A történelmi idill

Mikszáth kora a hagyományos történeti műfajok elsekélyesedésének időszaka. A nemesi vezető osztályok kulturális hanyatlása, a nemzeti hivatástudat elenyészése, a közélet svihák mamelukjai s a dzsentri retrográd életszemlélete végleg kiapasztotta azokat az eszmei forrásokat, amelyek az elnyomatás korá-{723.}nak múltszemléletét táplálták. Az áltörténeti regény uralkodott el a hanyatló Jókai művészetében 1875 után. A história csupán festői hátteret szolgáltatott a kalandos, romantikus mesékhez, s a művek többé nem ábrázolták a múlt nagy társadalmi, történeti erőinek igazi konfliktusát. A festői színezésnek, a miliőnek, az arányok növelésének, a félhomálynak, az érdekességnek kellékévé fonnyadt a múlt, s nem sugárzott már olyan mély, jelenhez szóló eszmeiséget, mint a Zalán futása vagy A kőszívű ember fiai. Segítette e folyamatot a polgári jellegű fejlődés is; az új élet ritmusában formálódott ember gyakran idegenkedve nézte a romantika patetikus héroszait s a múltat eszményítő szemléletet.

Fejlődésének szinte valamennyi periódusában foglalkoztatta a múlt Mikszáthot, s feltűnő, hogy történeti novellái és regényei szorosan odakapcsolódnak idill-típusú elbeszéléseihez. A két koldusdiák (1885), A beszélő köntös (1889), A kis prímás (1891), A szelistyei asszonyok (1901) és az Akli Miklós (1903) "nem a meggondolkoztató, az embert megrázó zeneművek hangját idézték, hanem a könnyebb, súlytalanabb operett muzsikát. Nem azért fordult az író bennük a múlt felé, hogy választ kapjon saját korának problémáira: a jelen sivárságából menekülő romantika vetette be magát az eltűnt időkbe. Éppúgy, mint Jókai 48 után írt történelmi regényeiben, a mesélő, hivő szív keresett magának szabad kalandozási területet a régiség ellenőrizhetetlen homályában" (Király István: Mikszáth Kálmán, 1952, 196.).

Vonzotta Mikszáthot a Mátyás-kultusz, a Mátyás-mondakör, s ösztönözték az 1890-es évforduló ünnepségei is. Társadalmi témáiban szintén fel-felvillan a forradalmak és a függetlenségi harcok igézete. Parasztjai a "Rákóczy-vojnát" idézgették, a karancskeszi és a romhányi erdők zúgása a megölt kuruc daliákat költögette (Nemzetes uraimék, 1882–83). A Verhovina népében sejtelmekké mosódott emlékeket ébresztgetett a kígyózó trikolór. "Régesrég röpködött itt ilyen, csak a nagyon öreg emberek hallottak valamit ... csak a nagyon vén fák susognak róla, s csak a legvénebb rigók füttyében hallik még valami elmosódott hang abból a nótából, amin kurucok masíroztak erre." Bizonyára igaz: a sivár jelen röppentette fel ezeket a sóhajszerű futamokat; a képzelet kiszabadítja magát a silány kor kicsinyes nyűgeiből, Őrzik e sóhajok Mikszáth mélybe szorított függetlenségi álmait is.

Historizmusa mégis elüt a reformkor vagy például Kemény Zsigmond történetszemléletétől. Nem példákat idéz, nem jelene törpeségét állítja szembe a múlttal, nem is a lázadó szenvedélyeket akarja a meggondolás béklyóiba kényszeríteni a história tanulságaival. Olyan tényezők fonódtak bele történetszemléletébe, amelyek egyszerre jellemzik az egyént és a kort. Pátoszellenessége s az ünnepélyestől való irtózása magyarázza, hogy a múlt hétköznapjait igyekezett ábrázolni, hogy a históriai eseményekkel próbált történeti korokat jellemezni. Már korán felbukkantak némileg hasonló törekvések a műfaj történetében. Manzoni Jegyesekje (1825–26) az "alacsony rendű s kétkezi munkás emberek" sorsát rajzolta a történelem viharai között. Mikszáth ugyan mindig nagy történeti személyiségekhez kapcsolta cselekményét, de letörölte róluk a patetikus mázt, s a hozzánk hasonló embert kereste bennük. "Ne utánozzuk azokat – írja – kik, a rájuk való visszaemlékezést elhomályosítandók, díszruhában festetik le magukat, amilyenben egy óráig voltak életükben, ahelyett, hogy a közönséges- megszokott ruhájukkal hozzájárulnának a valódi hason-{724.}latossághoz" (Az én kortársaim, 1908). A szelistyei asszonyokban is azt fejtegette, hogy az írók, a színpadok, a festők, a tudósok téves hitet szórtak szét a hajdani nagyságok viseletéről. Mivel mindig a gálaruhákat kutatták, ma csak azt tudjuk, hogy mit nem viseltek az ősök, de azt nem ismerjük, amit viseltek. Gróf Waldeck Henrikről írja, hogy az oroszlán és a bárány vére egyesült benne. "Nem terjeszkedünk ki csatáira, mi csak a bárányt fogjuk benne látni" (Páva a varjuval). E szemlélet eredménye, hogy szereti történeti szituációk helyett neglizsében szerepeltetni a múlt nagy egyéniségeit. Mátyás elmereng a vadászaton lőtt vadkecskék felett, sajnálja őket. Szelistye csak öreg korában jutott újra eszébe, de már nem tudta meglátogatni, mert a köszvény hasogatta lábait. Elvezet bennünket az író a várpalotai "gyehennáriumba"; ide bújt el bizalmas pajtásaival az ifjú király, ha egy-két "görbe napot" akart csinálni.

Gyulai szerint a múlttól elválaszthatatlan a fönség, az emelkedettség, s így lehetőség van a körvonalak növelésére. Mikszáth ellenkező felfogást vallott. Anyagkezelése mindig magán viseli a kicsinyítő, dezilluzionáló szándék nyomát. Olyasfajta magatartás ez, mint Anatole France-é: leálcázni a hagyomány illúzióit, lefosztani a tényekről a képzelet szülte glóriát. Mátyás igazságos hírét legigazságtalanabb tette alapozta meg: Szilágyi Mihály bebörtönzése (A szelistyei asszonyok). Beatrix arcképe csak azt juttatja az író eszébe, hogy jó konyhája lehetett a felséges királynak (A kis prímás). Szereti gyermekként szerepeltetni a nagy történeti hősöket; gondoljunk a tyúkokra parittyázó Kossuth Lajosra a Különös házasságban. A kis prímásban bőven kiaknázza a témában rejlő lehetőséget: a gyermekkor és a hivatás konfliktusát. A kis prímás gyeplőnek akarja használni az aranyláncos gyémántkeresztet; amikor lovasdit játszik, kijelenti, hogy ő nem prímás, hanem ló; amikor fényes kísérettel látogatja meg Mátyás Esztergomban, megszökik a ceremónia elől, s madárfészket fosztogat a parkban.

Hasonló funkciót tölt be a relativizmus s a vulgáris materializmusra emlékeztető eszméknek érvényre juttatása a történetszemléletben. Írásaiból néha meglepően csendülnek vissza Az ember tragédiája Luciferének okoskodásai. Mintha a tizennegyedik szín Hunyadival, Lutherrel, Leóval s Napóleonnal példázott szofisztikáját ismételnék meg oldottabb, humoros nemben, következő sorai: "Minden nagy emelkedésnél közbejátszanak külső események és egyéb véletlenek. Napóleonból nem válik világverő hős, ha nincs meg a francia forradalom. Bismarck sem éri el mai nagyságát, ha Sadovánál meg nem bírja veretni az osztrákot. II. Rákóczi Ferenc alkalmasint nem lesz szabadsághős, ha az udvar bele nem szekírozza a halhatatlanságba. És hogy egészen friss példát mondjak, gróf Apponyi Albert nyomtalanul tűnik el a szürkeségben ha fiatalkorában gégehurutot kap" (Az én kortársaim). Mindez utat nyit a történelemben ható eszmei erők diszkreditálásának, a történelmi személyiségek tettei mögött a privát, intim indokok keresésének, a történelem átlag-emberi szintre való redukálásának. Ezért időzik szívesen Mikszáth a Gergely Anna hajszálait olvasgató Mátyásnál, az udvari mulattatók alakjánál, s ezért füröszti meg témáit a travesztia levegőjében. Hangja mindössze akkor hevül át, ha a nép kuruc vonzalmát idézi föl, de ekkor már túllépünk a realitás birodalmán, s a mesei képzelet lírája emel bennünket. Így áll össze Mikszáth történeti epikájának különös, kevert világa: kalandokra fölszánt mesei képzeletvilág, a törpe kor emberének visszasóhajtása a merész időkre, {725.} a kicsinyítő perspektíva állandó jelenléte, a relativizmus travesztiája – nagy történelmi konfliktusok helyett: a történeti miliőbe helyezett anekdota.

Minden történeti epika alapvető kérdése a történeti hűség és a múlt-illúzió megteremtése. A történeti hűség problémáját rendszerint úgy fogta fel Mikszáth, ahogy a romantikusok szokták. Nagyobb forrástanulmányokat ritkán végzett. A kis prímás írásakor elsősorban Fraknói Vilmos Mátyás király élete című munkáját lapozgatta, de ismerte Galeotto, Bonfini, Heltai és Pethő Gergely krónikáját, Horváth Mihály, Teleki József és Szalay László munkáit is. Tíz évvel később keletkezett A szelistyei asszonyok, de itt már megelégedett korábbi ismeretanyagával. Alkotásmódjára jellemző, hogy több mint egy hónapja olvashatta már a közönség a folytatásokban megjelenő A fekete várost (1908–1910), amikor forrásmunkákat kölcsönzött a könyvtárból. Nem a pontos történeti múlt feltámasztása volt a célja, csupán egy ódon miliő megteremtése, hogy e miliő aláfesse a múltba helyezendő eseménysort. Éppen ezért rendkívül lazán kezelte az időt; gyakran csak általánosságban jelölte a dátumokat. A két koldusdiák históriája "ezelőtt valami kétszáz vagy háromszáz esztendővel" történt, "mert ha nagyon messze hagyjuk az időt magunk mögött, ide-oda benne száz esztendő". Nem törődött tehát az anakronizmusokkal; ódon hangulatot sugalló korrajzi adalékokat rakott össze. Maga sem "történeti epizódnak" tekintette A beszélő köntöst, "mert a mese benne a fő: a történelmi események csak mint színek bukkannak föl mögötte. S e színeket önkényesen hoztam össze a kaftány szereplésének idejére, száz év előttről, vagy száz év utánról. Néhol a színeket hoztam a kaftányhoz, másutt a kaftányt vittem a színekhez. Csak mint a régi városi viszontagságos élet képe bír e történet beccsel, ha eleven és találó."

Érthető, hogy az ilyen szemlélet könnyen áthajlik a mesék világába. A romantika kelléktára mellett szinte halmozza a népmesei motívumokat A két koldusdiákban. A beszélő köntös befejezésében a Csaba-mondakörbe emeli a szóbeszéd Lestyák Mihály alakját: "Majd egyszer, majd egyszer, ha valami nagy veszély fenyegeti Kecskemétet. Hazajön beleül a főbírói székébe, és szétcsap, mint a villám, az ellenségeink között." Vuca és a vendéglős szerelme oly csodálatosan fejlődött, mint Amarilis királyné csereszenyefája: két óra alatt kinőtt a földből, kiterebélyesedett, rügyezett és virágba bomolt (A szelistyei asszonyok). Azzal az epikával rokonok Mikszáth történelmi regényei, amelyre Jókai szolgáltatott példát A nagyenyedi két fűzfával.