A Szent Péter esernyője

A fentebb tárgyalt novellatípus a Szent Péter esernyőjében (1895) emelkedik igazi regényszintre. Voltaképpen két egymástól távoleső világot rajzol: a glogovai pap meggazdagodását s a különc Gregorics Pál környezetét. Ez a két világ késleltető, érlelő mozzanatokon át közeledik egymáshoz, míg végül eggyé olvad Gregorics törvénytelen fiának és a pap húgának szerelmében. Glogovának és környékének rajzában a legenda keletkezésének ábrázolásán van a hangsúly. A Kísértet Lublónéhoz hasonló magatartással találkozunk: Mikszáth egyszerre teremti és oszlatja a legendát. Reális motivációval építi fel a monda keletkezését. Magja a "titokzatos" esemény: a pap gyermekhúgát egy Glogován soha nem látott szerszám, a piros esernyő menti meg az agyonázástól. Ingerli e "titok" a misztikumra amúgy is hajlamos falvak fantáziáját, s a szóbeszéd, a pletyka és a temetés különös véletlene: a tetszhalott feltámadása végleg megalapozza az esernyő szent hírét. A reális motiváció csak néha hajlik át a féltranszcendencia homályába. Főleg a kislány megérkezésének jelenetét színezik sejtelmes színek. Ugyanekkor értesül anyja haláláról a fiatal, csaknem koldus pap, s e lélektanilag is igazolt, megrendítő pillanat átemeli a hallucináció és a látomás világába. Anyja szavát hallja a fenyvesek zúgásában, {721.} víziószerűen változik át a kislány arca az anya arcává, s végül beletorkollik a jelenet abba a buzgó, önfeledt imába, amelyet a templomban, Jézus képe előtt mond el Bélyi János. Mintha az író is megérezné a könyörgő szükség áhítatának líráját! Elfeledkezik vallást és egyházat gúnyoló ötleteiről, s maga is belemerül a Jézus-mítosz emberi tartalmába. Ám így is a reális motívumoké a a vezérszólam a monda keletkezésének indoklásában, s ez mélyen törvényszerű. Összefügg az írói céllal, a kompozícióval, amelynek kibomlása óhatatlanul együtt jár a legenda diszkreditálásával és – szétfoszlatásával.

A történet másik pólusa a Gregoricsok portája. Teljesen ellentétes világba lépünk, a különcök, az adomák, a különösségek világába. A "túlzások képezték Gregorics Pál alapjellemét. Örökké a határmesgyén járt. Ha valami bátor dologra adta magát, merészebb volt az ördögnél, s ha megszállotta a félelem, ezer rémet látott elősuhogni minden szögletből. A szeretete is túlzott volt a Gyuri iránt, a félelme is túlzott volt a Gyuri miatt, de arról ő nem tehetett." Egész életét erre "bazírozta", hogy "másoknak tessék", s áldozatává vált a gyanakvó, szélkakas közvéleménynek. Minden tettét kiforgatták, minden mozdulatát ellenkező oldalról kommentálták, s végre belefáradt az örökös sikertelenségbe. Magába zárkózott, embergyűlölő lett, ki nem mozdult nagy kőházából. Bár a körülötte keringő szóbeszéd, a pletyka s a kisvárosi miliő ad némi reális színezetet a jellemnek, voltaképpen lélektani képlettel van dolgunk, hóborttal, amely végül is saját hiú erőfeszítésébe torzul bele. Nem társadalmi erők kinyomata az egyéniség, inkább olyan alany, amely mágnesként vonzza magához az anekdotikusat, a furcsát, a groteszket. Ócska esernyő nyelében hord negyedmilliós vagyont; húszezer forintot hagy azoknak a már agg, tisztes matrónáknak, akiknek egykor udvarolgatott, csakhogy kitegye őket a pletyka nyelvének. Az elfalazott üst motívuma, a Gregorics testvérek licitálása a Libanonért, a "roppant" Gregorics-pör – adomai levegővel árasztja el a regényt. Akadálya a realizmusnak a különcök és adomák ilyen kezelése.

A két pólus egymástól elszigetelt, önálló rajza – csupán előjáték. A voltaképpeni történet akkor kezdődik, amikor az örökségét nyomozó Wibra György elindul Glogova felé. Nem csupán pénzsóvárgásról vagy jogérvényesítésről van szó, hanem egy futólag jelzett, mélyebb konfliktusról. Az eltűnt vagyon tudata valóságos szerencsétlenség volt az ifjú számára, s gyakran már azt óhajtotta, hogy bárcsak sohase hallott volna felőle. Hasadás törte szét a rangra, tekintélyre emelkedett ügyvéd lelki egyensúlyát. Két egyéniség viaskodott benne; egyik a törvénytelen gyermek, aki megérezte a munka tartalmas lázát és a siker felemelő élményét. A másik "én" a százezrekre függesztette szemét, a pénzzel együttjáró csodákra, s e tantaluszi kín olcsó kis robotnak láttatta vele egész élete erőfeszítéseit. Ahhoz a ponthoz érkezett, ahol a fantom kezdi megfojtani a realitást.

Az utazás aztán sajátosan oszcilláló világba vezeti az olvasót. Anatole France-i légkört érzünk: a legendák, mondák leálcázódnak. A mesei képzelet játékait megfakítja a valóság. A primitív hitet ugyan nem győzte le az igazság, de anekdotává fonnyadt a csodás esernyő története. Sztolarik "szerette elbeszélni mindenfelé, hogyan ajándékozta meg az öreg Müncz zsidó a kereszténységet egy szent ereklyével". A másik összetevő: újabb mítosz születése, a szerelemé, amely szinte a mesék csodáit záporozza ránk. Rekvizítumszerű {722.} motívumok, szerencsés véletlenek (az elveszett fülbevaló, a tengelytörés) hozzák össze az egymást kereső szereplőket. Ettől kezdve elhalványul Wibra György lelki konfliktusa, s új tényezők nyomulnak előtérbe: a szerelem és az ernyő megszerzése.

A szerelem kibontakozásának lélekrajzára helyezi az író a hangsúlyt, s az adott lehetőségek között valóban remekel. Mert a helyzet kissé mindenképpen abszurd: egy önmagával is meghasonlott, örökségét kutató ifjút kell két nap alatt a szerelem révébe juttatnia. Ám több mozzanat segítségére van e jókaias folyamat viszonylagos hitelesítésében. Most nem különc vágott neki az utazásnak, mint Az eladó birtokban. Az ifjú férfi ugyanakkor éppoly naiv a szerelemben, mint a bimbózó Veronka; az azonos lelki világok találkozása tehát izzásba hozhatja egymást. Az időtartam rövidsége miatt helyes tapintattal mondott le Mikszáth a közvetlenül nyilatkozó érzés ábrázolásáról, s azt figyelte, hogy "milyen messziről levezethető csatornákon buggyan ki az első csöpp a szerelemből". A közvetett, az álruhás, az átcsapásos formák jeleit rajzolta tehát. Fontos érlelő mozzanat a lány kötetlenül kibomló életkedve, naiv természetessége, az ügyvéd tanácstalansága s az az illúzió, hogy a lány keze árán juthat hozzá az örökséghez. Az álomjelenet aztán szimbolikus nyelven tükrözteti a tudat alatt érlelődő szerelmet. Gondos motiváció ez, szinte kivétel a most tárgyalt beszélytípusban. Csupán egy ponton – igaz, talán a legfontosabb ponton – érződik az egyirányú írói hangoltság korlátja. A csúcspont belső konfliktusa, az illúzió összeomlása s a szerelemmel való összeütközése ugyanarra a sorsra jut, mint a rokon típusú elbeszélésekben. Átfut rajta az író, nem szentel neki figyelmet. Oly könnyedén emelkedik fel haló poraiból Wibra György,.mintha nem is világok omlottak volna össze benne, amikor megbizonyosodott az esernyőnyél elégetéséről. Az útjára indított szerelem diadalmasan árad át a lélek zátonyain, s a súlyos pillanatban csupán a megbizonyosodás örömére figyel az író. A lélek katarzisának ábrázolja, mert a fantomtól megszabadult férfi ekkor tudja meg, hogy esernyő nélkül is szeret, s felszabadultan éli át az érzelmi bizonyosság varázsát. Nyilván több, nehezebb és bonyolultabb a lélek tartalma ennél, ám Mikszáth tárgyiassága csak egyirányú beleélésre képes, az önmagával ellentétes boncolásra nem. Itt legalább is nem.

A regény sokszínű, divergenciára hajlamos elemeit az előadásmód tartja össze. Az első, indító fejezet azonnal atmoszférát teremt. Pletykaszintbe áthajló, falusi asszony-szóbeszédet imitáló indítással kezdődik, amelyet játékos relativizmus, humoros pillanatkép s az öntudatlan gyermekszemlélet árnyal. Később lírai személyességbe, vallomásba csap át az előadás, s mosolyt és enyhe pikantériát vegyítenek az ismert adomák a líra színeibe. Valóban játszi könnyedséggel alkotott mű a regény. A téma bája s az ifjúkori emlékek rajzása szinte önfeledt álmodozásba ringatja az írót is.