A realizmus felé; fejlődésének másik útja

Mikszáth idilljeiben nemcsak a romantika folytatását figyelhetjük meg, hanem Jókaitól való fokozatos eltávolodását is. Sajátos, egyéni változatát alakította ki a romantikának, jelezvén, hogy az önálló írói hang keresése elválaszthatatlan az önálló egyéni utak keresésétől.

A nyolcvanas, kilencvenes években aztán egyre többet foglalkoztatta fejlődésének másik útja: a romantikán túlvezető ösvények kémlelése. Ennek fontos dokumentuma A romanticizmus című szerkesztői üzenete (1887); gúnyolja benne a romantikus sablonokat, a temetőkből, börtönökből kiinduló cselekményvezetést, a véletlen kalandok, a váratlan fordulatok halmozását, az ember-{726.}felettivé magasított idealizálást. A szatíra fegyverét irányítja arra az írói eljárásra, amely kerüli a hétköznapi élet-tényeket, s a kivételes ritkaságokba merül. "Egy csomó hülyeség összerakva" – írja róluk. Még pontosabban vetette fel a válaszút problémáját a Galamb a kalitkában (1891). A mélyebb, igazabb valóságábrázolás izgatta az írót. Az első történet utóhangja szerint nem négyszáz esztendős históriákat kell írni négyszáz évvel ezelőtti módon, hanem lecsapni az "ódon lúdkalamust", s csillogó acéltollat szúrni a tollszárba. A második történetben "leteszi szeméről a pápaszemet, melyen át elődei, öreg írók, nézték a világot, s szabad szemmel kezdi írni" az elbeszélést. Az író átalakulásáról beszélnek e sorok; realista jellegű ízlés kezdett győzni benne a kicsapongásra hajlamos mesélő kedv fölött.

Több hatóerő munkált fejlődése mögött. Az európai gondolkodás hatvanas évektől ható s a hetvenes években felerősödő irányzatai rést ütöttek a hagyományos, eszményítő emberszemléleten. Felvirágoztak az ember anyagi, társadalmi, fiziológiai, biológiai meghatározottságát valló nézetek, erős atranszcendens, földi irányulással, egyúttal a kiábrándult, sőt cinikus magatartásformák lehetőségével. Szinte az "utcaléggel" szívhatta magába őket Mikszáth, de ide irányították társadalmi élményei, antiklerikalizmusa és vallási közömbössége is. Ahogy levette a pápaszemet, azonnal látnia kellett, hogy átalakulóban volt korának lelkisége, hogy az eszmények lassú sorvadásával párhuzamosan egy értéktelenebb embertípus világa jött el. Megrázó élménye lehetett az új kor típusával: az akarnokkal való találkozás. Parlamenti tapasztalatai oly mély nyomot hagytak benne, hogy kezdetben még az egyensúlyozó humor sem tudta megóvni a felháborodástól. Lebírhatatlanul tört fel ellenszenve, megzavarta a kedélyes vagy naiv elbeszélő hangot, jelezve az alkotó lélek támadásba átcsapó ingerültségét. Balduin és Marosini növényekről beszélgetve sétált egy nápolyi estén. A naiv atmoszférát váratlanul megzavarja a kételkedő, keserű nevetésbe torzuló reflexió: "Hát igaz lehet ez? Hát nem a politikáról beszélgettek? Nem azon törték volna fejüket, hogy a velencei doge most mit csinál? Két művelt ifjú; az egyik pláne nagy vagyonnal, hát nem akarnak ezek semmik lenni? Hát volt idő, mikor nem voltak a világon stréberek, ,akarnok'-ok? Bolondság, fantázia! A növényekről beszélgettek, hahaha" (Galamb a kalitkában). Nyers, groteszk ötleteket lökött tollára a belső izgatottság, amikor az új típust jellemezte: "Az akarnok akar, mindig akar, mindent akar. Akar valamit, ha alszik (mert fél szeme nyitva van), akar valamit, ha nem alszik (mert az egyik szemét akkor is behunyva tartja), akar, ha azt mondja, hogy akar, és akar, ha azt mondja, hogy nem akar. Az akarnok arra való, hogy akarjon és hagy akarják. Már úgy született az akarásra. A filoxéra csak a szőlőtőkén terem meg, a hernyó csak a faleveleken, de az akarnok megterem mindenütt. A filoxéra és a hernyó szolidabb lények, mert azok tudják, mit akarnak, tudják, hogy nekik meg kell enni egyiknek a szőlőt, másiknak a falevelet, de az akarnok sohasem tudja, mit kell megennie. A filoxéra és a hernyó bizonyos logikai oknál fogva vannak. Először terem meg a falevél, aztán a hernyó. De emitt megváltozik a rend: előbb az akarnok terem meg és csak azután a falevél. S a lét szubtilis nüanszaiba mélyedve, ha a filoxérának kellene megenni a faleveleket és a hernyónak a szőlőtőkét, egyik sem vállalná a másikat; de az akarnok nem olyan makacs, az akarnoknak minden mindegy, az akarnok mindent akar, csak {727.} egyetlen egyet nem akar: akaratoskodni. De ha mindenütt megterem is az akarnok, azért neki is megvan a maga kedvenc elementuma: a parlament. Az akarnok akkor fejlik ki a gubóságból, ha képviselő lesz" (uo.). Egész életművében ritka az ilyen nyíltan kirobbanó felháborodás; pályakezdése ellenzéki hangjait erősítették itt fel az új élmények.

Az ábrándtalanná váló szemlélet egyik következménye, hogy olyan konfliktust ábrázol, amelyből nem lesz semmi (Ne okoskodj, Pista! 1895). Az ellentétek kibomló küzdelmét elgyengíti az emberi tartalmatlanság, mert az ellenállásra képes lelki-eszmei energiákat Toppantotta szét az idő. A lovagias gesztusok csupán árnyékai az egykori véres-hősies erőpróbáknak: egy-két suhintás "első vérre", s követi a tinta, a becsületeket megreparáló bizonyítványok, nyilatkozatok megírása. "Hogy mennek az emberek lejjebb, lejjebb! ... Pfuj, micsoda liliputi faj ez, és mennyire szaporodik" (Két választás, 1896–97). Érdekes jelenség, hogy átmenetileg ritka életkörök bukkannak fel írásaiban. A züllés szakadékaihoz vezette el Esztert, a Galamb a kalitkában hősnőjét, s nagy gonddal ábrázolta a hanyatlás fokozatait. Az elhagyatottságban önnön szépségét fedezte fel az asszony, s arra kezdett támaszkodni. Lánnyá vedlett vissza, múltját teljesen elhantolta, s úgy kínálta a virágokat, hogy a virágok meg őt kínálják. Klivényi pedig nevet akart adni Apolkának, feleségül akarta venni, hogy aztán szabadon árulhassa (Beszterce ostroma, 1894).

Valóban nyomasztotta az írót is a szabad tekintettel átfogott világ. Nyílt sajnálkozássá hevült a hangja, amikor a pehelyként hánykódó sorsokat rajzolta, akiket mocsarakban hömpölyögtetett meg a kegyetlen élet. Vissza-visszasóhajtotta az idillek önfeledt báját s kesernyés-humoros nosztalgiával pillantott vissza a lélek líraian szép tájaira: "Mert a múzsa is kivénült dáma már; aki a világot uralta egykor, most mindössze egy apró pipere-üzletet tart; hajdan költőket inspirált, ma, a csinált virágok korszakában, legföllebb a toalettet teheti hangulatossá. A háztartása is más volt azelőtt; szép szobalányát, a Fantáziát, elbocsátotta szolgálatából s ahelyett egy szurtos, mogorva mindenest tart: a Megfigyelést" (Galamb a kalitkában).

Akkor nyílt igazán szabad út Mikszáth realista törekvései előtt, amikor a különcök iránti vonzalma és anekdotizáló hajlama összetalálkozott a társadalmilag tipikussal. E korszak nagy, uralkodó folyamata: a volt vezető osztályok lassú kiszakadása az időből. Megváltoztak a viszonyok, de tovább hatott a dzsentri makacs agrárszemlélete, a társadalmi exkluzivitás, a feudális erkölcs és ideológia. Az emlékek mérgezték meg a lelkeket, tétlenségre, ábrándokra kárhoztatták őket, meghamisították az érzékszerveket és segítették az irrealitások felé fordulást. Társadalmi jelenség volt az időből kiszakadt, anakronisztikus különc, csak fel kellett fedeznie az írónak.

A Bach-korszakban jelentkezett először az illúzió és a valóság konfliktusa. Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája című regényében (1857) ábrázolta annak a jellemnek a tragédiáját, aki a lehangoló jelenből fokozatosan élte át magát a múltba. A nyolcvanas évektől kezdve állandóan foglalkoztatta Mikszáthot is az idő problémája. Persze nem úgy, mint Proustot. Úgy látta, hogy minden történelmi kornak megvoltak az autonóm értékei, de ezek oda vannak kötve az őket megszülő időhöz. Ha megbomlik az időbeli kötöttség, ha letűnt korok magatartásformáit plántáljuk át a jelenbe, akkor minden értéket visszájára forgat az idő, s tragikus teherré nőhet az anakronizmus. A liberalizmust {728.} valló, a parlament kormánypárti csoportjához tartozó Mikszáth nem látta, hogy egy egész osztályt sodornak illúziói az enyészet felé; a disszonanciát érezte csupán, és sajátos érzelmi árnyalással ábrázolta a korszerű konfliktust. Első kísérlete, a Nemzetes uraimék (1882–83), még nem az idő problémáját állítja a középpontba; inkább az ámokfutó típusát rajzolja: "Egy emberbe vagy családba beleveszi magát egy rögeszme, ez után szalad, s ebből lesz a regény" (Schöpflin Aladár: Mikszáth Kálmán, 1941. 77.) A Laczkó-hadat az elszegényedő nemesség gyakori betegsége lepi meg: az egykori birtok visszaperelésével aranyozni újjá a megkopott címert. A regény még az idő kötöttségein belül játszódik. Nem Mácsik szakad ki a jelenből, hanem az idő haladja túl a tervet. A szabadságharc szétszórja a famíliát, s összetöri azokat a jogviszonyokat is, amelyek reális alapjai lehetnének a felröppenő illúziónak.