A pálya delelőjén

A Hét megindulásától körülbelül két évtizedig tart Kiss József delelője: ötven és hetven éves kora között írja legszebb verseit. Most már mind gyakrabban ír olyan verses elbeszéléseket, amelyekben a tárgy nagyvárosi, és a nyelv meg előadásmód is szakít a népies iránnyal. Első ilyen műve, a De {676.} profundis (1875): az elcsábított s aztán a nyomor és züllés útjára sikló úrilány története. 1883-ban írja Mese a varrógépről című jól elmondott, megható verses elbeszélését az árván maradt varróleányról, aki keze munkájával neveli fel húgait, s befelé zokogó, néma önfeláldozással még szerelméről is lemond érettük. A kispolgárság mindennapi élete e költeményben vonul be először a magyar verses regénybe, mely korábban még a dologtalan előkelők szórakozásait és léha szerelmeit mutatta be. Zsidó tárgyú a merész témájú Jehova című kis verses regénye (1887). Ez a költemény egy öreg falusi zsidót rajzol, aki az ótestamentum tanulmányozásának élve, annak zord szellemébe belemerevedve, valóságos élő anakronizmus, a múlt ittmaradt kísértete; értetlen, rögeszmés, elavult alak, s rögeszméje-adta tántoríthatatlan erejével mégis monumentálissá nő; nagyobb, imponálóbb, mint a gyermekei, akik pedig az új kor győzelmes és szép eszméiért, tudományért, művészetért, hazáért, civilizációért élnek és halnak. Mikor legkedvesebb gyermekét is elveszítve, e halálos csapásból is fel tud emelkedni az istenben való megnyugvásig, a szánalom, a borzadály és a csodálat vegyes érzésével nézünk rá.

Kiss József majdnem hetvenéves, mikor belefog utolsó nagy költői vállalkozásába: Legendák a nagyapámról című költeményébe (1910-1916), mintegy válaszul az orosz-zsidó menekültek beszivárgása elleni klerikális uszításra. A litvániai pogromok elől hazánkba menekült bohém kántor, a költő nagyapja életének epizódjait énekli meg a költemény a verses regények hagyományos formájában, dallamosan folyó stanzákban. Kiss József hangja sehol sem egyénibb és tisztább, mint e költeményben: csupa játszi báj, melankolikus mosoly; nyelve szinte a beszélgetés természetessége és mégis csupa hangulat; verselése a stanza nehéz formájában is csupa könnyedség. Van benne valami kihívó, hogy egy "beszivárgott" kaftános vén zsidót vall büszkén ősének és választ hőséül, de a kihívásban annyi pajzán humor van, az öreg kaftánosban meg annyi kedves bohémság, szabad világiasság és demokratikus érzés, hogy a költemény minden ellenérzést leszerel. Nagy kár, hogy a költő 1910-ben csak az első hat éneket írta meg, s később, mikor a folytatást, a következő hat éneket kidolgozta, már sem a költemény meséjét nem tudta hiánytalan egésszé építeni, sem a megírásban az első énekek költői zengését és erejét megőrizni.

Motívumainak skálája lassan szélesedik. Még mindig fontos motívuma a zsidóság. Az ár ellen című költeményében (1882) – akkor, mikor a feudális reakció a tömegek ösztönös antikapitalizmusát a vérvád otromba meséjével a zsidóság ellen fordítja – a hazaszeretetében meggyanúsított zsidó keserűsége szólal meg. Költői pályájához fűzött verses glosszái sem magánügyi reflexiók: az asszimiláció drámája bújik meg mögöttük, a magyarság szerelmi ostroma és annak ismétlődő visszautasítása. Költői rangját ugyanis sokáig nem ismerték el, s ez sértődötté tette, beárnyékolta a nemzethez való viszonyát is (Stanzák, 1902). A nyomor, az üldözöttség s ama tapasztalata következtében, hogy az anyagi és erkölcsi javakat egy méltatlan réteg bitorolja, kezdettől élt benne a vágy ez igazságosabb társadalom után. Dózsa György (1885) című költeményében az elnyomott parasztság hősét – a parasztkérdést nem is említve – minden jogtalan elnyomás elleni harc fenyegető hősévé formálja. Sehol oly mélyen nem ragadja meg azonban szellemi élete problémáit, mint a Tüzekben (1896). Ebben a képek nyelvén ábrázolja lelki élete egész történetét; mélabúval tekint vissza élete összeomló ábrándjaira: a {677.} szerelemre, a dicsőségvágyra, az igazságért való lelkesedésre, s tűnődve néz legújabb hitének, a szocializmus eljövetelének káprázatába:

Haragvó Isten! Mi lesz a világból,

Ha egyszer a kőszén öntudatra jut,

S a buta rög megindul magától,

S a sistergő katlan majd egyszer kifut.

Ha összeomlik mindaz, ami korhadt,

Mi évezredek véres bálványa volt,

És oduikból elővánszorognak

A rászedett, a megcsalt milliók ...

Látom mozdulni – látom keveredni –

Egy új Marseillaise gyújtó hanginál,

Az ócska tetőkre üszköket vetni,

Míg az utolsó is véres lángban áll!

Nem állíthatjuk, hogy teljes hittel adta át magát a forradalmi álomnak. A költemény némely sorában mintha egy kis aggodalom is megszólalna az "üszköket vető" Marseillaise miatt. Különben is, "jövendő tüzek délibábjának" hiszi a forradalmat, amelyek "távol ég alján cikáznak, | Valamikor – beomlott síromon". A szocializmussal rokonszenvező, de azt a távoli jövő ügyének vélő, ezért szomorú s hit nélküli magatartás ez.

A "húnyó parázs", amelyet a Tüzekben magábarogyva, félálomban piszkál, tíz év múlva fellobban a Fekete-tenger matrózai lázadásának hírére. Lírájának egyik csúcsa s a legkiválóbb magyar szabadságversek közül való A Knyáz Potemkin (1906). Költeménye az 1905-ös orosz forradalomnak legszebb magyar reflexe. Hevesen lüktet, s lüktetését vérforraló hatású, túlnyomóan háromszótagos ütemeivel továbbítja az olvasónak.

A Tüzekben bánatos fuvolahangon sír fel Kiss József költészetének egyik fő motívuma: az álom. Összes versei első kötetében arcképe alá is e költemény szép sorait írja:

Az én mezőmön nem értek kalászok,

Az én aratásom egy marék virág,

Az én gyönyöröm az álomlátások,

Az én világom egy álomvilág. –

Figyelmesen olvasva a költeményt, rájövünk: voltaképp azt panaszolja hogy már nincsenek álmai, csak visszasírja őket. Ám ha korántsem gazdag szerelmes, szabadságharcos meg hazafias költészetére gondolunk, megállapíthatjuk, hogy nincs is sokat visszasírnia: sosem adta át magát túlságosan az ábrándos rajongásnak. Mit jelenthetnek hát az idézett sorok? Azt, hogy egy korban, mikor minden ember a jobb megélhetésért rohan, ő a költészetnek él. Az egész költemény pedig azt jelenti, hogy nincs már lelkében egyetlen szebb érzés és eszme, amely vigasztalhatná a sivár valóságért. A Strófákban (1889) mondja el, hogy fáj neki ez az álomfosztottság, de hogyha már így van, nem tud bölcsebbet, mint megalkudni. Elvesztett álmaiért a mámorban keres vigaszt, a teljes vigaszt azonban itt sem találja meg. A szerelem kis szerepet {678.} játszik költészetében, talán azért, mert korán kötött házasságot, s hamar kiderült, hogy feleségéhez inkább a részvét, mint a szerelem vonzotta, az új szerelmet pedig, mely a nyolcvanas években töltötte be lelkét, bűnnek érezte és küzdött ellene. E megkésett szerelem terméke Ó mért oly későn (1884) és az Az erdő parancsol (1888) című varázsos dal, rövidke sóhaj, mely két elrontott élet tragédiáját tárja föl. Mikor aztán nincs többé álom, amiben igazán hinni tudna, mélabúsan mosolyogni kezd az életen. Ez a mélabús mosoly ragyog öregkori verseiben. Kiábrándult, de meleg humor ez, fullánk nélkül (Mese, 1907; Legendák a nagyapámról). Persze, a humor, melyben a költő saját érzései és az élet fölött áll, lírát kevéssé táplálhat. Szerencsére a humor nem győzedelmeskedett költészetén, annak csak egyik színfoltja volt.