A Beszterce ostroma

A feljebb említett téma-típust tíz év múlva, a Beszterce ostromában (1894) dolgozza fel ismét, de már nagyarányúvá növelve s az anakronizmus Don Quijote-i színeivel árnyalva. Anyaga hasonló a Különös házasságéhoz: valóság keveredik benne a képzelet szülte tényekkel. Élő alak volt Pongrácz István; a Bevezetés szerint maga Mikszáth is találkozott vele, s még többet hallott róla képviselő-barátjától, gróf Pongrácz Károlytól. Megragadta képzeletét a különc, aki fitymáló gesztussal zárta ki birtokáról a 19. századot. Utolsó várúrként élte életét, középkori szokásokat újított fel és háborúsdit játszott parasztjaival.

Magasrendű művészettel, az ábrázolásnak "színváltó, összetett, bírálat és együttérzés, humor és szeretet, vád és védelem közt villódzó kettősségével" (Sőtér István: Mikszáth Kálmán és a Beszterce ostroma, MTA Nyelv és Irod. tudományi Osztályának Közleményei, II. k. 1952.) formálta típussá Pongrácz István alakját. Kiemelte az egyszerű klinikai esetek sorából, hogy ne puszta őrültséget lásson hősében az olvasó, hanem mániává erősödő, délibábos illúziót, amely fokozatosan nyom el mindent a tudatban, s lassan felemészti az egész embert. Növeli a típus általános érvényét az a mód, ahogy összekapcsolja a korabeli társadalommal. Sorozatos konfliktusok robbannak ki az illúzió és a realitás között, de nem juthatnak el a végkifejlethez, mert a környezet belehelyezkedik Pongrácz István hibbant logikájába, "saját nyelvén" téríti vissza a besztercei útról, majd az őrült normáira apellálva szabadítja ki Apolkát kényes helyzetéből. Az utolsó, immár tényleges összeütközésnél, a pandúrok és a megye megcsúfolásakor ívelt igazán magasba a kilencágú korona ereje – és Mikszáth művészete. Óvakodva kezelte az ügyet mindenki, mert a főúri osztály hatalma állt a fantaszta mögött, s a főrendiház mentelmi bizottságának kellett volna összeülnie ahhoz, hogy erőszakkal léphessenek fel ellene. A kiegyezés utáni nagybirtok kritikája bontakozik ki a beteg különc és a háttérként szolgáló társadalmi, politikai viszonyok összekapcsolásából.

Az eszmeiség másik komponense a múlt és a jelen kontrasztjából adódik. Mikszáth a nagyság és a gyengeség különös keverékéből gyúrta össze hősét. Pongráczot a bálványozásig szerették parasztjai. Egész vagyonát rájuk költötte; harci játékai lázba hozták a népet is, hiszen ki volt zárva belőlük a {729.} halál, s földet, ruhát, fegyvert kaptak az önkéntes katonáskodók. Nemcsak illúziói segítették az időből való kiszakadását, hanem a silány kor is. Pongrácz gyakran undorodott jelene embereitől. Nőt sohasem csókolt, mert azt tartotta, hogy Zrínyi Ilonával kihalt az utolsó asszony. Volt benne valami a nagyságból, az emelkedettségből; tragédiája a letűnő osztályok tagjaié, akik úgy buknak el, hogy még hisznek elveikben, még teljes komolysággal hatják át egész életüket eszményeik. Pongrácz nem vált nevetségessé: tetteit sajátos, szomorkás humorral rajzolta az író. S mennyivel silányabb a vár körül áramló jelen! A paraszti nyomorúság szomszédságában ott találjuk az új kor arisztokratáit: a Behenczy grófokat. Csak a furcsa végrendelet kiszabta hónapokban volt pénzük, de akkor újra beleélték magukat a nagyúri stílusba. Silány bolondéria az a versenyfutás is, mely állandó háborút szított a Trnowszky-testvérek között. E polgár-típusok éppoly időszerűtlenek és terheltek, mint Pongrácz, de emennek paradox nagysága nélkül. Klivényi tervei aztán már a süllyedés legmélyebb köreibe vezetnek. Ezer veszélyt rejt a való világ Apolka számára, indulatok és ösztönök kereszttüzébe került, s a bukás réme ólálkodott körülötte. A félőrült Pongrácz fantomvilága akkor magasodott igazán a jelen fölé, amikor túszként került hozzá a lány, s ő lovagi tisztelettel állt őrt mellette. Egyetlen biztató színfoltja van csupán a jelennek: Apolka és Tarnóczy Emil szerelme. Önfeledt gyönyörködéssel rajzolta Mikszáth a vonzalom ébredését, a líra és a báj ragyogó színeit árasztotta rá, mintha egy új Elíziumot álmodna vissza a törpe korba. Nem véletlen, hogy éppen e szerelem ellenállása tette teljessé Pongrácz tragédiáját. A feudalizmus kísértő réme, a lovagi eszmények emelkedettsége, a jelen süllyedése s a szerelem világokat hódító hatalma olvadt itt össze polifon művészetté.

Pongrácz István alakja Mikszáth első összetett, bonyolult jelleme. A mély lélekrajz, a gondos motiváció, a cselekmény és a jellem harmóniája jelzi, hogy a realista ízlés átalakította az egész művészetét. A hős múltba fordulását egyformán magyarázza a környezet, az ősök vonzása, a taszító jelen és az egyéniség lelki alkata. Fenséges csöndben, hegyek közé zárva élt várában, távol a 19. századtól, a primitív gondolkodás mondai, mesei világának szomszédságában. A szelíd, de hősies vágyaktól megszállott ember fényes őseivel társalkodott, lelke örökösen ott ringatózott a múlt nagyságában. Fokozatos önmagába zárkózása egyre inkább távolította a jelentől, s lassan kiépítette maga körül a középkori környezetet: várnaggyal, várúrnővel, lengyellel, felolvasó diákkal és testőrséggel. Teljes rendszer volt ez, szabályos életrenddel, életre keltett ősi szokásokkal. A hősi vágyak megteremtik a maguk illúzióját, a királyi, várúri miliőt. Mikszáth fő törekvése, hogy félmúltszerű atmoszférát fonjon Pongrácz köré, hogy a jelen és a múlt között tartsa: a józanság és az őrültség határmezsgyéjén. Az idő múlása azonban átrendezte Pongrácz énjét is. A mérgező fantom beivódott lelkébe, szinte létszükségletté vált. Békés, szelíd ember volt, ha kettős világában élhetett, de amikor Don Quijote hatására szét akarta tépni illúzióit, amikor idomulni akart korához, végtelen lehangoltság vett erőt rajta. A Beszterce-konfliktus oldotta fel lelki feszültségét: visszaadta ábrándjait a jellemnek, s a fantom törvényei szerint futhatta további pályáját. Egyensúlyozó erő volt tehát az álomvilág, – de ugyanakkor a lélek és a test lassú gyilkosa is. Pongrácz legnagyobb megrázkódtatása azonban a szerelem s a szerelem ellenállása. Apolkához fűződő érzelmei {730.} ellentétes módon nyilatkoztak meg: részben lovagi formákban (vívás, a nő eszményi magaslatra emelése), részben pedig a naiv, első szerelem rejtett, álruhás alakzataiban (gyermek módjára engedelmeskedik Apolkának betegsége idején; – vallomás helyett adoptálni akarja). Amikor összeomlott a kártyavár, s eltávozott a lány, a már szétroncsolt agy fanatikus ábrándkergetése meghozta az utolsó áldozatot: önmagát áldozza fel a fantom oltárán.

Mikszáthnak legkedvesebb regénye volt a Beszterce ostroma, s méltán. A téma komorabb színezetű, az író humora is mélyebb rétegeket jár át, mint korábbi alkotásaiban. Éppen ezért csökken az átképzeléses előadásmód: csak a valóban humoros jeleneteknél találkozunk vele (István gróf csapatainak felvonulása Beszterce ellen). A mű témáján most is érezhető az adomai származás, de ez a téma oly mély, oly széles horizontú eszmékkel itatódik át, s oly részletező, reális ábrázolás nő ki belőle, hogy nem jutnak érvényre az anekdota korlátjai. Csökkennek a cselekményt dúsító, belső színező anekdoták is, s ha felbukkannak, szervesen illeszkednek bele az írói koncepcióba. Csupán a szerelem őrzi továbbra is az idillek romantikus színeit. A szerkesztés rokon Mikszáth eddigi technikájával, csak most nem anekdotákat tapaszt össze, hanem újabb és újabb cselekmény-elemek bevonásával vezeti a történés fonalát. Az új cselekményszálak azonban nemcsak a mű bonyodalmát teremtik meg, hanem fontos eszközei az eszmei horizont növelésének is. A nedeci vár s a benne folyó élet rajza után az írónak konfliktust kell kirobbantania, ezért hozza kapcsolatba a fiatal Behenczy grófot és Pongrácz Istvánt. Ez a mozzanat világítja át a deklasszált család sivár életét, az egymást is becsapó apát és fiút, az erkölcsi és anyagi züllés végső állomásait.

A Beszterce-konfliktus kifejlődésekor ismét új szálat vesz fel az író: a Trnowszky család történetét. Messziről kezdi, lassan, fokozatosan közeledik az alaptörténethez, hogy annál teljesebb képet adhasson az élet egy újabb területéről. A felvidéki polgárokra, a pánszlávizmus indulataira, a két nép nacionalizmusának súrlódásaira enged kitekintést ez a cselekménysor, melyet a sokszor tudatosan kicsinyítő szemlélet is jellemez. Az új embercsoportok bekapcsolása tovább növeli azt a kontrasztot, amely István gróf s a kor között feszül, s amely egyszerre tükrözi a fantom őrültséggé fokozódó pusztítását, s a sivár jelen kisszerűségét.