságokból indul ki, mint a szegény-gazdag, szabadság-elnyomás ellentéte, s inkább témákat versel meg, mintsem érzelmeket fejez ki. Szellőt, napsugarat, tavaszt, telet emleget verseiben, de nem mint érzéki valóságot, hanem mint jelképet: a tavasz nála éppúgy csak allegória, mint a vallásos költőknél, a különbség csak az, hogy ezeknél a feltámadást jelképezi, nála meg a proletáriátus győzelmét. A kikelet, a tél, a virág, a téli köd, a virágerdő: itt mind csak szólam. Máskor hosszú szerelmes verset ír valakihez, aztán az utolsó sorban kiderül, hogy szerelme tárgya – a népek szabadsága. Eszmei mondanivalója is szimpla: a felismerés keretei között mozog, hogy a herék jólétben élnek, míg a dolgozók el vannak nyomva, de övék a jobb jövő, a munka győzni fog. Szereti szembeállítani a munkátalanok jólétét és a dolgozók nyomorát, öntudatosodást és összefogást hirdet, amely el fogja törölni a szolgaságot. Általában inkább érvel, mint dalol. Van szeme észrevenni új és jelentős témákat, de csak ritkán sikerül művészien kifejeznie őket. Mondhatni, ő írja az első sematikus szocialista verseket. Az eszmére ugyanis csak ritkán sikerül ráütnie az egyéni átéltség bélyegét, megmarad az elvi agitáció hűvös régióiban.

Jelentősége, mégis, azokban a verseiben van, melyekben a munkásélet új nagy témáit szólaltatja meg. Egyaránt foglalkozik bennük a nagyipari munkás életével és a szegényparasztokéval. Nem véletlen persze, hogy amarról elvont eszmei költeményeket ír, míg ezekben (főképp A föld rabjai című ciklusában) egyéni alakokat és sorsokat mutat be. Egyik legjobb költeménye A munkás; ebben a proletár öntudat szinte olyan méltósággal és fenyegető öntudattal szólal meg, mint később Kassák Mesteremberekében, majd József Attila {670.} A város peremén című költeményében. A nagyipari munkásság életét bemutató jelentős versei még: A lokomotív, Sztrájk, A tőke, A gyár előtt. A burzsoá és a proletárasszony életteljes rajza: Az asszonyok, Anyám mosni jár. A parasztságról realisztikus életképeket fest: így a kallódó paraszt-tehetségről (Kis vézna pásztor), a robotban megrokkant öregről (Hajnalban), az emberfaló cséplőgépről (Kora reggel).

Ha tehát differenciálatlan volt is az érzésvilága s bágyadt a képzelete, egyénisége új volt és erős, s egy ismeretlen világ vonult be vele költészetünkbe. Kassák Lajos – bár ifjúkori olvasmányélmények alapján kissé túlbecsülő – nekrológja helyesen mutat rá, hogy Csizmadia versei új forradalom ízét hozták művészi tekintetben is, néhány verse szinte Verhaeren hatalmas ipari költeményei mellé állítható, s A lokomotív megelőzte a futurizmust. A nagy ígéretet azonban, amit fellépése jelentett, nem váltotta be. De megindította a magyar szocialista költészetet, és – mint ugyancsak Kassák írja – "maradt ránk néhány költeménye, ami művészi érték és nagyrabecsülendő szocialista cselekedet" (Csizmadia Sándor Nyug 1929. I. 411.).